Száztizenegy éve, 1912. május 9-én született Budapesten Ottlik Géza Kossuth- és József Attila-díjas író, műfordító, az Iskola a határon szerzője, többszörös magyar bridzsbajnok. „Szívesen gondol az ember úgy Ottlikra, mint valamiféle biztosítékra, hogy nagy baj nem történhet. Mintha ő volna az a derék indián, aki szavatol a lady biztonságáért” – írta róla Esterházy Péter. A Múlt-kor honlapról idézünk.
Ottlik régi nemesi családból származott, felmenői között tábornokok és magas rangú állami tisztviselők is voltak. A hagyományokhoz híven őt is katonatisztnek szánták, 1923 és 1926 között a kőszegi katonai alreáliskola, majd 1926-tól 1929-ig a budai katonai főreáliskola növendéke volt.
Az angolos és franciás műveltségű nagypolgári-humanista szellemű család nevelése és a katonai iskola poroszos szelleme közötti éles ellentét meghatározó szerepet játszott egyéniségének és művészetének alakulásában. Érettségi után a budapesti egyetem matematika-fizika szakára járt, és a neves matematikus, Fejér Lipót tanítványaként szerzett abszolutóriumot.
Keserű Ilona: Ottlik Géza (1985)
Egyetemistaként írásai jelentek meg a Napkeletben és az Új Nemzedékben, 1939-ben a Nyugat is közölte A Drugeth-legenda című elbeszélését. Ez rendkívül fontos volt számára, ahogy később írta: „A második próbálkozásomat évekkel később elfogadták, Babits azt üzente: tetszett. Ezzel befogadtak a Nyugat munkatársának. Nagyobb dicsőség soha nem ért.”
Ottlik 1933-tól a Budapesti Hírlap bridzsrovatának szerkesztője volt. A bridzsjátékkal még fiatal korában kötelezte el magát, 1937-ben már az ifjúsági válogatott tagja volt, később magyar bajnok is lett. Szakíróként is nemzetközi ismertségre tett szert, 1979-ben látott napvilágot Hugh Kelsey-vel közösen írt, angol nyelvű bridzsszakkönyve, amelyet később magyarul is kiadtak Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel.
Ottlikot a II. világháború idején légoltalmi szolgálatra osztották be, és módjában állt, hogy üldözött barátait, köztük Vas Istvánt is bújtassa. A háború után a Magyar Rádiónál volt műsorfelügyelő, hangjátékokat fordított, 1946-ban Valencia-rejtély címmel maga is írt egyet, de ezt a politikai változások miatt nem mutathatták be. A rádiónál szerkesztette a Huszonöt év magyar irodalma című sorozatot, 1945 és 1957 között a Magyar PEN Club titkára volt.
A negyvenes évek végétől, mivel a hivatalos irodalompolitika nem tudott mit kezdeni az Újhold folyóirat köréhez tartozó polgári-humanista íróval, egyre inkább a pálya szélére szorították, a kitelepítéstől csak az Írószövetség védte meg. Ekkor bevonult az önmaga számára teremtett mikrovilágba, műfordításból próbált megélni.
Nevéhez fűződik többek közt Gottfried Keller és Thomas Mann elbeszéléseinek, Hemingway Az öreg halász és a tenger című kisregényének, Bernard Shaw és Osborne színműveinek vagy számos Dickens-regénynek a magyar fordítása is. Folyamatosan írt, 1949-ben pedig már készen állt az Iskola a határon első változata, amelyet még tíz évig csiszolgatott.
Dolgozószobája (Fotó: PIM)
Az irodalmi életbe 1957-ben került vissza, ekkor jelent meg Hajnali háztetők című művészregénye, amelyből 1986-ban Dömölky János készített filmet. Az Iskola a határon 1959-es első megjelenésekor nem aratott átütő sikert, csak a hetvenes években induló új írócsoport, az úgynevezett Péterek nemzedéke (Esterházy, Lengyel, Nádas, Hajnóczy) ismerte fel igazi értékeit.
Ottlikot 1960-ban a brit kormány fordításaiért Londonba hívta meg tanulmányútra. 1969-ben megjelent a Minden megvan című elbeszéléskötete, majd elhallgatott. 1980-as Próza című kötetében esszéit, tanulmányait és a vele készült interjúkat tette közzé.
Munkásságáért 1981-ben József Attila-, 1985-ben Kossuth-díjat, 1984-ben Déry Tibor-, 1988-ban pedig Szép Ernő-jutalmat kapott. A nyolcvanas években sejteni engedte, hogy újabb nagyregényen dolgozik, de erről még barátainak sem árult el semmit. A regény, amelyet Ottlik Géza 1990. október 9-én bekövetkezett halála után Lengyel Péter, az író hagyatékának gondozója rendezett sajtó alá, Buda címmel jelent meg, és az 1993-as könyvhét nagy szenzációja volt. Az egyes szereplők (Medve, Bébé) azonossága miatt a kritikusok az Iskola ikerregényének tartják a művet, de azt is hangoztatják, hogy – alkotáslélektani érdekessége és kiváló részértékei ellenére – nem éri el annak színvonalát.
Ottlik és felesége
A regény megjelenése után különböző mendemondák terjengtek arról, hogy az Iskola a határon nem teljes egészében Ottlik keze munkája: sokan azt feltételezték, hogy a társszerző az író egykori katonaiskolai növendéktársa és elválaszthatatlan barátja, az író-kritikus Örley István, akiről Ottlik a regény főhősét, Medvét is mintázta. Többen úgy vélték, hogy a regénybeli Medve-kéziratok nem a szerzői képzelet szülöttei, hanem a valóságban is léteztek, és ezeket Ottlik csak „beemelte” – saját könyvébe. A soha nem igazolt legenda semmit nem ártott a mű népszerűségének és nagyságának.
„Szívesen gondol az ember úgy Ottlikra, mint valamiféle biztosítékra, hogy nagy baj nem történhet. Mintha ő volna az a derék indián, aki szavatol a lady biztonságáért. Ez persze nem igaz, mert ezzel csak biztatgatjuk magunkat. Mert egy szál Ottlik ugyan mit szavatol? Nyilván az égadta világon semmit sem. Tehát bármi megtörténhet, ezt tudhatjuk máshonnan is. De azért mindannyiunk számára nagyon fontos tudni, hogy Ottlik van” – írta róla Esterházy Péter.
