Tündér a sárban

„A nők túl sok terhet cipelnek ahhoz,

hogy maradjon erejük a panaszkodásra.”

(Édesanyám mondásai közül)

Tavasszal érkeztek, amikor a gyümölcsfák virágain méhek táncoltak, akácillat terpeszkedett a főútra nyíló sáros, kis utcákban, a függőfolyosónkon a langyos napfény felgyűrt ujjú ingre vetkőztetett. Igen, a tavasszal érkeztek, ócska szekérrel, prüszkölő, köveket koptató, járdára rondító lovakkal. Mi pedig tűrtük az ostort csattogtató öregember vastag káromkodásait, a bakról kászálódó asszony lapos, házszámot, kaput kutató tekintetét, a pöttömnyi lány éles visítását, amiről Pék Laci szentül állította: élével vágni lehetne a gázgyár füstjét.

A tavasszal érkeztek, zöld, kopott komóddal, papírzsákokba, ládákba gyömöszölt kincseikkel, két törött lábú ággyal, huzatán foltos hegyeket-dombokat gyurmáztak a rugók. És mire az első emeletig, a kapubejáró fölött kialakított, lakásnak csúfolt lyukig felmászott velük az öregember, az ágy sarkaira vastag mészfoltokat festett minden lépcsőforduló. Csontos képű kamasz baktatott nyomában, zihált, köpött, talán kettőt a falra, kettőt a kopott kövezetre, és sziszegve káromkodott. Ökle halkan koppant fejünkön, mert úgy gondolta, látva zsíros kenyérre szórt paprikától maszatos képünket, így köszön be, erejét mutatva, a házba.

– Na, mit bámultok, rövid gatyások? Ez nem a fővárosi nagycirkusz, csak mi költöztünk ide. Lakást kaptunk, a tanács utalta ki nekünk, mer’ hogy rá vagyunk szorulva. A bérét pontosan fizetjük majd – gyűrt markában egy ötvenest. Foghegyről odavetette: őt Gombos Jánosnak hívják, de mondjátok csak úgy, Jankó. Büszkén hunyorgott, mint aki így üzeni: ha kedve tartaná, akár egy százforintost is elővarázsolna koszos-rongyos zubbonyának bármelyik zsebéből. 

Mondom még egyszer: a tavasszal érkeztek.

A szűk odújukat délutánra telehordták hitvány holmival, horpadt edények csörömpöltek egy bádogvödörben. Mi pedig, a házban lakó, költözés hírére összeverődő kölykök csak bólogattunk, és kivártuk nagy, suttogós izgalommal azt a két napot, amíg a folyosókon, a kapuk alatt, a penészfalú sarki boltban, a lóhúgy szagú piacon kiderítették: Varga Demeter és családja nevét írta be a ház számlás ügyeit lajstromozó könyvébe a házmester. A fiú, persze nem az övé, mivel első házasságból való. De az is lehet, hogy csak összeálltak, mármint az öreg meg a nő, vagyis élettársak. Van ilyen, miért ne lehetne? A törvény nem bünteti. A lányuk, a Zsuzsi meg ahhoz képest – és soha nem mondták, mihez képest is – egészen szép, tündéri teremtés.

Az öreg iszik, mint a kefekötő, az asszony meg tűri, mert takarítónő, mert asszony, és még nyomorék is. Vékony, alázatos mosollyal köszön meg minden segítséget, de a térdkalácsa csak eltört valamikor. Úgy emeli a lábát, mintha vaskarót ültettek volna a hús alá a csont helyére. Meg egyébként is, mi más választása lenne? Ura hozza a pénzt, darukezelő, felhők hasába is belehasít, ha jókedve tartja. A város fölött ül, azért pedig sok forint jár.

Szaladt a sok szó, mint eső elől menekülő hangya, úgy bújt a pletykás hang minden résbe, és olyan nagy öntudattal csóválták a kendős fejeket, rezdültek a hipószagú ujjak, mintha férfiember korábban ezen a vidéken még soha nem lendítette volna ütésre a kezét.

