Vize, mint a szedett harmat

Újsághír: Gázszivárgás gyanúja miatt evakuálták ma délelőtt Óbecsén a Labud Pejović Iskoláskor Előtti Intézmény Napsugár nevű alsóvárosi óvodáját, a Petőfi Sándor Általános Iskolát, a Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör épületét, valamint az SP üzletlánc boltját is. Az SP üzletlánc boltja előtt található artézi kút 2005-ben kiszáradt, a kutat lebontották, azonban folyik a víz, és fennáll a gyanú, hogy a helyszínen a gáz is szivárog. A második helyi közösség területén elővigyázatosságból rendkívüli állapotot hirdetett az önkormányzat, az érintett utcákban a forgalmat is lezárták. (Magyar Szó, 2023. március 8.)

Még emlékezem, óbecsei gyerekkoromban este, lefekvés előtt nekem kellett megmeríteni friss vízzel a közeli artézi – vagy ahogy arrafelé nevezik: ártézi – kutaknál a kannát; nagyanyám gondosan ügyelt arra, legyen éjszakára üdítő víz az asztali kancsóban. Futottam a kútig és vissza, ám a fölfakadó víz közelében olykor hosszan elidőztem, kellő csodálattal néztem, milyen hatalmas – nem egyszer hangos – kortyokban nyelték a kénes illatú vizet a nyár hevében eltikkadt, kocsiba fogott, fáradtan hazafelé ballagó lovak. Részükről maga volt leplezetlen boldogság, amint a második vödör után fölnyerítettek, és a lebukó nap fényében meglobogtatták a sörényüket, olykor patáik dobbanásával is nyugtázva megelégedettségüket. Számukra az artézi kutak mélyről fakadó, hűvös vize a felüdülést, a friss erőt jelentette. Mint ahogyan az életet, az otthon hangulatát jelentette a lakosok azon részének is, akik – hozzám hasonlóan – kannákba merítve, naponta vitték haza a mélységek illatos vízébe rejtett varázslatot: az üdítő kortyok fölszabadító derűjét. Móra István szerint az artézi kutak vize olyan volt, „mint a szedett harmat”. Óbecsén az 1890-es évek óta öt forrásból fakadt a felszínre a halványsárga nedű, amely idővel – több más bácskai városkához hasonlóan – egy igen tekintélyes gyógyfürdő létrehozását is lehetővé tette.

Móra István A csordajáráson című, fölöttébb lelkes elbeszélésében örökítette meg az artézi kút fölfedezésének élményét. Valahol egy Tisza-parti városban – talán éppen Zentán, ahol pályája elején tanárkodott – újmódi kutat fúrattak a város elöljárói. „Bolond-fene kút az, se szája, öble, se pandalya – csupa egy kis lyuk az egész, s szakadatlan okádja a vizet. Nem fogadtak rá mérnököt, csak szerszámot vett a város, s rábízta egy részeges lakatosra. Hogy ha lesz: lesz – ha nem lesz, hát úgy is jó. És lett. A doktorok égig voltak vele, hogy no, most már a kutya se lesz sánta, most már atyának neked: kolera, hideglelés, mimás nyavalya. S mind, aki abba a vízbe belekóstolt, azon bizonyozik, hogy jó. Frissiben: büdös, de ha áll csak egy órát is, hát nagyon jó.” Az is tetszett a kúthoz szokott parasztságnak, hogy „se húzni nem köll, mint a szivárványost, se tekerni, mint a kerékre járót – gyön, gyön, ha vékonyan is, gyön akkor is, ha senkinek se köll, gyön éjjel, gyön nappal”. S fúrattak kutat városszerte: egyet a zsidó temető mellett, egyet az alvégen, egyet a szénapiacon. Látva a lelkesedést, lódoktor azt kérelmezte: „ha már úgyis van a városnak hozzávaló készsége, rávaló embere: fúrasson kutakat a réten is, a barmoknak. […] Ökör ide, ökör oda, az is, a jószág: az is nemzet. Ha az ökör lépe megfájdul, a magyarnak fáj az; szintúgy: a birge-táragy, szintúgy a ló tüsszögése – mind, mind a nemzettel köz kórság. És a kútvíz az eredetje minden bajunknak, ménesünk, csordánk valamennyi vesződségeinek. Egy öl a kutunk, két öl – kész anyafészke a vizünk minden állatölő nyavalyának.” Támadt ugyan némi ellenállás a költésekben gondolkodó városvezetés részéről, de a lódoktor számokkal állt elő, mondván: „ennyi káva nem köll, ennyi ágas, ennyi gém, ennyi ustorfa, vödör. Se tisztítás, se kotrás, se semmi”. Ez aztán hatott, mert a notábilis uramék rámondták az áment: „Nohát, hadd legyék! Fúrassunk a baromnak is artézi kutat.” Úgy tizednapra végre megeredt az újmódi kút vize. Azaz: nem víz az, csak afféle „iszaptul sűrű, kínkőszagú, büdös habarék. Bizony el nem állt. De sőt a vize megtisztult, olyan lett, mint a szedett harmat.”[1] 

