Tisztelt Doktor Úr! Múltkori levelemet (kelt 1980. február 6-án) tekintse úgy, mintha meg sem írtam volna. Igaz, válasz mind a mai napig nem érkezett rá, és ez, bevallom, fájt egy kicsit. Ha sor kerülne egy újabb végrendelet lefektetésére, azt már merőben új alapokra helyezzük.
Kérem, ne mosolyogjon! Igenis, módomban állt végrendelkezni. Sőt újra-végrendelkezni! Igaz ugyan, hogy a lányom – szívesebben írnám azt, hogy sírba eresztő kötelem – mindenemből kiforgatott, körmönfont, ördögi módon teljesen kifosztott, földönfutóvá tett, végül bedugott ide a „szegényházba”, ahol azóta senyvedek, de az is igaz, hogy én sem a házamról, sem arról a vagyont érő palicsi telkemről le nem mondtam, különösen nem a lányom javára, noha egyszer már kis híján meginogtam.
De most vallja be őszintén, tisztelt Doktor Úr, ugye, hogy a lányom keze volt abban is, amit Maga tavaly ősszel csak úgy ötletszerűen fölvetett! Mert ravasz ember Maga, ne is tagadja. Súgja meg, mennyit vágott volna zsebre érte, ha sikerül engem, a vén hülyét, rászednie? No de ne legyek brutális. És ne orroljon meg rám holmiféle beteges gyanúsítgatásért. Nagyon jól tudja, hogy teljesen Magára vagyok utalva, sőt ki vagyok Magának szolgáltatva. Én már csak Magában bízhatok. Kérem, ne éljen vissza mélységes bizalmammal. Könyörgök.
Hogy megértsük egymást: azt a gyalázatos szöveget, amit a Doktor Úr vetett papírra, de amit, tudom már, a lányom diktált, semmisnek tekintem. A lányom nem attól félt, hogy nem végrendelkezem; tudta ő, de ha nem tudta, akadt volna valami kitűnő szakember, aki fölvilágosítja, miszerint ha úgy halnék meg, hogy nem végrendelkezem, minden ingóságom és ingatlanom automatice egyetlen jogos utódomra, a lányomra marad. Sőt, a lányom többet tudott ennél – vagy épp Maga súgta meg neki, Maga gézengúz! –; tudta, hogy esetleg másként is végrendelkezhet az a gonosz öregasszony. Úgy, hogy kisemmizi egyetlen jogos utódját. Hogy nem a saját édes lányára, hanem valaki másra hagyja a vagyonkáját, ez esetben pedig beüt a krach. Ettől félt az én drágalátos szentem. Most már elárulhatom magának: okkal!
Ez itt, ahol a lányom „elhelyezett”, nem egy fényes szanatórium, hiszen tudja, volt alkalma látni már nemegyszer. Még az első háború előtt építették, és szegényház volt a neve. Legjobban azok irtóztak tőle, akikért fölépítették: a koldusbotra jutott öregek. Az utolsó cseléd számára is szégyen volt itt, a szegényházban befejezni az életet. Ezt az otthon jelenlegi igazgatónőjétől tudjuk. Nyilván azért emlegeti ezt a derék igazgatónő, mert meggyőződése szerint most dicsőség ezek között a falak között befejezni az életet. Hát nem mondom. Gusztus dolga. Tény és való viszont, hogy élni itt is lehet. És hogy a viszonyok e falak között is megváltoztak, nem szegényház többé, csak annak csúfolják. Különös emberi sorsok találkozóhelye, afféle végállomás. Innen már csakugyan nem vezet út sehova, csak a temetőbe.