– Na, gyönyörű kis helyre kerültünk – köpött a járdára Jankó, miután bebarangolta a környéket. Körbejárta a Csillag börtönt, lángost falt a Marx téri piacon, és persze megbámulta a Pulcz utcai bolondok házát, meghallgatta, hogy ugrott le a kéményéről egy beteg, mintha csak vízbe vetette volna magát. 

– Gyilkosok, meg őrültek földje ez – ítélkezett, bennünk meg lobogott a düh. Honnan vesz ez bátorságot ahhoz, hogy leszólja-mocskolja a mi Rókusunkat, ahol ezerszer több nevezetesség szorult össze talán, ha harminc utcába, mint a város többi részén. Szólni persze nem mertünk, túl kicsire nőtt még akkor a bátorság bennünk, és túl nagyra az a két tenyér, amit Jankó lóbált a kezei végén. Ezért inkább halk szóval terelgettük ki a kubikgödrök partjára, ahol akár még csodákról is mesélhetünk Jankónak. Akkor majdcsak elfogadja: tisztesség az nekik, nem is kevés, ha a családját befogadja, elnyeli, megemészti ez a szegedi külváros, Rókus, ami már csak azért is különleges hely, mert egy szentről kapta a nevét.

– Szentről? Az meglehet. De nézzetek már körül, kis hülyék! Sárban, piszokban, békakuruttyolástól hangos árkok szélén laktok, miközben a ruszkik már vagy öt éve embert lőttek föl az égbe, Amerikában meg rózsaszínűre festett autóban utaznak a gimnazista diákok is – köpött a lábunk elé Jankó. Majd körbeforgatta fejét, drótszálú haja karcolta a szelet. Nyelvét kinyomta szájának résén, ujjai meg előkotortak zsebéből egy újságlapot.

– Amerikai – motyogta, majd szép lassan széthajtogatta, tenyerével vasalta a papírt. Egészen addig ügyeskedett, míg nem talált egy olyan követ, amin nyugodt szívvel kiteríthette, miután lefújta róla a legkisebb porszemet is.

– Tisztára amerikai újság, a jugó határon hozták be titokban, ezt a lapot kaptam belőle – dicsekedett.

Mi meg csak bámultuk azt a rózsaszínű autót, ami hatszor akkora volt, vagy inkább tízszer is nagyobb, mint a kockaköves sugárutunkon nagy ritkán végighörgő Trabantok.

És Jankó akkor táncra perdült, új divat, tvisztnek hívják, mondta lihegve, szakadt szandálja csattogott a járdán. Majd futásnak eredt, talpai hatalmas pofont adtak minden szökkenésnél a földnek. Mire kivakartuk volna a csipát szemünkből, felugrott a levegőbe, pörgött, forgott, és amikor egy bukfenc után hatalmas csattanással csapódott a földbe, minden szájon kizuhant a jaj.

– Csak nem betojni, nem fájt. Cselgáncsozok. Már az első edzésen megtanultam, hogyan kell tompítani az esést – magyarázta Jankó, azt sem titkolva: a cselgáncs és a dzsúdó teljességgel ugyanaz. Csak az egyik magyar szó, a másik meg japán. Aki pedig ebben a sportban nagy teljesítményt tud felmutatni, azt világversenyre viszik, aranyérmet akasztanak a nyakába, és talán még filmszínész is lehet belőle.

– De hogy itt nem maradok, az biztos – köpött Jankó, dühösen gyömöszölte lábával porba a nyálat. – Nem halljátok? El innen, el innen! Ezt kopogják a vasúti vagonok kerekei is a síneken.

Véninger, mint aki semmit sem hallott se cselgáncsról, se dzsúdóról, eskü alatt vallotta, hogy a vagonok nem kopognak semmit.

