Az élet esszenciája a vér. Nélküle nem élünk, nincs, ami a szívtől a test legtávolabbi sejtjeibe szállítsa a tápanyagokat és az éltető oxigént. Ennek megfelelően az emberiség ősidők óta kultuszokat épít a vér köré: imáiba foglalja, misztikus hatalommal ruházza fel, legendákat sző köré, az összetevőit kutatja, véradásra szólít fel. Egyszerre csodáljuk és rettegünk tőle. Vannak, akik rosszul lesznek a látványától, mások számára egyenesen a vér teszi vonzóvá az orvosi hivatást. A vér többet jelent számunkra a testünkben csordogáló folyadéknál: az életet, a lelket jelképezi.
Az etimológiai szótár szerint a vér szavunk ősi finnugor örökség. Ebből ered a színt jelölő vörös szavunk, és olyan összetételekben is megtalálhatjuk, amire elsőre talán nem is gondolnánk: testvér, vércse, vörheny. Szólásainkban, közmondásainkban is gyakran megjelenik a vér: a vér nem válik vízzé, meghűl benne a vér, könnyű a báránynak vérét venni, szívja a vérét, vérszemet kap.
Az életet jelképező vér egyben a lélek szimbóluma is, ami a megtisztítás és a megtermékenyítés eszközeként egyaránt megjelenik a legkülönfélébb hitvilágokban. Számos teremtésmítoszban fontos szerephez jut, az istenek gyakran vért használnak az anyag vagy az ember létrehozásához. A görög mitológia szerint például az Erinnüszök (a bosszúállás véres istennői), a Gigászok (akik rút óriások voltak) és a Meliák (a kőrisfák nimfái) földre hulló vérből születtek, akárcsak Aphrodité, a szépség és a szerelem istennője. Egy egyiptomi mítosz szerint pedig Ré, a napisten megbüntette az embereket, amiért azok már nem tisztelték őt eléggé. Büntetés gyanánt Ré egyik lánya nőstényoroszlánként öldökölt az emberek között, a vér íze pedig annyira megtetszett neki, hogy csak nehezen sikerült csillapítaniuk. A kutatók úgy tartják, hogy az aztékok hite szerint az emberek a földet és a javaikat az istenektől kapták. Ezért állandóan fizetni kell nekik, hogy ne vonják meg a kegyeiket. A kiengesztelés módja az emberáldozat, azon belül is a vér volt, amitől termővé váltak a földjeik.
Mi sem szemlélteti szebben, hogy a vér egyetemes emberi szimbólum, mint az, hogy a széles körben ismert mitológiákhoz hasonlóan a régi pogány hitvilágban és népszokásainkban, hagyományainkban is rábukkanhatunk. A hét vezérünk vérszerződést kötött egymással, a húsvéti piros tojás Jézus vérét jelképezi, új házak építésekor Európa-szerte építőáldozatot mutattak be. Ez utóbbi legtöbbünk számára Kőműves Kelemenné történetéből lehet ismerős, pedig gyakran nem egy ember életét, csak baromfi tojását vagy vérét adták áldozatul.
A természetfeletti lényekbe vetett hit ugyancsak összekapcsolódik a vérrel mint életet jelképező folyadékkal. A vámpír olyan halottat jelent, aki mégis él; így aztán nem meglepő, hogy az élettel azonosított vérre van szüksége az életben maradáshoz. Vérivó szörnyekben már az ókorban is hittek, de a mai elképzelés szerinti vámpír a középkorban jelent meg először. A vámpírkultusz alig több, mint egy évszázada terjedt el világszerte, mégpedig minden idők leghíresebb vámpírjának, Drakulának köszönhetően (Bram Stoker Drakula című könyve 1897-ben jelent meg). Mára a vámpírok meseszereplőkké és romantikus hősökké szelídültek, holott alakjuk eredetileg szorosan összefonódott a gonosszal. Ez nem csoda, hiszen a vámpír elszívja az emberek vérét, veszélyt jelent az életükre. A pestisjárványok egyik terjesztőjeként a női vámpírokat tartották számon, és több feljegyzés szerint elő-előfordult, hogy az eltemetett emberek visszajártak az élők közé, hogy vámpírként rájuk támadjanak.
