Hosszas séta után úgy döntöttem, itt az ideje ebédelni. Dubaj látványosságairól készítettem dokumentumfilmet, és már nagyon elfáradtam. A környéken volt egy családias indiai étterem, kicsi terasszal és nagyon kedves pincérekkel. „Vajon emlékeznek még rám? Több mint egy éve jártam itt utoljára.” – morfondíroztam magamban.
Kérdésemre hamar választ kaptam. Pár méter választott el a vendéglőtől, de máris észrevettek, és széles mosollyal integettek. Kézfogás és üdvözletek sora után helyet foglaltam. Kiválasztottam egy nagyon csípős sült csirkét, habár ez minden észérvemmel szembement. Hiába, nem minden nap van lehetőségem igazi indiai ételt fogyasztani. A hideg görögdinnyelé legalább jó ötletnek bizonyult a sivatagi forróságban.
– Hogy vagy? Rég láttalak – kérdezte a pincér.
– Köszönöm szépen, jól, és te? Kerala állam a szülőfölded, ugye, jól emlékszem? Voltál otthon mostanában szabadságon?
– Igen, meg is nősültem! – mesélte fülig érő szájjal indiai barátom.
Közben egy öltönyös, nyakkendős arabféle férfi ült le a másik asztalhoz, így beszélgetőtársam gyorsan odasietett hozzá. Az indiaiak legtöbbje nagyon büszke hazájára, emiatt is érdeklődtem erről. Közben megérkezett egy újabb pincér, őt is ismertem látásból. Rám mosolygott, majd az öltönyöshöz sietett.
Lassú majszolgatással élveztem ki az egzotikus fűszervilág gyönyörét. Indiai kenyér, azaz naan volt a köret, amit a szintén érdekesen fűszerezett tejfölös szószba kellett mártogatnom. Jólesett volna egy hideg korsó sör, de ez itt szóba sem jöhetett. Csak néhány eldugott vagy extravagáns előkelő turistás helyen lehetett ilyesmit találni az arab világban. Egyikre sem vágytam. Sokkal barátságosabb környezetben éreztem magam itt. A viaszosvászonnal borított asztalok egyszerűek voltak, de nagyon tiszták. Az olcsó műanyag székek fehér támlája néhol feketéllett. Egy másik asztalnál afrikai vendégmunkások fogyasztották ebédjüket, és ha ritkán találkozott tekintetünk, némán és enyhe mosollyal bólintottak. A hideg görögdinnyelé fenomenális frissítőként hatott.
Megérkezett az öltönyös arab ebédje is. Amint elé tették, végignézett az ételen és felállt. Megvetően vetette oda indiai barátaimnak:
– Ez nem úgy néz ki, mint a menüben látható fotón.
És kiment. Még csak nem is köszönt. A megrendelt ételt sem fizette ki. A vendéglátók nagy szomorúan szedték le az asztalt, és vitték vissza az ételt. Kis idő múlva újra előjöttek.
– Ízlik az étel, uram? – kérdezte az egyik tőlem, még mindig csüggedten. Rá sem ismerhettem a pár perccel ezelőtti vidám arcokra.
– Persze, ilyen finomat még nem ettem!
Az indiai némán bólintott. Láttam, hogy ez így nincs rendben, és újra megszólítottam:
– Mi volt a baja ennek az öltönyös felfuvalkodott hólyagnak? Az ilyen menjen a Hilton Szállóba ebédelni! Mégis mit gondolt, vörös szőnyeget terítünk elé, és kasmír selyempárnát teszünk az elkényeztetett feneke alá?
Elértem célom, az indiaiak hahotáztak, ismét fülig ért a szájuk. Kértem a számlát. Búcsúzáskor egyik barátom a szívére tette kezét, kissé meghajolt és csak utána fogott kezet. Ez a legmélyebb tisztelet jele, melyet kedvesen viszonoztam. Szinte már meghatódtam, mikor a szakács is előjött kezet fogni, vele még sosem találkoztam. Megkérdezte, hogy tényleg ízlett a főztje? „Persze, persze”, erősítettem meg előbbi kijelentésem, majd mosolyogva és integetve távoztam.
Valahogy hatalmas boldogság töltött el, pedig csak egyszerűen ebédelni voltam.
Igen. Az élet apró gyönyörei.
Kolozsvár, 2023. március 20.
Nyitókép: Pixabay