– Állomáshoz közel lakok, én már csak tudom. Legfeljebb arra jók, hogy zseblámpát, biciklipumpát, meg efféle kincseket lopjunk belőlük, ha sikerül ügyesen kifeszíteni egy deszkát a fenekükből. De egyébként is: miért kell bántani a mi Rókusunkat? Tisztességes emberek lakják, különben nem emeltettek volna erre a környékre még kétemeletes palotákat is Ferenc Jóska alatt az urak. Sugárút szeli ketté, villamos jár rajta, két bolt is van egy utcában. A templomunk kéttornyú, majdnem olyan magas, mint a Dóm téren pöffeszkedő Fogadalmi. Meg aztán az ember minden ujja is kevés ahhoz, hogy összeszámolja, hány gyár is nyeli el hajnalonként a munkást ezen a vidéken – magyarázta Véninger az apjától hallott tudást.

– Konzervgyár, ruhagyár, ecsetgyár, gyufagyár, a vasútállomás mellett teherfuvarozók telepe, az Ilona utcában hűtőház, na, és a gázgyár, meg a villamos remíz, az neked semmi – lökdöstük morcos szavakkal Jankót. De ő csak legyintett, hajtogatta zsebébe a rózsaszínű autós újságlapot. És akkorát köpött megint a járdára, hogy a nyálán bizony egy hétig úszkálhattak volna a Búvár-tóból elűzött kacsák.

A lépcsőház legmocskosabb falának dőlve, talán a második szál lopott cigaretta után megszültük az ítéletet: Jankónak meg kuss, mert az apja, Varga Demeter, az a darukezelő, felhőkkel cimboráló mogorva öregember egyértelműen bolond. Az egyértelműen szót egyébként cigány Misi követelte, mert, aki lovat játszik a lányának, és nyerít és nyög, és vicsorít is, ha az a kis hülye akarja, épelméjű nem lehet.

– Nem hülye az a lány, hanem hajas baba – löktem arrébb a valahonnan valamikor mindig láb alá kerülő fél téglát –, mert, hogy pont olyan. – Azt meg kell hagyni, gyönyörű kis arca van, igazán klassz csaj lesz belőle, anyám tündérnek szólítja – magyarázkodtam, fülem vörösödött, szemem hunyorgott nagy zavaromban.

A banda pedig bólogatott. És apánktól lopott cigi füstje mellé nyeltük a látványt, a hajas babának vett új, csipkés ruhákat, a rózsaszín cipőket, a selyemharisnyákat. Lestük, miként varázsol pesti dámát a harmadik osztályos lányból a rongyos-koszos Rókuson az apja. Még becéző szavait is kihallgattuk, figyeltük, hogyan bicsaklik meg az öregember szesztől, cigarettától kínzott hangja, ha az udvar sarkában, úgy háromméternyire a porolótól, trágyaszagú disznóólaktól, kacsalábon forgó kastélyokról, tündérkisasszonyokról mesél. Amikor meg kocsmából zuhant ki Varga Demeter, ordítozását figyeltük, hátunk közepén is remegett a bőr.

–  Másképp fog élni, a kurva anyját ennek a világnak. Ha a fene fenét eszik is, én meg csak krumplis tarhonyát, meg hagymával dörzsölt sült kenyeret, akkor is hölgyet formázok belőle. Mert az is egy rohadt senkiházi, aki eltűri, hogy belepje a gázgyár füstje, aki eltűri, hogy átmasírozzanak rajta, hogy rágyalogoljon az egész világ, hogy beleköpjenek a pofájába – dőlt be ajtajukon az öregember, és hatalmas pofonnal tört rá merev térdű, vékony mosolyú asszonyára.

Mi meg másnap számoltuk a nyomorék asszony arcán a verés nyomait, figyeltük, melyik kék, és melyik az, ami már meg is feketedett. És számoltuk a csillagokat, ha megtűrt ilyesmit fölöttünk a füstös ég.

