Neves irodalomtörténészünk, kritikusunk, Juhász Géza Párhuzamok és kapcsolatok című kiadványát olvasgatom, nem titkolt érdeklődéssel. A kiadvány az Életjel kiadásában jelent meg 1988-ban. Egy fejezet igencsak lekötött. Az Újvidéki Rádió a magyar drámaírók műhelye – olvasom az említett fejezet címét.
Egy szinte hihetetlennek tűnő adat, legalábbis számomra biztosan az, késztetett gondolkodásra. Nevezetesen: „Alig négy évtized alatt (1951–1989) mintegy 50 jugoszláviai magyar szerző 160 eredeti rádiójátéka került bemutatásra az Újvidéki Rádióban! Emellett 60 gyermekhangjátékot és mesejátékot is sugárzott Rádiónk!”
Bevallom, hogy kételkedni kezdtem az említett adat/adatok, tényszerűségében. Azonban a szerző, valószínűleg számított arra, hogy ami a különösen nagy számokat illeti, okot ad a felsorolt adatok hitelességének megkérdőjelezésére. A félreértések elkerülése végett, kijelentését igazolva, tényszerűen, név szerint sorolta fel az említett szerzőket.
Következzenek: Balázs Attila, Bányai János, Barácius Zoltán, Bodzsoni István, Bognár Antal, Bosnyák István, Böndör Pál, Brasnyó István, Deák Ferenc, Debreceni József, Dér Zoltán, Domonkos István, Dudás Károly, Faragó Árpád, Fece Irén, Fece Iván, Fehér Ferenc, Fehér Kálmán, Foky István, Fülöp Gábor, Gajdos Tibor, Gion Nándor, Gobby Fehér Gyula, Guelminó Sándor, Herceg János, Holti Mária, Hornyik György, Horváth József, Jódal Rózsa, Kopeczky László, Kvazimodó Braun István, Ladik Katalin, Lányi István, Lévay Endre, Major Nándor, Majtényi Mihály, Munk Artúr, Németh István, Pintér Lajos, Saffer Pál, Sinkó Ervin, Sinkovits Péter, Sulhóf József, Szimin Bosán Magda, Sziveri János, Szügyi Zoltán, Tolnai Ottó, Tóth Ferenc, Umek Miklós és Varga Zoltán.
A fent felsorolt szerzők közül ezúttal csupán néhányukat emelném ki. Többek között Deák Ferenc volt az, aki legközelebb állt a rádiós műfajhoz. Ez talán érthető is, ha ismerjük azt a tényt, hogy Deák Ferenc 1969 és 1982 között az Újvidéki Rádió dramaturgja volt. Tehát nemcsak a lírában, novellisztikában, a regényirodalomban, hanem a drámai műfajokban is „otthon” volt.
A szerző, Deák Ferenc 1963-tól írt hangjátékokat. Érdekességként megemlíteném, hogy éppen a hatvanas években került a színpadra a legtöbb műve. Így például az Áfonyák 1969-ben, a Légszomj 1971-ben, Csillagos időkön vörös ékezet 1977-ben, a Tor 1972-ben, a Nirvána 1981-ben.
Az Áfonya és a Légszomj eljutott a Sterija Játékokra, a Tor pedig részt vett Nagybecskereken a vajdasági színházak fesztiválján. Gerold László színikritikusunk jegyezte meg: nemcsak drámairodalmunknak, hanem színházi életünknek is jelentős állomásaivá váltak Deák Ferenc drámái.
Gobby Fehér Gyula hat hangjátékát 1971 és 1986 között sugározta az Újvidéki Rádió, 1974 és 1989 között pedig hét színművét mutatta be a szabadkai Népszínház, a gyulai Várszínház és az Újvidéki Színház. Különösen nagy sikere volt a Zöld hajú lány szabadkai és a Duna menti Hollywood újvidéki bemutatójának.
Az egyik lehetséges és járható utat, amely a prózai elbeszéléstől a hangjátékon át a színpadig vezet, a legjobban Majtényi Mihály egyik szövegének segítségével lehet szemléltetni. Menyhárt Imre négyszer is áthajt a Tiszán című novellájáról jegyezte meg a szerző: „Ebben az elbeszélésben már amikor papírra vetettem, megéreztem a drámai elemek kiaknázatlanságát.”
A szerző átdolgozta hangjátékká, Kusza sorok egy gyűrött cédulán címmel, amelyet egyetlen év (1957) alatt háromszor is sugárzott az Újvidéki Rádió. A darab rádiós sikere után született meg a Harmadik ablak című színpadi mű.
Majtényi Mihály Harmadik ablak című alkotását 1984-ben az Újvidéki Színház is bemutatta.
