Tolóablakok városa lettünk, megfigyelted? – szólított meg egy ismerős hang a hátam mögül. A mindennapi elintéznivalók lajstromából zökkentett ki Zoli bácsi derűs hangvétele. Értetlenül bámulhattam rá, mert kisvártatva meg is magyarázta állítását: azt a pillanatot igyekezett ugyanis aznap lencsevégre kapni, amikor a temerini pékek, sütödék és kiskereskedők tolóablakokat szereltettek fel a kirakataikra. Hogy akkor is tudjanak dolgozni, ha a járvány miatt ismét korai bezárásra ítélik őket – magyarázta a temerini pillanatok rögzítője, Varga Zoltán.
Hihetetlen ember – állapítottam meg sokadszor is magamban, természetesen a szó legpozitívabb értelmében. Zoli bácsi ugyanis mindent dokumentál, ami Temerint Temerinné teszi. Míg mi újságírók rendszerint a történések és problémák forgatagában állunk, addig őt legtöbbször már csak akkor lehet észre venni, amikor csendesül a zaj. Pedig ott van. Mindenütt és mindenkor. Szerény személyének igazi értékét pedig akkor észleljük igazán, amikor fellapozzuk a közösségi oldalát. Jómagam ezt minden este megteszem. A zűrös mindennapok forgatagában ugyanis a fotók esti lapozgatása hozza el számomra a megnyugvást. Az éj leple alatt határozottan érzem: összeköt bennünket a szülővárosunk szeretete.
Piaci árusként ismertem meg még gyerekkoromban, aztán egyszer csak arra eszméltem, hogy a berregő motor és a fényképezőgép nélkül már el sem tudom képzelni Zoli bácsit. Mikortól rajong a fényképészetért?
– Az első meghatározó élményem talán abba az időbe nyúlik vissza, amikor gyerekkoromban rendszeresen jártam moziba. Hetedikes vagy nyolcadikos lehettem, amikor csatlakoztam az akkor még működő Horizont fotóklubhoz. Itt olyan híres helyi fotósoktól leshettem el a műhelytitkokat, mint amilyen Németh Mátyás (szerzői megjegyzés: a Magyar Szó nyugalmazott fotósa). Egy osztályba jártam Varga Somogyi Tiborral is, aki azóta Magyarországon szerzett hírnevet a művészfotóival. Később az ő műtermében is sokat jártam. Egyébként okleveles szabó vagyok, de a szakmámban sohasem dolgoztam. Annak idején a Forumban helyezkedtem el lapterjesztőként. Az itt eltöltött 22 év az a szakasza az életemnek, amely a fotózás felé terelt. Az irodánk mellett volt ugyanis a Marketprint részleg, ahol a képregényeket rajzolták. Ott dolgozott az ország egyik legismertebb művésze is, Baráth Ferenc tervezőgrafikus. Amikor volt egy kis időm, akkor mindig nála „lógtam”. Ebben az időszakban leginkább a fotógrafika és a plakáttervezés foglalkoztatott. A műterembe rendszeresen bejárt Dormán László fotós is, én pedig leültem a sarokba, és figyeltem, hogyan dolgoznak. Tőlük tanultam meg az alapokat. A mai napig emlékszem Feri szavaira: egy fotóba bele kell tömöríteni a lényeget, a sallangot pedig elhagyni. A mindennapi munkám során feljártam a Magyar Szó szerkesztőségébe is: volt alkalmam megfigyelni, hogy a fotósok minek alapján válogatják ki a fényképeket, hogyan egyeztetnek a szerkesztőkkel és végül mi az, ami belekerülhet a napi újságba. Teljesen magával ragadott ez a világ. Ajánlották nekem, hogy járjak el az újvidéki Branko Bajić fotóklubba is, ahol a kiállítások alkalmával nyílt zsűrizéseket tartottak. Ide még a nagy Jugoszlávia egész területéről, de Európa számos országából is rendszeresen érkeztek fotók, és szabadon részt lehetett venni a fényképek elbírálásán. A véleményezésekből nagyon sokat lehetett tanulni. A képekről alkotott megfogalmazott gondolatok a mai napig nagy hatással vannak rám. Nem a lájkok érdekelnek. Sokkal inkább a visszajelzések arról, hogy egy-egy fotó által hogyan hatok az emberekre.
Említi a kedveléseket, amelyekkel elözönlik az emberek a közösségi oldalát. Hogyan fogalmazódott meg Önben az ötlet, hogy állandó jelleggel és úgymond tömegével tegye közszemlére a képeit az interneten?
