Amikor 1981 áprilisában a tartomány illetékesei a néhány évvel korábban megalakult Újvidéki Színházat bízták meg, hogy részt vegyen Bécsben a Vajdasági Művelődési Napok rendezvényén, sokan meglepődtek. Meglepődtek, merthogy egy igencsak komoly, mondhatnánk, rendhagyó feladatról volt szó. S hogy arra, egy alig néhány éves színházat, méghozzá kisebbségi színházat kértek fel, hogy képviselje Vajdaságot az említett bécsi művelődési napokon nemcsak megtiszteltetést, hanem a kis magyar társulat érdembeli elismerését is jelentette.
A meglepetést egy újabb követte. Ugyanis Németh P. István, az Újvidéki Színház akkori legendás igazgatója Molnár Ferenc egyik legnépszerűbb darabját, a Játék a kastélyban című vígjátékot jelölte ki az emlékezetes bécsi vendégszereplésre. Ugyancsak meglepetésnek számított, hogy Németh P. István az említett darab megrendezésére Ljubomir Draškićot, a jeles belgrádi szakembert, az Atelje 212 rendezőjét kérte fel. Draškić annak ellenére, hogy nem ismerte nyelvünket, örömmel vállalta a felkérést.
S a kis újvidéki társulat 1981. április 5-én nyert bebocsátást, illetve kapott bemutatkozási lehetőséget Bécsben, a Burgtheaterhoz tartozó Liszt utcai Akadémiai Színházban. Bevallom őszintén, nem volt mindegy. Bizony kissé inunkba szállt a bátorság. Valamikor a Molnár Ferenc rendezte Játék a kastélyban is azon a színpadon került a bécsi közönség elé, és nem egy alkalommal az osztrák művészek is előadták, nagy sikerrel. S most jön egy ismeretlen kis társulat valahonnan a Vajdaságból (Was ist das?), Jugoszláviából, és fölmerészkedik ugyanarra a színpadra.
Több mint 40 esztendő után, be kell vallani, hogy azt az ismeretlen kis társulatot a kishitűség kísérte fel a színpadra. S az előadás is valahogy lélektelenül indult, a lámpaláz egyszerűen rányomta bélyegét a társulat első percekben nyújtott játékára. És amikor azt hitte a bécsi színpadra felmerészkedő kis csapat, hogy minden veszve van, csoda történt. S 40 év után sem könnyű megmagyarázni, hogy az a begörcsölt állapot hogyan, miképpen változott meg egyik percről a másikra. Ugyanis egyszerre csak peregni kezdett az előadás, s a jelenetek sziporkázó egymásutánja nem maradt visszhang nélkül. A közönség, amely egyébként zsúfolásig megtöltötte az Akademietheater nagytermét, elfogadott, befogadott bennünket, és mi egyszerűen – ott, a valóban világot jelentő deszkákon – úgy éreztük magunkat, mintha otthon játszanánk, a mi ragaszkodó, hálás közönségünk előtt.
A szünetben már vastaps köszöntött bennünket, az előadás végén pedig, amikor felsorakoztunk a függöny előtt, a közönség állva tapsolt, és bravó, bravó kiáltásokkal köszöntötte a Jugoszláviából érkezett szerény kis társulatot.
Azután virágok, ismeretlen arcok, kézfogások, újságírók, tévések, sok-sok ránk csodálkozó tekintet, kérdés, hogy hát Molnárt így is lehet játszani? A bécsi Jugoszlávia Nagykövetsége képviselőinek szinte hitetlenkedő arca, hogy hát ez nem igaz, ekkora sikerre igazán nem számítottak. Végezetül Németh P. Istvánnak az az egyetlen mondata: „Köszönöm, gyerekek!”, széppé, felejthetetlenné tette az Újvidéki Színház bécsi vendégszereplését.
Tíz évvel később, 1992-ben, az Újvidéki Színház újra Bécsben vendégszerepelt. Ezúttal azonban nem a Burgtheaterhoz tartozó Liszt utcai Akadémiai Színház vendége volt az újvidéki társulat, hanem a Theater beim Auersperg elnevezésű kis kamaraszínház (kilencven ülőhelyes) fogadta az újvidéki művészeket. Az újbóli meghívás három napra szólt. A Játék a kastélyban című írásomban azért említem az Újvidéki Színház második, bécsi vendégjátékát, mert annak beharangozása megemlíti a színház tíz évvel ezelőtti bécsi sikerét.
