Vajdasági életérzéssel meghódítani a világot

Újra a temeriniek Tanár urához érkezem. Így szólítja ugyanis szinte mindenki városunkban dr. Nagy Imrét, akinek a szerteágazó tevékenysége mellett a mai napig a diákjai a legfontosabbak. Többször is írtam már róla, hogy Magyarországon és Szerbián kívül az USA-ban, Kínában, Indiában, Egyiptomban és a kelet-közép-európai államokban is tartott tudományos szakelőadásokat. Vagy, hogy szakértőként részt vett 7 INTERREG és IPA projektben, amelyek Magyarország és a környező országok között valósultak meg. Több anyaországi fejlesztési stratégia és tudományos értékelés fűződik a nevéhez, de a hazai tartományi és községi alapdokumentum készítésében is részt vett. A számos szakmai elismerés mellett pedig július elején Temerin díszpolgárává is avatták.

Beszélgettünk, írtam már róla, igazából azonban még sohasem sikerült megfejtenem a személyét. Ilyen szándékkal lépek hát be ezúttal a dolgozószobájába...

– Egyetlen magyar hallgató voltam a Belgrádi Egyetem Földrajz Karának harmadik fokozatán és az akkori Jugoszlávia legjobb földrajzosaitól tanulhattam a szakmát. 1990-ben doktoráltam. Ezután következett az, hogy idehaza az egyetemeken nem kaptam munkát, és elkezdtem külföldön keresgélni. A feleségem támogatott abban, hogy ha a tudományban akarok tovább tevékenykedni, külföldön is próbálkozzam. A Magyar Tudományos Akadémián kínálkozott egy jó lehetőség, így 1993-ban előbb én mentem el, majd egy év múlva jött utánam a családom is. Több évet töltöttünk Magyarországon, azzal, hogy folyamatosan ingáztunk Temerin és Szolnok, majd Békéscsaba között. 2007-ben azonban negyedállásban egy itteni magánegyetemen is tanítottam, 2010-től pedig már az Újvidéki Egyetem Földrajz szakára hívtak vissza előadni. Ezt a labdát nem akartam kihagyni, mert mindig is vágytam arra, hogy visszatérjek erre az egyetemre. Közben a feleségem is kapott állást, így nyitott kapukra tértünk vissza. A fiam is pár évre rá hazajött, miután EU-s pályázatokat felülvizsgáló munkahelyét átszervezték Budapesten. Azóta nagyon jó érezzük magunkat itthon, mintha a kis kitérőt meg sem tettük volna. A kapcsolataim természetesen továbbra is fenntartom, a Magyar Regionális Tudományos Társaság alelnöke vagyok, ott is részt veszek különböző tudományos projektekben, ahogyan itthon is. Még talán egy évet tervezek tanítani az egyetemen, majd úgy néz ki, hogy véglegesen nyugdíjba vonulok. Nem érzem magam annyira fáradtnak, hogy abbahagyjam, bár most már a folyamatos ingázás néha nehezemre esik. A koronavírus ebből a szempontból jót tett nekem, mert az online tanítás mellett egy kicsit megpihentem az utazástól. A gödöllői egyetemen jelenleg öt doktoranduszom is van, két jordániai, egy indonéz, egy erdélyi és egy argentin, velük napi kapcsolatban vagyok.

Nyilván az ember ebben a korban már azzal foglalkozik, amit szeret. Ön elég szerteágazó tevékenységet folytat...

– Az egyetem számomra az elsődleges, ott hetente 3 napot töltök el. Annak örültem a legjobban, hogy amikor hazajöttem, két tantárgyat sikerült bevezettetnem. Mindkettő a szívem csücske: a környezetvédelem tárgyköréből a Városökológia, a regionális tudomány keretéből pedig az Európai Unió regionális politikája. Mindkettőhöz megírtam a tankönyveket is, illetve korábban az egészségföldrajz tárgyhoz is tankönyvet írtunk társszerzőkkel együtt. Síkra szálltunk továbbá azért is, hogy Zentán bevezessék a mesterszakot a vidékfejlesztő agrármérnököknek. Fontosnak tartanám továbbá azt is, hogy akik Vajdaságból Gödöllőn vagy más egyetemeken doktorálnak, azok jöjjenek haza, segítsünk nekik megindulni az egyetemi tanári ranglétrán, és megfelelő fokozattal haladjanak, taníthassanak idehaza is. A Kárpát-medencei nemzetpolitikának egyik sarkalatos példája lenne, ha az anyaországban végzett, doktorált szakembereink a saját hazájukban tudnák végzettségeikhez mérten kamatoztatni a megszerzett tapasztalataikat.