– Amikor felkértél a beszélgetésre, akkor összeadtam az eddig feltett képek számát: az elmúlt öt évben 21 és fél ezer temerini fotót raktam fel a Facebook-oldalamra. Megjegyzem, hogy kizárólag helyi témákkal foglalkozom. Intenzíven öt évvel ezelőtt kezdtem el fotózni a temerini helyszíneket, embereket és rendezvényeket. Ezt megelőzően ugyanis rövid időn belül elvesztettem édesapámat és édasanyámat is, ami igencsak kibillentett az egyensúlyomból. Aztán elkezdtem járni Temerin utcáit, kattingattam a gépemmel, majd pár fotót közzétettem. Az emberek pedig szerették őket. Valahogy így kezdődött: mondhatni, hogy ez lett az én terápiám.
Talán nincs is olyan temerini esemény, amit az elmúlt években ne dokumentált volna: ingyen és bérmentve kíséri minden helyi magyar civil szervezet munkáját. Miért tarja ezt fontosnak?
– Úgy vettem észre, hogy Temerin az utóbbi években kevésbé szerepel a médiában, mint azelőtt: ezért fektettem hangsúlyt az internetes megjelenésre is. A néphagyományhoz fűződő, mai napig élő szokások megőrzése pedig mindig is foglalkoztatott. A disznóvágások hangulata, a Márton-napi libakopasztás rituáléja mind olyan témák, amelyeket szívesen örökítek meg. Az emberek is szívesen nézegetik ezeket: visszajeleznek, és elmondják, hogy milyen örömöt okoz nekik újra végigélni a képeken keresztül azt, amit már szinte el is felejtettek. Érkezett már visszajelzés Svédországból, Japánból, Amerikából, de még Afrikából is. A legjobban a személyes üzeneteket szeretem, amelyekben az emberek leírják a véleményüket a fotóimról. Sokat jelent számomra az is, amikor a kivándorolt temeriniek, vajdaságiak jelentkeznek. Mintha ott lettünk volna – írják azokra a képekre, amelyeket a helyi civil szervezetek rendezvényeiről teszek fel. Az eseményekről ugyanis rendszerint csinálok klasszikus riportfotókat is, de nézem azt is, hogy ne csak ilyen képek készüljenek. Igyekszek belevinni valami pluszt, máshogy látni és láttatni a lényeget. Sajátságos felvételeket is készítek, amelyek többet mondanak.
Mi az a több? Mert tényleg van bennük valami egyedi…
– Ezt nem tudom megfogalmazni. De tény, hogy sokan felismerik a fotóimat. Sokszor közzéteszik ugyanis a képeimet magyarországi oldalakon is, de nem mindig írják ki a nevem. Az oldalam követői pedig jelzik, hogy bizonyos helyeken felismerték a felvételeimet. Nemrégiben például azt kérdezte egyikőjük, hogy beneveztem-e az Őrült fotósok elnevezésű sorozatra. Elvétve töltök ugyan fel képeket külföldi oldalakra is, de ilyen kihívásokra nem szoktam pályázni. Az ismerősöm elküldte a linket, és valóban a saját felvételemmel találkoztam. Tényleg őrültség volt, amit akkor csináltam. Mínusz húsz fokon próbáltam elkapni a deres tanyavilág pillanatait. Megtámadtak a kutyák is, úgy rohantam vissza az autóig. Ami miatt azonban kiválaszthatták azt a fotót, az inkább a dermesztő hideg volt: ez ugyanis károsan hat a gépre is. Többször jelezték nekem azt is, hogy a magyarországi idegenforgalmi oldalak szívesen használják a Temerinről készített fotóimat. Nevemet persze rendszerint nem írják ki, de az emberek már felismerik, hogy az én felvételeimről van szó.
Mennyire sérti, ha nem írják ki a nevét?
– Hú, az nagyon meg tud bántani. Volt, hogy jeleztem is egyes vajdasági lapoknak, hogy legalább a neve feltüntetésével becsüljék meg a fotóst. Sokszor ugyanis egy jó kép többet mond, mint fél oldal szöveg.
Ez így van. Ilyen szempontból kiemelném a tájképeit, valamint a temerini épületekről és kegyhelyekről készített sorozatait.