Az Újvidéki Színház épülete ma (Fotó: Újvidéki Színház honlapja)
A Bécsi Naplóban, amely kéthavonta jelenik meg, Vándor Györgyi bécsi színikritikus az Újvidéki Színház újbóli bécsi vendégszerepléséről ír. Többek között ezt: „Több mint tíz éve, 1981 áprilisában az Akadémietheaterbe hívott a kötelesség. Molnár Ferenc Játék a kastélyban című előadásra, az Újvidéki Magyar Színház vendégszereplésére. Hát lássuk, mit tudnak ezek az újvidékiek, így ültem be a nézőtérre. Talán öt percig tartott a gyanakvás, hogy ugyan mit tudnak ezek az újvidéki vidékiek, amit eddig ebben a darabban nem láttam, aztán elfelejtettem a szakmát. Vörösre tapsoltam a tenyeremet, gátlástalanul hahotáztam, mintha akkor hallottam volna először a félig betéve tudott szöveget. Ezek az az újvidéki vidékiek tudják, mi a színház. Ennél többet ennek az évszázadnak a végén nem lehet elmondani.”
Vándor Györgyi Szomorú vasárnap Bécsben című előzetesét a következő mondatokkal zárta: Müller Péter Szomorú vasárnap című színművével a bécsi Teater beim Auerspergben február 14-én, 15-én és 16-án láthatjuk az újvidéki Magyar Színház fellépését. Ez alkalommal biztosan nem hivatalból megyek az előadásra, hanem megalapozott várakozással. Biztosan nem csalódom majd. (Müller Péter Szomorú vasárnap című színművét Soltis Lajos rendezte.)
Az Újvidéki Színház 1977. november 24-én mutatta be a Molnár-vígjátékot. Lehet, hogy elfogult leszek, de itt meg kell jegyeznem, hogy a Játék a kastélyban rendhagyó előadása volt az Újvidéki Színháznak, s nemcsak annak, hanem a vajdasági magyar színjátszásunknak is. S ne felejtsük el, az a kis újvidéki csapat hosszú éveken át életben tartotta, így a Játék a kastélyban című vígjáték megérte/megérhette a 125. előadását is. Természetesen a legtöbbször itt, Vajdaságban látta, láthatta a közönség. Azonban a Játék a kastélyban a határon túlra is eljutott, így Hódmezővásárhelyen, Szegeden, Egerben, Kisvárdán (Magyarország), aztán Kassán (Szlovákia) is láthatták, mert Eszék, Zágráb meg Lendava akkor még határon belül voltak.
Több mint 45 esztendő van azóta mögöttünk (1977-ben volt a Játék a kastélyban újvidéki bemutatója), és most, ahogy mellém telepednek azok a kis emlékforgácsok, amelyek hozzátartoztak az előadáshoz, tudom, érzem, hogy a Játék a kastélyban előadásait ezek színezték ki, ezek ajándékozták meg azzal a belső töltéssel, amely minden alkalommal fölmelegítette körülöttünk a levegőt.
Az előadás résztvevőire gondolok, a színészekre éppúgy, mint a műszakiakra. Ugyanis egy nagy, közös akarás volt abban az előadásban. Együtt élt, együtt lélegzett vele mindenki, azok is ott a színpadon, s azok is ott a színfalak mögött. Úgy érzem, hogy most, amikor az Újvidéki Színház fél évszázados évfordulójának rendhagyó jubileumára készülünk, fel kell sorolnom azok nevét, akik részesei voltak annak az előadásnak, amelyet százhuszonöt alkalommal látott a közönség. Kezdem a felsorolást azok nevével, akik ott voltak a kulisszák mögött: Mák Ilona súgó, Berki Klára ügyelő, Takács Tibor színpadmester, Szöllősi László fénymester, Szabó Gitta fodrász, Sörös Valéria öltöztető, Komenda Imre és Salamon József színpadmunkások, valamint Prikkel János, a műszak főnöke.
A Játék a kastélyban című vígjáték szereposztása a 125 előadás alatt csak a titkár személyében változott. Először Kovács Frigyes játszotta, majd később Venczel Valentin, László Sándor, Bakota Árpád és Bicskei István is, a többi szerepben nem történt változás: F. Várady Hajnalka (Annie), Balázs Piri Zoltán (Ádám), Ferenczi Jenő (Almády), Fejes György (Gál), Faragó Árpád (Turai) és Pástthy Mátyás (Lakáj).
Sajnos azok közül, akiket itt felsoroltam, már kevesen, nagyon kevesen maradtunk. S most, a nagy jubileum előtt, emlékük előtt, mélységes tisztelettel, nagyon sokak nevében hajtok fejet és csendesen, csak így magamban újra Németh P. Istvánnak, az Újvidéki Színház akkori igazgatójának, ott Bécsben, 1981 áprilisában, az emlékezetes előadás után a színház öltözőjében elhangzott mondatát idézem: „Köszönöm, gyerekek!”
Nyitókép: Az Újvidéki Színház épülete ma (Fotó: Újvidéki Színház honlapja)