A tanítás mellett tartományi képviselő, illetve a Prosperitati Alapítvány igazgatóbizottságának elnöke is. Jelképesen kérdem: hogy fér mindez bele 24 órába?

– Belefér, mert mindennap mással foglalkozom. Tartományi képviselőként két olyan bizottság tagja is vagyok, amit nagyon szeretek: az egyik az oktatási, a másik pedig az európai integrációs bizottság. Ez közel áll hozzám és szeretem csinálni. De nincs mindennap. A Prosperitatinál  állandóan  figyelni kell a specifikus helyzeteket, igényeket, kérelmeket, a nemzetpolitikai szempontú elvek mérlegelését, hiszen a döntéshozatalnál néha alapos konzultációra van szükség, a kérdéseket a kuratórium többi tagjával át kell beszélni és meg kell válaszolni. Bár a heti beosztásom eléggé aktív, valahogy mégsem érzem úgy, hogy túlságosan le vagyok terhelve. Most is épp egy tanulmányon dolgozunk, melyben felmérjük a vajdasági pályáztatási rendszerhez hasonló, uniós támogatású programok hatékonyságát az EU 2014–2020 programidőszakában. Készülünk a Kárpát-medencei gazdaságfejlesztési stratégiák megvalósításának összehasonlító elemzésére is. Borítékolni tudom, hogy ezek közül a vajdasági példa, a módszer és természetesen az eredmények kiemelkedőek lesznek.

Manapság már nem kérdés, hogy tömegek élvezik annak a gazdaságfejlesztési kezdeményezésnek a gyümölcsét, amit többedmagával indított útjára annak idején itt, Vajdaságban.

– A programmal Pásztor István elnök úr javaslatára kezdtünk el foglalkozni. Mára viszont már egy hatalmas intézményként működik a Prosperitati Alapítvány. Örülök, hogy ez így sikerült. Amikor először térképre vetettem az eredményeket, akkor szembesültem igazán a területi fedettség mélységével: gyakorlatilag négy községen kívül mindenhova eljutott ez a támogatás. Ha települési bontásban nézzük, akkor viszont még tarkább a kép, és még Dél-Bánát legtávolabbi csücskében is vannak olyan helységek, amelyek lakosai részesültek a magyar kormány támogatásában. A pályázási rendszer kiterjedtségének képe viszont akkor teljes, ha látjuk, hogy mekkora a beszállítók területi lefedettsége is. Közérthetően: az a nyersanyag és alkatrész, amiből Vajdaságban eke készül, tegyük fel, Dél-Szerbiából érkezik. Amikor az összes beszolgáltatót feltérképezzük, akkor rájövünk, hogy tulajdonképpen az egész országot behálózza az alapítvány által folyósított eszközökből biztosított gazdasági tevékenység.

Meglátása szerint a temeriniek mennyire használták ki ezeket a lehetőségeket?

– A kitüntetés kapcsán el is mondtam, hogy hétmillió euró támogatás érkezett Temerinbe. Erre egyrészt azért vagyok büszke, mert nagyon sokan pályáztak, másrészt viszont azért, mert sikerült az egyik irodát Temerinben megnyitni. Így a dél-bácskai, szerémségi, újvidéki pályázók ide összpontosultak. A korábban szkeptikus pályázóktól később rengeteg támogató szót kaptunk, és együtt örülhettünk a nyertesekkel. Mindez pozitív hangulatot teremtett helyben, ami fellendülést eredményezett. A legfeltöltőbb az, amikor az emberek maguk mondják el, hogy mennyire jó az, amit csináltunk. Mindig megemlítem azokat a fiatal szakértőket is, akik a meghatározott európai módszertant követve dr. Somogyi Sándor professzorral és velem együtt felállították a stratégia alapjait. Annak örülök igazán, hogy a Prosperitati Alapítvány által közvetített támogatással felpezsdült a gazdaság Vajdaságban. Másrészről viszont az alapítvány által én is rengeteg helyre eljutottam. Kis falvakba, olyan településekre, ahol még soha nem voltam. Rengeteg emberrel beszélgettem. Ma találkozom velük, és rám köszönnek. Ez nagyon jó érzés. Vajdaságinak lenni.

Létezik-e valami, amit még nem sikerült elérnie, amire még vágyik?