A kereszténység is a többi valláshoz hasonlóan vélekedik a vérről: az Ószövetség szerint „a test lelke a vérben van” (3Móz 17,11). Ezért tiltott a vér fogyasztása és a vérontás is, de a vérben lévő lélek ki is engesztelheti a keresztény istent, ha áldozatként mutatják be. A vér másik fontos szerepe a közösségépítő erő, gondoljunk csak arra, ahogyan Mózes az erős közösség létrehozása érdekében használja a vért a Sínai-hegy lábánál:
„6 Mózes pedig fogta a vér felét, tálakba töltötte, a vér másik felét pedig az oltárra hintette.
7 Majd fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép előtt. Azok ezt mondták: Engedelmesen megtesszük mindazt, amit az ÚR rendelt.
8 Azután fogta Mózes a vért, ráhintette a népre, és ezt mondta: Annak a szövetségnek a vére ez, amelyet az ÚR kötött veletek mindezeknek az igéknek az alapján.” (2Móz 24,6.8)
A Biblia legerősebb vérrel kapcsolatos szimbóluma azonban egyértelműen Krisztus vére, ami képes arra, hogy megtisztítsa az embereket a bűneiktől. „Vegyétek, és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe” – hallhatjuk a szentmisén. A Krisztus vérét jelképező misebor (és a testét jelképező ostya) által a mai hívők is újra megjelenítik a keresztáldozatot.
Érdemes megemlíteni, hogy az egyetemes jelképek és a vallási motívumok az irodalomban is helyet kapnak, nem kivétel ez alól a vér sem. Elég csak a magyar irodalom legnépszerűbb költői között szétnézni, máris számos jól ismert művel találhatjuk szembe magunkat, amelyekben megjelenik a vér mint szimbólum. A vallással és a mitológiával ellentétben azonban az irodalom elsősorban a vér negatív jelentéseire összpontosít. Itt már szó sincs életről és lélekről, legfőképpen nem a közösségről, helyette halálról, háborúról, pusztításról olvashatunk. Így például a nemzeti himnuszunkban a vérözön a levert szabadságharcra utal, Radnóti költészetében pedig a vér a háború okozta szenvedések szimbóluma. Ady a Vér és arany című versében az egyik értelmezés szerint a kínt és a kéjt állítja egymással párhuzamba, míg mások szerint a vér az életet, az arany a pénzt jelképezi a versben. Arany János balladáiban is megjelenik a vér és az ahhoz köthető népi hiedelmek. Így például a Tetemrehívásban a halott sebe vérezni kezd, amikor a bűnös az áldozat mellé lép, az Ágnes asszony vásznán lévő kimoshatatlan vérfolt pedig a gyilkosság utáni soha el nem múló lelkiismeret-furdalást jelképezi.
A világirodalom költői is gyakran nyúltak a vérhez mint jelképhez. Shakespeare például a Macbethben meglehetősen rugalmasan bánik a vérrel és annak jelentéseivel: hol árulásra, hol halálra, hol gyilkosságra utal a megjelenése, máskor pedig éppen a bátorság iránti tiszteletet fejezi ki a segítségével.
A vér egy teljesen hétköznapi része az életünknek, amelyet mégis megannyi misztikum övez. Egy szent esszencia, melyet nem lehet megrendíteni, hisz a vérrel írt szerződést nem lehet megtagadni, ahogy a vérbosszú is halálig tart, és ahogy az úrvacsorán is újra és újra átélhetjük Jézus önfeláldozását. A vér magában foglalja az életet és a termékenységet. Egy örök állandó, ami megmásíthatatlanul dübörög ereinkben utolsó szívdobbanásunkig.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és a Nemzetközi Vöröskereszt kezdeményezésére 2004 óta június 14-e a véradók világnapja. Ezen a napon felhívják a figyelmet a véradás fontosságára, és minden embert arra bátorítanak, hogy rendszeresen adjon vért. A nap, melyen az egész világon köszönti a véradókat, Karl Landsteiner, az ABO vércsoport rendszer felfedezőjének születésnapja.