De azért itt is szövődnek tartós és tartalmas emberi kapcsolatok, és nem mindenki agyalágyult, akit ide bedugnak. Hiszen Maga is járt már itt néhányszor, láthatta, hogyan élünk. Apropó: eszébe jutott-e olykor, ittjártakor, kedves Doktor Úr, vagy csak egyszer is, egyetlenegyszer, egy pillanatra, átvillant-e az agyán az a gondolat, hogy egyszer, ha megéri a „gondtalan” öregkort, szerettei esetleg Magát is itt fogják „elhelyezni”? Nekem ez kint soha meg nem fordult volna a fejemben. A sors útjai azonban, szokták mondani, kifürkészhetetlenek.
Hol is hagytam abba, és jaj, mit is akartam mondani?!
Tudom, Maga engemet egy kelekótya, zűrzavaros fejű öregasszonynak tart, ezenfelül egy monstrumnak, aki, íme, megtagadja méhének áldott gyümölcsét, egyszülött édes lányát.
Sokszor bizony magam is azt hiszem magamról. Hogy egy szörnyeteg vagyok. Mennyit tűrtem és nélkülöztem az életben csak azért, hogy a lányom előbbre jusson, és most, íme, mintha minden a visszájára fordult volna bennem. Én, aki egész életemet a férjemért és egyetlen gyermekemért áldoztam föl, akinek egyetlen vezeklés volt az élete – akkor nem éreztem az életemet sem áldozatnak, sem vezeklésnek –, most bosszút forralok magamban mindezért.
Valóban így volna? Doktor Úr a megmondhatója. Magának még azt is meggyóntam, amit a gyóntató papom előtt elhallgattam volna! Van-e hát nálam kiszolgáltatottabb és szerencsétlenebb a világon?
Pedig most az egyszer nem is azért ragadtam tollat, hogy elsírjam a bánatomat, hogy kiontsam a keserűségemet: épp ellenkezőleg; azért írok, hogy örömet jelentsek. (Igaz, nem tudnám megmondani, Doktor Úrnak mennyire telik öröme abban, amit közölni fogok. Régóta sejtem én, hogy Maga egy nagy, ravasz róka. Hogy kettős szerepet játszik. Néha szinte látom, hogy dörzsölik azzal a drágalátos lányommal a tenyerüket nagy elégedettségükben. Kihúzni belőlem mindent, amit csak lehet, és aztán majd osztozkodunk! Ugye, undok vagyok? Látja, Doktor Úr: mindezek ellenére, ilyen beteges gyanúsítgatások ellenére is bízom Magában. Volt már ilyen kliense gazdag praxisa alatt? Ugye, hogy nem! Ha most itt ülne mellettem, egy puszit lehelnék arra a szép, tarjagos orcájára.)
De kezdjük elölről, még ha unja is a mesét, amin egy csöppet sem csodálkozok, hiszen kívülről tudja már az egészet. Azt azonban le kell szögeznem újra: a lányomat, mielőtt bedugott volna ide a szegényházba, az anyai szív ragaszkodásával szerettem, a férjem halála után ő volt nekem a mindenem. Nem tagadom, ugyanez az anyai szív nagyon összeszorult, amikor a lányom fölvetette előttem az otthonba való bevonulás gondolatát. Igaz, ő ezt a keserű pirulát úgy próbálta beadni nekem, hogy ne érezzem a keserű ízét. Az unokák felnőttek, a kis Klári férjhez ment, Tamáska megnősült, az albérletre odafizethetnék egész keresetüket és a többi – tudja már. A mese vége az lett, hogy az unokák beköltöztek abba a szép sarokházamba, én pedig ide, ebbe a kegyintézetbe. Persze, ideiglenesen. Mert az unokáim is csak ideiglenesen rendezkedtek be a házamban. Addig, amíg nem kapnak megfelelő lakást. A lányomnak a szegényházban való eltartásom nem kerül egy fityingjébe se, hiszen megboldogult férjem után „csinos” nyugdíjat élvezek. (Ha tudná szegény megboldogult, hogy egész életében ezért gürcölt, megfordulna a sírjában.)
