Fél évszázaddal ezelőtt, 1973-ban a tartomány székvárosában, Újvidéken, magyar nyelvű színház alakult. Az Újvidéki Színház. Az emlékezetes színházavató ünnepségre 1974. január 27-én került sor. Örkény István: Macskajáték című színpadi műve, amelyet Vajda Tibor rendezett, indította útjára a vajdasági magyarság új, sokat ígérő színházát.
Nem volt könnyű eljutni a színházavató ünnepség napjáig. Évekre volt szükség, hogy megérlelődjék még egy vajdasági magyar színház fontossága. Amikor ezt mondom, önkéntelenül is legendás színikritikusunknak, Gerold Lászlónak a neve jut eszembe. Ugyanis ő volt az, aki valami fanatikus elhivatottsággal, már csaknem hat esztendővel az említett színházavatás előtt szóvá tette még egy színház megalakítását. S hogy ezt igazoljam, napilapunkat, a Magyar Szót említem. Pontosabban annak 1968. november 27-én megjelent számát, amelyben Gerold László Vastaps az elsőszülöttnek című írásában az Újvidéki Rádió akkor megalakult Kamaraszínpadának a jelentőségét méltatta, többek között hangsúlyozva „Tudtuk, nemcsak tudni véltük, hogy Újvidéken, a Rádiónál is vannak jó képességű színészek, és ez egy másik – lehetőleg állandó – színház fontossága mellett érvelt. Különösen, ha még arról sem feledkeztünk meg, hogy az emberfölötti munkát vállaló és végző Szabadkai Népszínház együttesét föltétlenül illik, sőt kell is tehermentesíteni. Ezenkívül a két színház szükségszerűen változatosságot és minőségi emelkedést jelent. Eddig is többször kísérleteztek: évenként egy-egy művet állítottak az M-stúdió színpadára. Most azonban, úgy látszik, elérkezett a kamaraszínház állandósítását jelentő pillanat. A szorongás akkor sem oldódott fel, amikor a Rádió igazgatója bejelentette, hogy Karinthy Ferenc Négykezes című két egyfelvonásosának újvidéki bemutatója tulajdonképpen a Rádió Kamaraszínpada, a Rádió-színpad konstituálódásának is a napja. Továbbra is szorongtunk, mert tudtuk: a rádiószínészek csak elvétve lépnek közönség elé, színházi rutinjuk már nem a régi.
Indokolatlan volt minden szorongás. Bebizonyosodott, hogy tudtunk, és ezzel együtt az is, hogy van jövője egy másik színházban is!”
Korán elhunyt neves színikritikusunk, Gerold László, 55 évvel ezelőtt, 1968 novemberében az Újvidéki Rádió Kamaraszínpadának ünnepélyes felavatása alkalmából írt méltatásában világosan azt hangsúlyozta, hogy a Szabadkai Népszínház mellett szükség van egy másik színházra is!
Elvárása csaknem hat esztendő után teljesült. Thália templomában, itt, a tartományi székvárosban, Újvidéken, megkondultak a „harangok”, és ott, immáron fél évszázad óta, Thália papjai magyarul hirdetik az „igét”!
S ehhez nem kis mértékben hozzájárult Gerold Lászlónak, az Újvidéki Rádió kamaraszínpada (Rádió-színpada) felavatásának alkalmából megírt, fent említett Vastaps az elsőszülöttnek című méltatás utolsó mondata: van jövője egy másik színháznak is!
Ugyanis ezután kezdett érlelődni az új színház megalakításának a lehetősége, ezután alakult meg az a bizottság, amely immáron érdemben foglalkozott mindenekelőtt a társulatalapítás igen bonyolult kérdésével. Azonban miután a bizottsághoz csatlakozott Szimin Bosán Magda, az Újvidéki Rádió kulturális és szórakoztató osztályának főszerkesztője és Varga István, a Rádió színi együttesének (a Rádiószínháznak) a művészeti vezetője, ez a bonyolultnak látszó kérdés hamar megoldódott, éspedig olyan módon, hogy amíg tart az új színháztársulat építése, addig az Újvidéki Rádió megközelítőleg húsztagú társulatának a részvételével készülnek majd az Újvidéki Színház első előadásai.
Gerold László azonban nem „pihent”, egymásután jelentek meg az új színházra vonatkozó elvárások, mindenekelőtt nem egy népszínházi feladatokat teljesítő színházra gondolt színikritikusunk, hanem olyan városi kamaraszínházra, amely modern repertoárral és játékstílussal ajándékozná meg a közönséget.
Egy, az Újvidéki Színház indulásával foglalkozó írásában Gerold László a következőket írja: „Az Újvidéki Színház a belgrádi Atelje 212 színház mintájára alakult meg. Szervezeti szempontból és művészi profil tekintetében is szerencsés, igazolt volt a modellválasztás. Az Újvidéki Színház előtt megalakulásakor egyértelmű feladatként állt a modern világszínházi műsor megismertetése és népszerűsítése. Működésének első korszaka ennek a művelődési feladatnak a jegyében alakult. A színház műsorának egyik vonulatát olyan szerzők képezték, mint amilyen Beckett Sartre, Ionesco, Dürrenmatt, Brecht. A másik vonulata az igényes szórakozást biztosító művek előadássorozata: Kesserring, Shaw és Molnár volt. A harmadik pedig klasszikus művek korszerű megjelenítése. Ebben a sorban Molière, Ibsen, Strindberg, Krleža neve mellett elsősorban Csehov érdemel figyelmet!”
Azt a színikritikust idéztem, aki szívvel-lélekkel, váratlan halálig messzemenően támogatta az Újvidéki Színházat. Írása, amelyből a fenti sorokat idéztem, csaknem 30 évvel ezelőtt a Magyar Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Színház című folyóiratában jelent meg (Húsz év – Az Újvidéki Színház évfordulójára címmel)!
Úgy érzem, hogy az említett írás befejező mondatai most, a közelgő jubileum előestéjén, mindenképpen idekívánkoznak:
„S lesz ereje a színház vezetésének és kis – főleg fiatalokból álló – együttesének ahhoz, hogy az eddigihez hasonló formában segítse a jugoszláviai magyar drámairodalmat is (húsz év alatt tizennyolc vajdasági magyar mű kapott színpadot), s hogy hű színészeinek megadassék a kibontakozás lehetősége, amint ezt Romhányi Ibi, Fejes György, F. Várady Hajnalka, Bicskei István, Soltis Lajos, Rövid Eleonóra, Venczel Valentin megkapta!”