–  És dáma lesz belőle, úri dáma, esküszöm, még franciául is megtanul. Teljesen perfekt – gúnyoltuk az öreg csuklásait, még akkor is, amikor kórházba vitték hajas babát. Csontos arcú Jankó falhoz fordult, meszet kapart koszos körmeivel, könnyét rejtegette. Lajos bácsi, az iskola gondnoka meg morgósan mart pár nap múlva az óraközi szünetet ünneplő gyerekzsivajba.

–  Egy fekete zászlót illenék kitenni a kapu fölé, mert csak itt tanult ez a guszta kislány, még ha rövid ideig is. Csúnya halála volt szegénynek.

Halkan motyogta, mintha titkot ejtett volna közénk. Mi pedig álltunk, összebújt zsebünkben a sok lopott csavar, madzag, radírért cserélt üveggolyó. És láttuk a hajas baba ruháját, láttuk a nagy ház pincéjét, ahol hullák várják, hogy Kasznár úr, a boncmester előkapja a kését. Hajas baba meg csak nevet, és pesti golyóstollával, apró betűkkel firkálja a falra: miszerint dáma lesz belőle, aki franciául is megtanul, persze perfekt.

–  Mondom, fekete zászló kéne, de csak vörös van, meg nemzeti színű – fordította képünkbe görbe hátát Lajos bácsi. Mi meg rohantunk az utcán, hátha kiszórunk a fejünkből minden gondolatot. De az asszonyhoz érve görcsöt kapott minden izmunk. A hajas baba anyja nagy, kerek szemekkel, szétmosott kötényben, remegő lábbal állt a házunk előtt. Bámulta a kopasz fák alatt nyújtózkodó sugárutat, a villamossínek szürke csíkját, és a koszos kőre hullatta a szavakat.

–  De hát azt mondták, hogy csak gyomorrontás, azért hány az a szerencsétlen. Amikor harmadszor vittük doktorhoz, meg se nézte, patakzott belőle a szó: asszonyom, engem mindenféle bélhuruttal ne zargasson. Gyógyszert adtam rá, a jó hatást a kislány napokon belül érezni fogja. És kéretik nem aggódni, ezt is mondta, az orvostudományt nem tudatlan népségnek találták föl. Hát akkor hogyan lett ebből daganat? És egy csöppnyi lányban hogyan születhet egyáltalán ilyen halálos kór? – markolta a vállam az asszony. Fel nem foghattam, hol rejtegetett eddig magában ilyen sok szót, ennyi szomorúságot, de leginkább ennyi könnyet.

– De most megöli az uram. Ez most megöli a doktort. Fogta a borotvát, és felöltözött ünneplő ruhába. Nem szólt semmit. És nem is ivott. Az istenre esküszöm, hogy egy kortyot se ivott. Mert ölni ment. Józanul, hideg fejjel, hideg szívvel. Az orvost. Mondom: megöli – hörögte az asszony, a szavak meg elcsúsztak a sínen, féltek, menekültek, mintha rendőr fordult volna felénk a sarkon.

De nem ölte meg.

– Csak állt a kórház folyosóján, és markolta zsebében a borotvát – mesélte Jankó – Akkor megfogtam a kezét, és azt mondtam neki, hogy öreg, menjünk innen, mert ebből kurva nagy baj lesz. Induljunk haza, vagy nyissunk be a Nejlonba, jó kocsma az, bánatot elűző. És én fizetem a piát. Mind kifizetem, csak menjünk, mert nekünk már úgyis csak ennyi itt a dolgunk. És azt is mondtam, hogy a mutter itt maradt, meg én is itt maradtam. És akkor az öreg megfordult és elindult, térde talán kétszer roggyant, ezért megszorította a kezemet. Így ballagtunk végig a piacon. Mindenkinek köszönt, esküszöm, mindenkinek. És így mentünk el a börtön mellett. A zsebében pedig bőgött a borotva, esküszöm. Két fülemmel hallottam a hangját, bőgött, mert tudta, hogy hajas babából, ugyan melyikőtök találta ki ezt a kurva nevet, szóval a húgomból most kotorják ki a kórbonctanon az életet, és soha, értitek, soha nem fogja már hallani: igenis beszélnek, ha kell, talán még franciául is beszélnek azok a vagonok – magyarázta Jankó.