A Maga megjelenéséig, tisztelt Doktor Úr, én itt bent nem csináltam semmit, legföljebb magamban, csendesen sírdogáltam. De egy szép napon Maga meglátogatott, mint családunk régi barátja. Mondhatom, ez rendkívül jólesett. Talán a harmadik látogatásakor vetette föl, csak úgy, mellékesen: ne csináljunk egy végrendeletet? „Ne értsen félre, Margitka, Maga száz évig fog élni, mégsem ártana azonban, ha…” Fölösleges, válaszoltam, mert abban a pillanatban, ahogy én lehunyom a szememet, automatice minden a lányomra száll. Igaz? „Megsúghatom Magának, Margitka, hogy a Maga lánya máris úgy viselkedik, mintha Magácska lehunyta volna a szemét: rátette otthon a kezét mindenre.”
A szép nagy sarokházamat az unokák ekkor már csakugyan végérvényesen megszállták, maguk között kettéosztották és átalakították. Az én két szép, drága unokám; akik, míg kicsik voltak, jobban ragaszkodtak a nagyapjukhoz és a nagyanyjukhoz, mint az édes szüleikhez; akiket én neveltem föl, akik tőlünk jártak iskolába, mert a lányom meg a férje örökké foglaltak voltak, arra se maradt idejük, hogy a saját kölykeikkel néha szót váltsanak. Minek az ilyeneknek gyerek? – tettem föl sokszor magamban a kérdést. (Persze most, amint hallom, állandóan a gyerekek seggét nyalnák, most, amikor már a gyerekek tojnak a fejükre.) Elég az hozzá, hogy a kis Klárit meg Tamáskát jobban szerettük, mint az anyjukat, amikor ilyen kicsi volt még, mint ezek. Azt mondják, az anyák, nagyanyák önzetlenül szeretik az övéiket. Én nem merném ezt ilyen határozottan állítani. Bizony, szeretjük a gyerekeinket, de csak egy bizonyos határig. Amióta én itt vagyok – lassan három és fél éve lesz –, se a kis Klári, se a Tamáska nem érezte szükségét, hogy meglátogassanak. Ha megkérdeznék tőlük, miért feledkeztek meg ennyire a Nagymamiról, azt válaszolnák: dehogyis feledkeztünk meg róla, csupán a házalakítással vagyunk borzasztóan elfoglalva…
Bizony, mélyen tisztelt Doktor Úr! A lányom rendszeresen meglátogat, az első évben még minden héten eljött, a másodikban minden hónapban, most már csak úgy félévenként. Az a kegyetlen igazság, hogy akit ide bedugnak, arról a hozzátartozók végül teljesen leveszik a kezüket.
Elmondhatom Magának, Doktor Úr, hogy az utóbbi időben egyre gyakrabban fohászkodom az én Istenemhez. Mert egyre jobban félek. Nem a közeli, megváltó haláltól, csupán attól, nehogy agyalágyulttá váljak, mint egyik szerencsétlen társunk, akit mi egymás közt egyszerűen csak Lele Gyurinak titulálunk.
Ennek a szegény Lele Gyurinak a fia egy nagy pártember. Én nem tudom, hogy milyen nagy, itt így emlegetik, sőt maga Gyuri bácsi is így titulálja a saját fiát. Nekem egyébként egyes pártemberekről megvan a külön bejáratú véleményem. A vejem is pártember, nekem megtiltotta, hogy az unokáimat elvezessem a templomba, és amikor megkérdeztem tőle, mi ebben a rossz, azt válaszolta, lehet, hogy nincs abban semmi rossz, de ha meglátja valaki, hogy a gyerekeimet a nagymamájuk kézen fogva vezetgeti a litániára, a karrierem derékba törhet. Hát akkor a világért se! Dehogyis akarom én a te karrieredet derékba törni. De mit ad Isten, a pártember vejem, aki föltételezem, hogy karriercsinálásból lett pártember, alighogy derékba „akartam” törni a karrierjét, egy súlyos veseműtéten esett át Szegeden. A kórházból legelső útja a fogadalmi templomba vezetett, hogy lerója háláját a jóistennek. Ezt a lányomtól tudom, akivel akkor még bizalmas egyetértésben éltünk. No, lám, gondoltam, azért mégse olyan fekete az ördög, mint amilyenre festik! A vejemet újra a szívembe fogadtam. Csak jóval később láttam be: amit a vejem csinál, nem más, mint farizeusság.