A szabadkai Népszínház és a Forum Könyvkiadó közös színműpályázatán, 1971-ben, Majtényi Mihály Tomiban, most ősz van című színpadi műve érdemelte ki az első díjat. Majtényi művét az Újvidéki Rádiószínház együttese, az M Stúdió színpadán mutatta be nagy sikerrel.
A rádió közvetítésével jutott el a közönséghez 1978-ban Gion Nándor Ezen az oldalon című novellafüzére is, azaz a színpadára alkalmazott változata. Mint láthatjuk, a rádió és a színpad közötti út nem csak egy irányba volt járható.
Az idézett sorokkal azt igyekeztem érzékeltetni, hogy a hetvenes és a nyolcvanas években a vajdasági magyar drámairodalom a fénykorát élte. Ezt igazolja az a nagyszámú érdeklődő, aki bekapcsolódott a drámaírók műhelyébe. Akik megismerkedvén a rádió és a későbbiek folyamán a színpadi műfaj szakmai sokszínűségével, elvárásaival, meglepő, érdemi tekintetben is figyelemre méltó eredményeket értek el. Mindenképpen meg kell említeni, hogy a drámaműhely résztvevőinek munkái, hangjátékai, színpadra álmodott egyfelvonásosai vagy egész estét betöltő, háromfelvonásos darabjai lehetőséget kaptak arra, hogy bemutatásra kerüljenek az érdeklődő közönség számára, mind a rádióban, mind a színpadon. Sőt, nem ritkán mindkét helyen egyaránt.
Sajnos a vajdasági drámaírók csodálatos műhelyének a délszláv etnikai háború kilencvenes évekbeli, letaglózó döbbenete vetett végett. Akkor került lezárásra az a folyamat, melyet ötven nemzettársunk lelkes, és nem győzöm hangsúlyozni, érdembeli munkája alapozott meg. Azoknak az embereknek a munkája, akik kivétel nélkül a legtöbbet nyújtották, és akiknek őszinte és megismételhetetlen alkotásait a rádióhallgatók és a színházrajongók végtelen, őszinte elismeréssel és köszönettel fogadták.
A vajdasági magyar drámaírók akkori, több mint harminc évvel ezelőtti műhelyének már csak az emlékét őrzi Juhász Géza Párhuzamok és kapcsolatok című, színháztörténeti tanulmányokat tartalmazó kiadványa.
De ezúttal nem a múlttal szeretnék foglalkozni, hanem a jelennel, jelenünkkel. Mindenekelőtt azzal, hogy napjainkban megvalósítható, újraindítható, újragondolható-e egy ehhez hasonló, nagy jelentőséggel bíró műhely?!
Mert, ugye, azt kijelenthetjük, hogy nagy szükség volna rá! A létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen. Nem hiszem el, hogy ebben az immáron rengeteg reményt adó, újjávarázsolt világunkban ne lehetne megvalósítani.
Ezzel kapcsolatban a saját véleményemet, elképzelésemet igyekszem megfogalmazni.
Mint ahogy ismertettem, az Újvidéki Rádió egykor a vajdasági magyar drámaírók műhelyének adott otthont. Abban a történelmi időszakban a példaértékű, sokoldalú, zseniális tehetségeket bemutató korszaka a csúcsponton volt.
Ma már sajnos a lehetőségek korlátozottak, a hangjátékok sugárzásának a száma már rég a minimumra csökkent. Ennek következményeként a hangjátékok iránti érdeklődés is megszűnt.
Ezért bátorkodom hangsúlyozni azon véleményemet, hogy a jövőben a Vajdasági Előretolt Helyőrség című folyóirat, irodalmi-kulturális melléklet képviselhetné azt a nemes szándékot, hogy a vajdasági magyar drámaírók műhelyének új otthonává váljon.
Ezt azért is javasolom, mert az említett melléklet, már megjelenésének kezdete óta, rendszeresen közli a színházra, drámairodalomra vonatkozó írásait. Hangsúlyozandó a benne közreműködő fiatal, ez idáig nemigen ismert színikritikusok szakmai érettsége, profizmusa, elhivatottsága.
Lehetséges, hogy Kereszthury Dezső A kritikáról című írásának befejező mondatával pontosabban meghatározhatnám az említett mellékletben tevékenykedő fiatal színikritikusok minden tekintetben tiszteletet érdemlő emberi és művészi magatartását: „A kritika szabadsága a szellem legszentebb javai közé tartozik, de csak azokat illeti meg, akik a rájuk érvényes erkölcsi és ízlésbeli törvényeket elismerik, akik a szilárd magatartást és a hiteles méltóságot önmagukra nézve is kötelezőnek tekintik.”
Úgy érzem, hogy ezek a fiatalok igenis ilyen nagyrabecsülést érdemlő emberek!
Nyitókép: Shutterstock
