A múlt héten sütött be a nap először a nappalimba, és akkor világította be először rendesen az egész bérlakást. Részben azért, mert az eseménytelen és szürke tél alig akarózott elmúlni, részben pedig azért, mert a nagyra becsült valamikori szocialista építészmérnökök úgy húzatták fel egymás mellé a paneleket, hogy Alaszka-szerűen, tisztességes napfényt csak minden félévben kapjon a legtöbb lakás.
Nagyon felemelő érzés volt nézni, ahogy végre bejárja a természetes fény azt a néhány négyzetmétert, jelezve, hogy a lassan cammogó télnek előbb-utóbb mégiscsak vége lesz, még akkor is, ha ez mondjuk alig három héttel ezelőtt szinte elképzelhetetlennek tűnt.
A március az idén nemcsak a tavaszt és a természet újjászületését hozza nekünk, hanem a karanténok, a kijárási tilalmak és a maszkviselési előírások évfordulóját is.
Szinte felfoghatatlannak tűnik, hogy egy egész év lepergett azóta, hogy a válságstáb először összeült, és néhány tollvonással mindannyiunk életét megváltoztatta – a mi védelmünk érdekében.
Nehéz elhinni, hogy egy egész év elmúlt.
Nehéz egy ilyen év után eljátszadozni az idő fogalmával is, hiszen ez a vasfogú szörny, olybá tűnik, a világjárvány idején talán még kiszámítatlanabb, mint egyébként.
Miért mondom ezt? Úgy érzem, hogy valami elátkozott kettősség lengi körül a világjárványt, ha pusztán az idő szempontjából vizsgáljuk a jelenséget.
Egyrészt, a szürke, legtöbbször eseménytelen, bezárt és távolságtartó hétköznapok megállíthatatlanul robognak velünk előre, mi pedig sokszor akkor kapunk észbe, amikor egy, vagy másfél hónap lepergett, kísérteties hasonlóságban és szürkeségben. Az ember semmit sem mer tervezni, semmit nem vár igazán – a járvány lecsengésén kívül –, semmire sem mer számítani, csak mechanikusan teszi a dolgát mindennap, mint egy ipari gépezet.
Másrészt, ugyanezek az egymást gyors egymásutánban váltogató hétköznapok valahogy egy olyan egészet alkotnak, egy olyan masszává állnak össze, amely nagyon kimérten és visszafogottan hömpölyög előre, egészen annyira, hogy néha szinte állni látszik.
A percek órákká lassulnak, amikor meghalljuk, hogy ismerőseink, barátaink, családtagjaink megbetegedtek, a lassan járó idő pedig egészen addig mar és kínoz bennünket, ameddig nem látunk egy pozitív tesztet, csillapodó testhőmérsékletet, jobb étvágyat, stb.
A versenyt futó idő persze más alkalmakkor is felhúzza így, figyelmeztetés nélkül a kéziféket. Az egymást arcátlan sebességgel váltogató hétköznapok szinte mindennap sóbálvánnyá dermednek legalább egy-egy órára, ameddig végiggörgetjük a közösségi oldalak üzenőfalait, és nem kezdünk el falatozni ismerőseink jobbnál jobb összeesküvés elméleteiből, megosztott „tudományos” és „underground” tényfeltáró videóiból, ahol a vírus nyugati vegyi fegyver, a repülőpára mérgező kémiai anyag, az orvosok szabadkőművesek, a madarak állambiztonsági drónok, a védőoltások mutációt okozó mérgek… Mindezeket megkoronázandó, jönnek a belföldi társadalmi, politikai és gazdasági hírek, amelyekben a honatyák is már egymás szavaiba gázolva igyekeznek menteni minden menthetőt, nyugtatni a lakosságot, amely – sok esetben már szinte jogosan – minden újabb biztonsági intézkedést személyes támadásként él meg.
Nehéz volt ez az egy év.
Nehezen múlt el ez a tizenkét hónap, nem csak egészségügyi szempontból. Társadalmilag és gazdaságilag is hatalmas károkat okozott a járvány. A vendéglátóiparban dolgozók mind megsínylik a már egy éve tartó helyzetet, arról nem is beszélve, hogy vannak előadóművészek és kollégáik –színpadmesterek, fényesek, hangmérnökök, pakolóemberek –, akik szakmájukból egy dinárt sem kerestek, mert az állam – szokása szerint –, különösebb körültekintés nélkül rukkolt elő az előírásaival, a következményekkel már jóval kevesebbet törődve.
Hol szélsebesen zakatolt az idő, hol pedig csigalassúsággal haladt előre az elmúlt évben. A lényeg az, hogy valamilyen szinten minden egyes múló nap érezteti mindannyiunkkal a szomorú tényt, hogy jelen pillanatban minden bizonytalan, és azt is, hogy egyelőre nem tudni, mikor terelődhet vissza az élet a régi, megszokott medrébe.
Amit azonban tudni lehet, az az, hogy a következő két hét kulcsfontosságú. Ezt is hallottuk már nagyjából huszonhat alkalommal.
