A zöld falak között rejlő múlt

Szabadka számos szép és kiemelkedő jelentőségű épülettel rendelkezik, elég csak a Városházára, a Zsinagógára, a Raichle-palotára, az egykori Takarékpénztár épületére vagy éppen a Szabadkai Városi Könyvtár székházára gondolni. Emellett számos olyan épület is található a városközpontban, amelyek legalább olyan szépek, mint a fent említett épületek és ugyanúgy a város központjában foglalnak helyet, mégis kevésbé ismertek, mint említett társaik. Egy ilyen épület a Korzó és a dr. Zoran Đinđić tér sarkán álló Samko Manojlović-palota. Az impozáns, zöld színű palota a XIX. század végén épült, amikor Szabadka elindult a polgári fejlődés útján. Az épület emellett Szabadka egyik egykori tekintélyes és nagy befolyással rendelkező családjáról is mesél. Jelen írásunkban a Manojlovićok és palotájuk történetét elevenítjük fel.

A Manojlović család, mint török alattvaló, a XVIII. század elején költözött Szabadkára az epiruszi Xéniából. Török áruval kereskedtek, de 1747-ben a városi szenátustól engedélyt kaptak arra, hogy hazai áruval is kereskedjenek. A XIX. század elejére a család tagjai már neves szabadkai kereskedők és iparosok voltak, akik a város közéletének aktív szereplőivé is váltak. Jovan Manojlović (1810–1865) ügyvéd volt, de sóval is kereskedett a főtéren álló házában. Nem mellesleg 1850-ben Szabadka város alpolgármesteri tisztét is betöltötte. Jovan Manojlovićnak öt gyermeke született, Đuro, Dimitrije, Janko, Radivoj és a későbbi palotaépíttető Samko. Samko Jovan Manojlović harmadik fiaként látta meg a napvilágot 1844. június 16-án. Az általános iskolát a Krisztus Mennybemenetele szerb ortodox templom szerb nyelvű hittaniskolájában végezte el, majd öt osztályt magyar nyelven végzett el a szabadkai gimnáziumban. Tanulmányait Budapesten a Hampl-féle kereskedelmi akadémián fejezte be. Ez után visszatért Szabadkára, és családi támogatással, valamint a jelentős hozományból, amit Mileva Miliosavljevićtyel kötött házasságával szerzet, megnyitotta vasárukereskedését, amely a belé fektetett tőke többszörösét visszahozta. Mileva pedig a hozomány mellett két fiúval is megajándékozta, akik a Vladislav és Jovan nevet kapták. A kereskedő nem mellesleg 1864-ben megalapította az első szabadkai szerb nyelvű lapot Ljubav (Szerelem) címmel, amelynek szerkesztője és újságírója is volt. A kézírásos lap havonta egyszer, valamint rendkívüli esetekben jelent meg eleinte négy majd két oldal terjedelemben. Oldalain politikai tudósításokat és gazdasági jellegű írásokat lehetett olvasni. A művelt és tehetséges kereskedő, Samko Manojlović nevét 1874-ben már a város legnagyobb adózóinak jegyzékében találjuk. Így nem véletlen, hogy a családban ő épített egy impozáns palotát.

A Manojlović-palota megszületéséhez Samko Manojlović nagy vagyona mellett egy házasság is hozzájárult, ugyanis a Manojlović családba nősült be a neves szabadkai építész, Macskovics Titusz (1851–1919), aki Katalinka Manojlovićot vette el, akitől nem mellesleg hat gyermeke született. Macskovics Titusz a zürichi műegyetemen folytatta tanulmányait, de Aachenben és Bécsben is tanult, továbbá tanulmányutakat tett Németországban, Franciaországban, Svájcban, Angliában, Belgiumban, Hollandiában és Olaszországban. 1874-ben tért vissza Szabadkára, ahol éppen a Manojlović családtól kapta első megrendeléseit, amelynek köszönhetően kibontakoztathatta tehetségét és tudását. Később pedig ő tervezte Mamuzsics Lázár polgármester neoreneszánsz stílusú házát, Biró Károly polgármester neogótikus stílusú házát, a mai központi posta épületét, a valamikori Vörös Ökör – ma Ivan Goran Kovačić Általános Iskola épületét, valamint a szabadkaiak által csak Sárga Házként ismert, a mai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar neoreneszánsz épületet. A Manojlović-palota 1881-ben épült fel Macskovics Titusz tervei alapján. Eklektikus stílusban készült, amelyen a neoreneszánsz elemek dominálnak. A palota egyemeletes saroképület. A földszinten üzlethelyiségek voltak, míg az emelet lakásként szolgált. Nem mellesleg az emeleten kapott helyet Samko Manojlović több száz kötetes magánkönyvtára is, amelyet a filantróp kereskedő minden tudásra szomjazó polgár rendelkezésére bocsájtott. A földszint egyik dísze a központi részen elhelyezkedő nagy kétszárnyas kazettás kapu, amelyen boltíves felülvilágosító ablak található kovácsoltvas védőráccsal. A kaput két ión stílusú oszlop veszi körbe. Az épület ablakait szintén oszlopok veszik körbe. A két szélső emeleti ablakon pedig női alakokat ábrázoló domborműveket is találunk. 1884-ben a palota parcellájára egy kisebb melléképületet is emeltek, amely raktárként funkcionált. Ez az épület azonban az idők során számos átalakításon esett át, így az már nem őrizte meg eredeti kinézetét.