Nem tudhatom persze, a Lele Gyuri fia ilyen pártember-e. A nagyok valószínűleg másmilyenek, mint a kicsik. A Lele Gyuri fia pedig nagy pártember. Nem is tudom én, hogy hol micsoda. Valami vezérigazgatóféle. Minden hó első vasárnapján látogatja meg az apját, leginkább jön vele a felesége is, aki valóban kifogástalan úriasszony, mindig mosolyog, mindig nagyon kedves, és mindig egy piros szalaggal átkötött kis csomagot hoz az apósának. Bolti édesség, nápolyi szelet. Nem ez az érdekes, hanem amikor befejeződik a látogatás, az öreg mindenkihez odamegy, mindenkinek eldicsekszi, hogy ez az ő fia volt. És hogy a fia nagyságán annyira meghatódik, hogy sírva fakad. Hiába macerálják, pirongatják az öreget, nem veszi magát észre. Nem is veheti; teljesen agyalágyult már. Csak ettől óvjon meg engem a Teremtő. Hogy ennyire elveszítsem ítélőképességem, mint ez a Lele Gyuri, szegény. Hogy ne lássak a „szeretettől”.
Most erősnek érzem magam, és azt mondhatom: az én szívemben a lányom részére nincs többé hely! Ezt mondom most, mert erősnek érzem magam. De mit rejteget a jövő, mit hozhat a holnap? Ez alatt a három és fél év alatt, amióta a lányom jóvoltából itt senyvedek, annyi mindent láttam, hogy künn, ha három életem lett volna, akkor ismerhettem volna meg ennyire az embereket és önmagamat. Nagyon óvatosnak kellene hát lennem, amikor azt mondom, hogy a szívem végérvényesen bezárult a lányom előtt.
Drága Doktor Úr, csak a Maga józan ítéletére, önzetlen segítségére támaszkodhatok.
A szép sarokházamban az unokák tehát véglegesen fészket raktak maguknak, s csak a lányom leírásából tudom, hogy nagyon szépen berendezkedtek. Örülnöm kellene ennek, ha nem úgy jutottak volna a házamba, hogy az édesanyjuk engem az útjukból félretolt. És talán még így is megbocsátanék mindenért, ha azt mondták volna legalább egyszer, hogy Nagymami, gyere haza; gyere haza, elmegyünk érted, hazahozunk, és nézd meg, mit csináltunk abból a „patkányfészekből”. De nem hívnak. Nem hívnak, mert rossz a lelkiismeretük. A kis Klárinak már kisbabája van, de nem láttam még, csak a fényképét küldték el. Huszonnyolc kilométernyi távolság választ el a dédunokámtól, néha azonban úgy érzem, hogy vastag, magas, áttörhetetlen börtönfalak választanak el bennünket egymástól. Mint ahogy valójában azok is.
Tudja, hogy jártam azzal a palicsi telkemmel is. Megpendíti egyszer a lányom, hogy kedvük lenne építeni rá egy kis kulipintyót. Hát csak építsetek, mondtam. Építenének is, de hát szeretnének biztosra menni. „Nehogy később édesanyám mást gondoljon.”