– A járványhelyzet egy kicsit keresztülhúzta a terveimet. Szerettem volna ugyanis elmenni Ausztráliába. Ott még nem voltam. Meg hát az Antarktiszon! Nevetségesnek tűnik, de egy földrajzosnak ez igény! Ez a kettő hiányzik a gyűjteményből. Nekem valahogy tényleg megadatott, hogy sokat utazhattam. Korábban Nigériában voltam egy konferencián. Úgy szerveztem, hogy előtte-utána legyen még egy-két napom, hogy bejárjam a fekete Afrika néhány érdekességét. Golyóálló zubbonyba, állig felfegyverzett katonák jöttek értünk a repülőtérre, és úgy vittek bennünket a régi főváros közepébe, a konferencia színhelyére. Egy hétig tart ilyenkor az, hogy félsz, nem félsz. Közben Magyarországon volt egy nigériai mesterdiákom, aki a látogatásom idején 1500 kilométert utazott lehetetlen körülmények között csak azért, hogy velem találkozhasson, és hogy mindenhova elvezethessen. Így stresszmentesen jártunk-keltünk arra, ahol egy ilyen ország emberét, piacát, érdekességeit meg lehet tapasztalni.

És ezt a világ minden táján megélte a Tanár úr?

– Majdnem. Argentínában mondjuk Santiago de Chileből majd 24 órát utazva, busszal keltünk át az Andokon. Ez egy földrajzosnak megismételhetetlen terepgyakorlat. Ugyanúgy, mint amikor Budapestről Pekingig utaztam vonattal egy hétig. De rengeteget láttam. Vagy, amikor San Diegoból New Yorkba repültem gyönyörű időben, és alattam az egész Egyesült Államok földrajzi keresztmetszetét láttam. A nevadai sivatagot, a Sziklás helységet, a Mississippi-torkolatot, Manhattant… Van, aki alig várja, hogy a repülőút befejeződjön, én kimondottan élvezem. Többször utaztam Delhiből Kalkuttába, hosszan elhaladva a Himalája mellett, alattam láttam a Gangesz folyó kanyarulatait. Rengeteg ilyen élményem van. A hetvenes években a kollégámmal vonattal utaztunk az északi sarkkörre. Meg kellett tapasztalnunk azt, hogy milyen, amikor nem megy le a nap. Ahogyan most Nigériában is: közel van az egyenlítőhöz, így ott a nap majdnem zeniten van. Szúrta a fejem tetejét. Elmeséljük mi ötödikben a diákoknak, hogy itt nálunk soha sincs a nap az ember feje felett, mert a beesési szög 45 fokos, de ezeket a dolgokat meg kell élni, és így elmesélni.

Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el. Melyik az az elismerés, amelyikre legszívesebben tekint vissza?

– A Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetés átvételekor éreztem azt, hogy… Nem is tudom. Az nagyon jólesett. Emellett azonban büszke vagyok a szakmai elismerésekre is. A Trefort Ágoston-díjat az oktatás területén végzett kiemelkedő munkámért kaptam, a tanári munkámat pedig nemrégiben elismerték az Eötvös József-díjjal is. Meglepetésként ért, amikor értesültem arról, hogy idén én kaptam meg a Temerin díszpolgára kitüntetést. Tudom ugyanis, hogy Temerinben nagyon sok olyan ember van, aki szintén megérdemelné ezt a címet. Hazudnék azonban, ha azt mondanám, hogy nem esett jól az elismerés. Valahogy lepergett előttem az összes temerini tevékenységem.

A számtalan siker és lehetőség mellett ugyanis Ön mégis Temerinben maradt.

– A vajdasági életstílus nekem sokkal jobban megfelelt, mint bárhol máshol a világon. Akár rövidebb, akár hosszabb ideig tartózkodtam külföldön, sohasem akartam igazából ott maradni. Szeretek Temerinben, rengeteg ismerősöm, diákom él itt. Mindig találkozok valakivel, és nagyon jól érzem magam. Lehet, hogy ez kicsit már kényelem. Külföldön ez az életérzés nem volt meg, és hiányzott is a kint töltött idő alatt. Ugyanezt érezte a családom is, főként a fiam, aki bár a tanulmányait Magyarországon végezte, és uniós pályázatok pénzügyi ellenőreként, két évig kiváló munkahelyen dolgozott, mindig is nagyon vágyott haza. Így aztán valamennyien itthon még kicsit együtt lehettünk a szülőkkel, nagyszülőkkel. Remélem, nem sokára majd a nem korhoz kötött tevékenységek mellett megpihenve unokát nevelek, újra TAKT-os leszek, gyümölcsöt termesztek, s bárányokra vigyázok, bámulom a Tiszát, s elképzelem, mi történhet a teljes folyóhosszon…