– Vannak visszatérő témáim, azaz inkább olyanok, amiket többszörös fotózással lehet csak megragadni, megmutatni. Mást mutat ugyanis a park, a Jegricska vagy a kálvária a nap különböző szakaszaiban, de évszaktól függően is változik az üzenete. Ugyanez vonatkozik az épületekre is. Ilyen szempontból sokat alapozok Harkai Imre: Temerin népi építészete című kiadványra, amelyben a 80-as évekre megmaradt népi kincseket dokumentálták a szerző és a helyi néprajzosok. Azóta senki sem mérte fel, hogy az akkor még dokumentálható épületekből mára mi maradt fenn. Újrafényképeztem ezeket a helyszíneket, épületeket. Ugyanilyen indíttatásból fogtam neki a temerini keresztek fényképezésének is. Idén már másodszor járom körbe őket, négy évvel ezelőtt ugyanis már egyszer kísértem a sorsukat: különböző évszakokban és időszakokban is lefényképeztem a kegyhelyeket. Elmondhatom, hogy nagyon sokat romlott az állapotuk. Az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy Temerinben rohamosan tűnnek el az évszázados kincsek. Mindenképp szeretném hát véghez vinni azt az elképzelésemet, hogy a még ma is fellelhető népi építészeti motívumokat és a szakrális emlékeket megőrizzem az utókornak.
Nemrégiben a Temerini Idegenforgalmi Központ is díjazta alkotását, egy héttel ezelőtt pedig a Magyar Szó fotópályázatának a nyertese lett. Milyen gyakorisággal pályáztatja a fotóit?
– Nem szoktam pályázni, mert nem vágyom díjakra. A Magyar Szó-s pályázatra is azért küldtem fotót, hogy a többi között ott legyen Temerin szépsége is. Magamtól ritkán pályázok, mások noszogatásának szoktam néha engedni. Ádám István is három évig emlegette nekem, hogy állítsak össze egy kiállítást a fotóimból. Nem akartam. A vége az lett, hogy kaptam egy meghívót a saját kiállításomra. A TAKT-osok ugyanis titokban szervezkedtek, kinyomtatták a fotóimat és kiállították őket az Illés-napi rendezvények keretében. Egyébként nyilatkozni sem szeretek: felkeresnek az újságírók, de rendszerint elutasítom őket. Ádám Csillával beszélgettem csak egyszer, azt is akkor, amikor már azt mondta, hogy TAKT-díjasként nem menekülhetek a mikrofon elől.
Személyisége épp oly lenyűgöző, mint az elhivatottsága. Kapott vagy kap-e valamilyen támogatást, segítséget az évek folyamán?
– Hát… Nem igazán. Mindenki egyértelműnek tartja, hogy én úgy is ott vagyok, lefotózom az eseményeket, és mindenféleképpen dokumentálom Temerin értékeit. De nem is kereseti céllal kezdtem el intenzíven fotózni, és a közösségi oldalt sem ilyen szándékkal indítottam el. Aztán mégiscsak utolérnek az üzemanyagszámlák, a lencsék tisztításának költségei, vagy éppen egy új eszköz beszerzésével járó gondok. De nem szólok semmit, mert szeretem csinálni. Jól esett, amikor a Temerini Idegenforgalmi Iroda felfigyelt a munkámra, és a csekély lehetőségeikhez mérten időről időre igyekeznek némi juttatással is kifejezni a hálájukat (szerzői megjegyzés: 10–20 ezer dinárról van szó évi szinten). Munkásságomat nagyra becsülte Szungyi László atya is. Egy pillanatban ugyanis elkezdett vonzani a templom körüli mozgolódás. Megfogott, hogy a temerini embereknek mennyit jelent az egyházközösségük, mily alázattal és tenni akarással élik meg a hitüket. A templomkert csinosításától, az egyházi épületek gondozásán át a bevonulási ceremóniáig mindent olyan fennséges hangulat övez, amelyet egyszerűen meg kell örökíteni. Szungyi atya a haláláig bátorított arra, hogy folytassam a tevékenységemet. Számomra az ilyen támogatások jelentenek sokat: soha nem vártam pénzbeli juttatást a munkámért… Bár néha azért jól jönne ahhoz, hogy folytatni tudjam.
Zoli bácsi szavai még akkor is visszhangzanak a fejemben, amikor este újra fellapozom az oldalát. A helyi mini-állatkert aznapi pillanatfotóit csodálom… A megnyugvás azonban nem teljes. Nem tudok ugyanis szabadulni a gondolattól, hogy nem becsüljük eléggé azokat az emberi csodákat, amelyek értelmet adnak a mindennapjainknak. Pedig sokszor egy csöppnyi hála is elegendő lenne, hisz az elhivatott emberek lelke a köszönömből táplálkozik.