Én nem gondolok „mást”, nekem, lányom, rajtatok kívül nincs senkim, ha én egyszer lehunyom a szemem, minden a tiétek marad. „Nem várja azt senki, hogy maga lehunyja a szemét, erről ne is beszéljünk, de néha maga azért olyan különös, édesanyám. Mert ha már úgyis nekünk szánt mindent, nem értjük, miért nem lehetne ezt megerősíteni egy darab papírral, amit nem is muszáj föltétlenül végrendeletnek nevezni. Érti? Azok a gyerekek is rögtön másképp éreznék magukat a sajátjukban.”
Ők, az unokák máris teljesen a sajátjuknak érzik azt, amiért annyit se fáradtak, hogy elkérték volna tőlem. Hát itt tartunk.
A lányomnak kereken megmondtam: a palicsi telekre építhettek, amit akartok, de egyelőre nem végrendelkezem. Legközelebb azzal jött, hogy jó, ne végrendelkezzünk, „ha már magának ez a rögeszméje”, különben a palicsi víkendház építése szépen halad, talán sikerülne is befejezni őszig, de kimerítették minden kölcsönigénylési lehetőségüket. „Hacsak édesanyám nyugdíjára nem vehetnénk föl némi bankkölcsönt.”
Doktor Úr tudja már a többit. Én a Doktor Úrtól tudom, hogy nemcsak a lányom és a vejem, de az unokáim is nyakig eladósodtak. Kölcsönt kölcsönre vesznek, nem is tudják már, hol a határ. Mert ma ezt mindenki így csinálja! Nem igaz, hogy mindenki. És már az én koromban is adtak bankkölcsönöket, és noha szűkösen éltünk mindig, a férjem soha senkitől föl nem vett volna kölcsönt. Nem tudott volna nyugodtan aludni. Tudja, nagyon jól tudja, drága Doktor Úr, hogy ott álltam a tönk szélén, ott álltam, hogy mindenemből kiforgatnak, mindenemtől megfosztanak, mégis belementem, hogy csináljuk meg azt a rohadt végrendeletet, mert már nem bírtam nézni, hogyan hagy el, hogyan árul el teljesen a saját édes gyermekem. És azután következett mindennek a betetőzése. Hogy a lányom a nyugdíjamat is ki akarta húzni a lábam alól. Hogy kölcsönt akart fölvenni a nyugdíjam terhére, hogy befejezhessék a víkendházukat a rájuk hagyott palicsi telkemen. Ekkor aztán, mint tudja, végképp betelt a pohár.
De akkor már megjelent az életemben egy bizonyos úr, aki ha azokban a napokban nincs mellettem, talán a legszörnyűbb lépésre szánom el magam. Illetve hát el is szántam rá magam, de Barna úr, mint egy mentőangyal, a vállamra tette óvó kezét. És ezzel elárultam Doktor Úrnak a legbensőbb titkomat. Ha kusza levelemből itt-ott esetleg az öröm hangja is kicseng, ezért Barna úrnak lehetek hálás. Neki, aki – hogy adjam elő mélyen tisztelt Doktor Úrnak – ellopta a szívemet. (Ha meglátogat, be fogom mutatni Doktor Úrnak. Meg fogja látni, milyen kedves, udvarias, tapintatos, művelt, fess ember! Itt benn ismerkedtünk meg. Nem akarom nagydobra verni, de a dolog úgy áll, hogy meg fogja kérni a kezemet. És abból se csinálok titkot, hogy oda fogom nyújtani neki. Meglátja, kifogástalan úriember, hetvennyolc éves, de hatvanötnek se látszik.)
Legutóbbi levelemet még a teljes kiúttalanság sötét hangulatában írtam. Amit ott elmondtam, maradjon kettőnk titka, egyébként sem aktuális többé. Ha egyszer majd újra végrendelkezem, segítsége, remélem, nem marad el. Most másra szeretném megkérni: hogyan lehetne visszaperelni a saját házamat vagy Barna úr házát, amibe, szintén ideiglenesen beköltöztek. Az övébe természeten a Barna unokák. Ezt szeretnénk Doktor Úrral szóbelileg megtárgyalni. Mindketten nagyon várjuk.