Samko Manojlović nem sokkal az I. világháború kitörése előtt, 1914. április 18-án hunyt el. A sétaerdő mellett található pravoszláv temetőben a családi sírboltban helyezték örök nyugalomra. Nem mellékes, hogy halála kötődik a szentkúti Mária-kegyhelyhez. 1914-ben Samko halála után ugyanis Melanija Manojlović, Samko fiának, a neves szabadkai ügyvédnek dr. Vladislav Manojlović (1869–1938) felesége a pravoszláv kápolna előtt álló fakereszt helyére – amely ekkora már igen rossz állapotba került – kőből készült kőkeresztet állíttatott fel. A keresztállítást Samko halála mellett a Manojlović családot ért további tragédiák sora is motiválta. 1913 szeptemberében Vladislav és Melanija Manojlović leányukkal együtt lovaskocsival palicsi birtokukra tartottak, amikor a lovak megbokrosodtak és elragadták a kocsit. A férj és a leány szerencsésen leugrottak a járműről Melanija azonban olyan szerencsétlenül esett, hogy súlyos kézsérülést szenvedett. Ezt tetézte, hogy 1914 nyarán, a háború kezdetén internálták dr. Vladislav Manojlovićot, mert az ügyvéd az 1906-ban megalakult első szerb takarékpénztár kezdeményezője és vezetőségének tagja volt. Ez után döntött Melanija Manojlović a keresztállításról.

A palotát Samko Manojlović halála után fiai, Vladislav és Jovan örökölték, akik ott is éltek az épületben. Mindketten ügyvédek voltak, akik aktív politikai és kulturális tevékenységet folytattak. Érdemes külön kiemelni, hogy 1920-ban, röviddel a trianoni békeszerződés aláírása után, Vladislav és Jovan Manojlović voltak azok, akik tárgyalásokat kezdeményeztek a szerb radikális párt és a szabadkai magyar politikusok, köztük Pleszkovich Lukács, Vojnics Gyula, Törley Gyula, Janiga János, dr. Antunovich József, dr. Bíró Károly között. Emellett a fivérek maguk is a tárgyalások résztvevői voltak. Bár a tárgyalások érdemi eredménnyel nem jártak, mégis nagy jelentőséggel bírnak, ugyanis  a kisebbségbe szorult magyar politikusok ekkor léptek fel először a délvidéki magyarság érdekében, és ezek az események hozzájárultak a Magyar Párt 1922-es zentai megalakulásához is. A palotát később Vladislav fia, az ifjabbik Samko örökölte. Ő 1956. november 11-én hunyt el.

Végrendeletében úgy határozott, hogy az impozáns palotát felerészben feleségére, Anka Juričićra, felerészben pedig a Szerb Pravoszláv Egyházközségre hagyja, azzal a kitétellel, hogy Anka halála után az egész palota az egyházközséget illeti. Ifj. Samko végakaratát azonban az akkori kommunista hatalom felülírta, és a palotát államosították. Az épületet a szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézet 1986-ban műemlékké nyilvánította, 1991-től pedig a védett városmag részeként kiemelten védett műemléknek számít. Az épület azonban az idő múlásával igen rossz állapotba került. 2007-ben aztán a szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézet, Szabadka Város önkormányzata és a Tartományi Művelődési Titkárság összefogásának köszönhetően restaurálták az épület homlokzatát, felújították a tetőszerkezetet és elvégezték az állagmegóvó munkálatokat. Emellett 2008-ban részben teljesült ifj. Samko végakarata is, és a vagyon egy része visszakerült a Szerb Pravoszláv Egyházközséghez. A palota azóta is építése kori pompájában áll és egyik legszebb dísze Szabadka főutcájának.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Goran Bolić:  Samko Manojlović palotája. Szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézet, Szabadka, 2018.

Zoran Veljanović: Elfeledett szabadkaiak, akiknek a neve csak sírkövön maradt meg: Marija Karanović és Samko Manojlović. In.: Ex Pannonia 20, Szabadkai Történelmi Levéltár, Szabadka 2016. 5–12.

Csúszó Dezső: Könyörgésünk színhelyei V. Szabadkai vallási szobrok, kálváriák, szentkutak és haranglábak. Életjel Könyvek, Szabadka, 2008. 172, 180–181.