Majd eltűnt.

Az egész család elköltözött. Mintha úgy éreznék: ekkora fájdalommal, halott lány emlékével már nem férnek el a ház legcsúnyább lakásában. Abban a kis lyukban, ami már a hajas baba mosolyától is megtelt, nevetése pedig el sem fért a falak között, kifolyt a korhadt ablak résein, rozsdásodó párkányon birkózott a széllel.

Egy nyáron dobta elénk valaki a hírt, hogy Jankó, akit már régen nem láttunk, de még csak nem is üzent, egy szombat délután gatyára vetkőzött a Tisza partján. Kidüllesztette mellkasát, és megmutatta, micsoda hatalmas izom hízik annak a csontjára, aki cselgáncsedzésen vereti magát a földhöz. Rávigyorgott egy szerelemmosolyú lányra, majd fejest ugrott egy mólóról.

És belefulladt a Tiszába.

A mi szőke Tiszánkba.

Csak úgy. Hörgést, jajkiáltást se hagyott maga után.

–  Ja, hallottam én is. A rendőrségi jegyzőkönyvbe az került – törölgette vasárnapi ebéd után a tányért anyám –, hogy fürdéstől eltiltott területen, vagyis teljességgel jogszabály-ellenesen ugrott a vízbe. Minden bizonnyal szívbénulás okozta a vesztét. A hulláját meg azért nem találják, mert arrafelé gyors sodrású a Tisza, és meglehet, már régen elúszott Jugóba, talán már Zentán is túl, Óbecsén is túl, egészen a Dunáig, vagy még messzebbre. Az sem elképzelhetetlen, hogy a Fekete-tenger partjainál veti ki a víz.

A Búvár-tó partján meg azt mesélték, hogy a vagonok azon a napon hangosan kopogtak cselgáncsos vezényszavakat.

Én nem hallottam.

De láttam Jankó anyját, vagy tíz évvel később a Belvárosban, ahol híres lovas szobor állt az egyetemi jogi kar épülete előtt, a sarkon meg híres kocsma, a Lófara ajtaját nyitogatták percenként a szájuk szélét nyaldosó szeszbarátok. Igen, láttam, de nem hittem a szememnek. A nyomorék nő, akinek a hajában már több ősz szálat lehetett kontyba kötni, mint barnát, két kisgyerek kezét fogva figyelt, hogyan tudna átvergődni az úton, tülkölős autók, csikorgó villamos előtt. Amikor észrevett, vékony mosoly tüntette el arcáról a ráncokat, két nevet motyogott, a gyerekei nevét, akiket Jankó halála után szült.

–  Mert az mégsem lehet, hogy semmit se hagyjunk a világra, és csak úgy, kihaljunk belőle – mondta, és megkérdezte, megpuszilhat-e.

–  Te jól vagy? Miért ne lennél? Szép szál legény lett belőled. Jankó is ilyen volt – törölte a könnyét. Mentegetőzött: sietnie kell, mert az öreg várja otthon.

–  Nyugdíjas már, megkomolyodott. Nem is iszik, nem is üt. Tudod, itt lakunk nem messze, a tanácstól kaptuk a lakást. Szép, igazán az. Víz van benne, gáz, meg persze villany is – dőltek rám szemlesütve suttogott szavai, amíg el nem botorkált, húzva-cibálva maga után az egyre erősebben zuhogó esőben a két apró gyereket a Lófara nevű kocsmáig. Ott aztán megálltak az ajtó mellett.

És én tudtam, az asszonynak, annak a merev lábú, furcsán bicegő, nyomorék asszonynak ahhoz is lesz ereje, hogy, ha kell, a hátán cipelje hazáig a részeg öregembert, amikor kizuhan a kocsmából.