Magyarországon a kiegyezést követő években, a polgári fejlődés, a társadalmi gyarapodás idején fordult az érdeklődés az artézi kutak áldásos – sokak számára megmagyarázhatatlan – jelensége felé. A városokban történt megjelenésük idején a sajtóban is gyakran szerepelt a gyógyító kutak kérdése. Halaváts Gyula geológus a fővárosi Városliget 970 méter mélyről feltörő artézi kútjának, Zsigmondy Vilmos bányamérnök „legnagyobbszerű, s a világ összes artézi kútjai sorában az első helyet elfoglaló művének” fölavatásakor a Vasárnapi Újság, 1878. október 20-i számában megjelent Az artézi kutak fúrásáról című írásában tett kísérletet a „csoda” lényegének értelmezésére. „A közönség nagy érdeklődéssel viseltetik a nagyszerű mű iránt – írta a tudományban járatos geológus –, érdekesnek tartjuk azért ez alkalommal megismertetni a műszaki tudomány előrehaladásának azt a vívmányát, mely lehetővé tette, hogy behatolhassunk a föld kérge alá oly mélységekre, a minőt azelőtt nem is hittek képzelhetőnek.”[2] Csalódna az, aki az artézi kutak fúrását is olyannak képzelné, minő az ácsok fúrójával vitetik végbe. Az a fúrás, mellyel az artézi kutakat állítják elő, a kőfejtésnél alkalmazott fúráshoz, s a fúró is az ott használthoz hasonló, csakhogy annál sokkal nagyobb méretű. S következett a kútfúrás eszközeinek és technikájának részletes leírása. A városligeti artézi kút a magyar bányászat remeke, „az ismert artézi (fúrt) kutak közt a legmélyebb és még kiváló gyógyhatású ásványos vizével a szenvedő emberiségnek fog használni, addig a tudománynak oly becses adatokkal szolgált, melyek Magyarország földtani viszonyainak megismerésénél lényeges szerepet játszanak”.[3] Halaváts Gyula, m. kir geológ-gyakornok nem mulasztotta el megjegyezni: „1834-ben Oedynhausen porosz bányamérnök váltó-ollóját Zsigmondy Béla tökéletesítette: ez lett a Zsigmondy-féle váltó olló.” [Zsigmondy Béla nem ugyanaz a már említett Zsigmody Vilmossal. – M. F.]

A Városliget 970 méter mélyről feltörő, 3,5 méter magasra lövellő, 74 Celsius-fokos hőmérsékletű artézi kútjának csodáját Grosschmid Gábor is méltatta a zombori Bácska 1886. május 7-i számában megjelent Artézi kutak című írásában. „Az artézi kút nem más, mint megnyitása a föld kérgébe beleszorult víznek – írta a város alispánja, majd törvényszéki bírája –, mely a rétegek fekvése és vastagsága következtében fennebb, vagy alantabb összegyűlt, és mivel földalatti vízmedencék többnyire mélyebben feküsznek, nem áshatunk oda kutat, mert annak tágabb nyílása mélyre ásva költséges és veszedelmes lenne, ezért csak lyukat fúrnak egészen a vízig, mely azután a fúrólyukon, a fölülről jövő nagy nyomás következtében felszökik, ez a tulajdonképpeni artézi kút, mert a többi ásott kutak bármily mélyek legyenek, csak gödrök, melyekbe a felső rétegben összegyűlt eső- vagy hóvizek beleszivárognak, és azért több vagy kevesebb vizet adnak, és szárazságban ki is apadnak, ellenben az artézi kút szökő vize ritkán fordulhat elő felsőbb rétegekben, azért majdnem mindig mélyebb fúrást igényel.” Hozzátette: minél mélyebbről tör fel a víz, annál melegebb.[4] Ismeretei szerint az első kutakat 1750 körül Frankhonban az artois-i grófságban fúrták. A fúrás mélysége különböző, mert az az átfúrt réteg helyzetétől és vastagságától függ. A párizsi, grenelle-i kút 560, a Luxemburg melletti kút 550 méter mély, míg a Margitszigeten a víz 118 méter mélyről, Alcsuthon pedig 125 méter mélyről tör a felszínre. Harkány viszont már maga a természeti csoda, ott a hévíz már 24,4 méter mélységből tör utat magának a felszín felé. Grosschmid Gábor megjegyezte: „Magyarország szerencsés, mert Zsigmondy Vilmos kitűnő mérnökben egy kitűnő artézi kútfúrói bír, ásatásai mindig eredményhez vezettek, legtöbbnyire ásványvizek fúrásával foglalkozik, neki köszönhetőek a harkányi, lippiki, ránki, margitszigeti, városligeti, mehádiai stb. fúrások, melyek mind bőven adják áldásos gyógyvizüket.”[5] Grosschmid Gábor Artézi kutak című, szinte tanulmányértékű írásának a zombori artézi kút terve adott aktualitást. Meglátása szerint a zombori fúrás esélyeit a hódmezővásárhelyi artézi kutak lehetőségei sejtetik, ahol a víz hőfoka 17 Celsius-fok, mélysége pedig 252,5 méter.