A lányomról még csak annyit: amikor fölvetette előttem a kölcsön ügyét, hogy a nyugdíjamra bankkölcsönt venne föl annak az átkozott víkendháznak a befejezésére, azt mondtam neki, hogy abból, lányom, nem lesz semmi. „Miért?” – nézett rám a lányom. Azért, mert nem lesz – mondtam csendesen. „Maga, édesanyám, néha olyan érdekes!” Én érdekes? „Igen – azt mondja. – A részleteket ugyan a maga nyugdíjából vonogatják le, de azt az összeget én minden hónap elsején megküldöm magának.” És ha személyesen behoznád? „Ha időm lesz, behozom; ha nem, postára adom.” Ingerülten, idegesen mondta ezt a lányom. Belenéztem az arcába. Megdöbbentem. Ez már nem az én lányom volt. Ez a hideg, eltávolodott, mohóan kapzsi arc. Doktor Úr, higgye el nekem, nem volt mindig ilyen az én lányom. Kedves volt, ragaszkodó; kislány korában meg rendkívül anyás volt. Most pedig mint egy éhes farkas: mindent magának vagy a fiainak! Azt mondtam neki: Nézd, lányom, a nyugdíjamat, édesapád égből küldött ajándékát, ne bántsuk: azt nem adom.
Erre szinte rám förmedt: „Nagyon szentimentális lett mostanában, édesanyám! Nekem nem a nyugdíja kell, csak a segítsége!” Nem mondhatod, hogy nem segítettelek benneteket eleget. „Jól van, rendben van” – mondta a lányom, és fölállt, hogy induljon. Kislányom – mondtam akkor, de a könnyeimet már alig tudtam visszatartani –, alighanem újra férjhez megyek.
A lányom elsápadt, leroskadt a székbe. „Minek?” – meredt rám, mintha ő lett volna az anyám, én meg az ő lánya. Barna úr alighanem megkéri a kezemet. „Kicsoda az a Barna úr?” Egy épp olyan szerencsétlen ember, amilyen én vagyok.
A lányom belekapaszkodott a két vállamba, megrázott, mint Krisztus a vargát, és nyálát az arcomba fröcskölve mondta: „Maga, édesanyám, tényleg nem normális már. Hova menne maga férjhez? És minek? Mit gondol, kinek kell egy ilyen magatehetetlen öregasszony, és minek? Igazán nem tudom, mit mondjak. Ha nincs semmi baja, miért keresi magának a bajt? Tényleg nem tudom, mit mondjak.”
Elhallgatott, és úgy látszott, hogy teljesen lecsillapodott. Újra fölállt, hogy most már csakugyan indul. El is indult. Az ajtóból még visszaszólt: „Ha megteszi, isten bizony, kiskorúsítjuk. Jól gondolja meg, mit csinál!”
És kiment a szobából. Elment. Néztem hűlt helyét, és arra gondoltam, hogy még csak meg se csókolt. Pedig amióta ezt űzi velem, hideg, erőltetett csókjai mindig iszonyatot váltanak ki belőlem. Most mégis hiányzott, közönyös búcsúcsókja is hiányzott.
Hát így állnánk, drága Doktor Úr. Mit gondol, két ilyen megtaposott szív, mint amilyen az enyém és a Barna úré – az ő megaláztatásának története külön levelet érdemelne –‚ kezdhet-e még valamit, ha ez a két öreg szív együtt tud dobogni? Barna úr annyira bizakodó. És jómagam is hinni szeretnék. Várjuk Doktor Úr önzetlen segítségét! (A jutalom nem marad el!)
Németh István: Jusztika című, novellaválogatást tartalmazó kötetéből, amely most jelent meg a Forum Könyvkiadó gondozásában. Válogatta Mák Ferenc. Paszterkó Richárd illusztrációival.