A kutak vizének jótékony hatása

Zombor

A zombori artézi kút fúrásának tervéről és előkészületeiről Most már igazán lesz artézi kút Zomborban címmel a Bácska ugyancsak az 1886. május 7-i számában számolt be. A beszámoló szerint a Zombori Takarékpénztár Schäffner József kezdeményezésére még 1885 februárjában 15.000 forintot ajánlott föl a városnak a Szent György téren történő artézi kút megfúrására. A költségek fedezésére további 10.000 forintra lett volna szüksége, de a város „nem akarta elkötelezni magát egy ilyen bizonytalan vállalkozásban”.[6] Az elbizonytalanodott városvezetést a Bácska 1886. július 20-i számának Artézi kút Zomborban című vezércikkében dr. Pavlovits volt városi főorvos 1884. augusztus havi közegészségi jelentését idézve igyekezett meggyőzni. „Világos, hogy a sikeres és a reményeinknek megfelelő artézi kút köztisztaságunk, különösen utca-csatornázásunk, aztán közegészségünk, névszerint fürdői nyomorúságunk összes lebegő kérdéseit megoldja, s a jó ivóvíz égető szükséggé és életföltétellé válik – írta a Bácska. – Nincs a 26.000 lelket számláló városnak egyetlen kútja sem, amelynek vize ne lenne az orvosi tudomány mai világánál egészségtelen és kártékony, különösen az emésztő szervek különböző funkcióira.”[7] A vezércikk idézte Kristó Lajos hódmezővásárhelyi polgármester 1886. január 12-én kelt jelentését, miszerint: „A kutak vizének jótékony hatása egészségi tekintetben mérhetetlen, miről a halálozási évi hivatalos kimutatások kedvezőbb eredményei beszélnek leghangosabban.” Az artézi kút ellenzőinek legfontosabb érve szerint: Hódmezővásárhely 90 méterre fekszik a tengerszint felett, Zombor 87 méterre, Szabadka viszont 130 méterre, ezért 400 méter mélységben sem jutottak víz nyomára. „Annyit geologiailag is megokolva tudunk, hogy a baranyai és a szlavóniai hegyekről lerohanó tömérdek vizek mérföldnyi kavics- és homok-rétegen szűrődnek át, míg hozzánk, illetőleg alánk elvergődnek”, ezért indokolt a félelem, hogy Zombor ásványos vizet kap. Zomborban az ismert geológus, Zsigmondy Béla végzett méréseket, ám a szolgabíró még a nemzetközi tekintélyű tudóstól is garanciát követelt. Talán a nyakas hivatalnoknak szánta üzenetét a Bácska, amikor így zárta a vezércikkét: „Aki nem bízik, vagy reszkírozni nem akar, az ne fúrasson artézi kutat, s ne keressen rejtett kincseket! A becsületes törekvést segítse sikerre Isten áldása!”[8]

Egy hónappal később a Bácska 1886. augusztus 24-i számában megjelent Az artézi-kút ügye című írásában arról számolt be, hogy a zombori Takarékpénztár a hosszú alkudozást követően az 1886. július 11-én hozott újabb határozatával visszavonta a 15.000 forintra vonatkozó felajánlást, s ezzel kivonult a vállalkozásból. A városi közgyűlés tehát magára maradt. „Tekintettel, hogy Olaszországban már évek óta, Fiume környékén pedig jelenleg is dühöngő kolerajárvány terjedését egyrészt a rossz ivóvíznek tulajdonítják”, a zombori kút ügye nem tűr halasztást, ezért annak fúrását Zombor szab. kir. város közgyűlése magára vállalta.[9] 1887. október 18-án viszont már arról számolt be a lap, hogy „artézi kutunkat most már 240 méteren túl fúrják. Tekintve, hogy Szegeden 246 méter mélységből kapják a vizet, ha a föld alatti rétegek itt és ott azonosak, 253 méternél mi is remélhetünk vizet, mert csak hét méterrel vagyunk magasabban Szegednél. Zavarja egy kicsit ezen reményünket az a körülmény, hogy Szabadkához képest csalódtunk, mert ott 190 méter mélységből szivattyúzzák a vizet, s így nekünk, minthogy 20 méterrel alacsonyabban fekszünk, már 170 méternél kellett volna vizet kapnunk, ami pedig nem következett be.”[10] Nem sokkal ezt követően a zomboriak már azt olvashatták, hogy az artézi kút 284 méter mélységből természetesen felbugyogó forrásvizet kap. „Kicsit zavaros még a vize, de ez a további fúrás során letisztul.”[11] Nem sokkal ezután következett a korábban oly nagy kétségekkel fogadott artézi kút ünnepélyes fölavatása.