A falu hét kilométerre volt a legközelebbi tanyától is, tiszta-hideg időben kihallatszott a nagy fehér templom harangja.
Régen ünnepkor lovas kocsival mentek be a városba, kimosdva, ünnepiben, ilyen volt a húsvéti nagymise is, azt ki nem hagyták volna a világ összes kincséért sem.
A dolgos hétköznapokon reggeltől estig volt munka, azt meg kell hagyni, de kapkodásnak nyoma se látszott.
Mindenki tudta a helyét, a gazda kézben tartotta az idénymunkára messzi földről jött béreseket is. A gyerekek átjártak egymáshoz, együtt őrizték a libákat, a lányok meg alighogy felcseperedtek, ott álltak anyjuk mellet, és eltanulták a ház praktikákat. Messze volt az iskola, osztatlan tanyasi, de jártak szorgalmasan, ősszel dagasztották a sarat, télen meg a hóban gázoltak.
A tanítókisasszony négy osztálynyi gyereket tanított, de mindenkihez volt egy kedves szava, s úgy mosolygott, hogy a legényeknek megállt rajta a szeme, de közeledni persze nem mertek. Nem lett volna illendő. A városi postamester fia vette feleségül, sokáig lakat volt az iskola ajtaján.
Aztán egyre másra üresek lettek a tanyák, a zsúpfedelet megbontotta a tavaszi szél, az őszi esők meg a vertfalakat is kikezdték. A fákról lehullott gyümölcsökön csak a méhek, darazsak, madarak lakmároztak. Néhány kivert kutya még hetekig vonyított az ég felé, keresték gazdáik lábnyomát, aztán csend lett. Nagy csend. A varjak károgva keringtek a pusztasággá lett földek felett.
Két tanya maradt meg, mutatóba.
Amikor építeni kezdték, sokan kijöttek kíváncsiskodni, mert ilyet még nem láttak, hogy a két ház közvetlenül egymás mellé kerüljön, mint a falu főutcáján. Kerítést közösen építették, középre kiskaput tettek, hogy ne kelljen kerülni, de rögtön lehessen általmenni, ha baj történne.
A két férfi még csak rokon se volt, Csóta János meg Hegyi Ambrus együtt rukkolt be a seregbe, s a katonaévek kovácsolta barátság biztosabb kapocs volt, mint egy laza rokoni kötelék. Asszonyt is egy évben választottak, persze fontos volt, hogy takaros legyen, de a kemence se fogjon ki rajta.
Teltek az évek, évtizedek, a megszokott rendben, nem volt a két család között még csak hangos szó se.
Az öreg Ambrus maradt utoljára, tán hírmondónak abból a távoli múltból. Arca olyan viharvert ráncos volt már, mint a föld szántás után.
Mihály komája egy aratáskor lett oda, nem akarta félbe-harmadába hagyni a munkát, hiába kiabáltak neki a lovaikat gyors szaladásra ösztökélő kocsisok, hogy jön a vihar, csak kaszált tovább komótosan.
Villám csapta agyon, szegény Rozi egyedül maradt, aztán a fia bevitte a városba. Jó helye volt, meglátogatták többször is, ha a vásárba mentek, vagy a patikába.
Egy szép téli hajnalon aztán Rozika lelke is békére talált.
Tavasszal meg már nyolc éve, hogy felesége, Ágnes is elment, olyan csendben, mint egy kis pihe-puha madár.
A földet bérbe adta, az állatoktól is megszabadult, nem való az már ilyen öregnek.
Magával meg elbajlódik, ahogy tud, megtermeli a kis kertecskében, ami kell.
Egyszer vett egy rádiót a városi új boltban, elemmel működik. Zenét hallgat meg híreket.
Fotó: Pixabay
Csak az esték, főleg ősztől, azok voltak keservesek. Amikor lefeküdt, nézte a kis ablakon át, mikor kandikál be a hold, akkor volt két óra. Amikor holdtölte volt, mindent lehetett látni, az esküvői képet is, a másik oldalon meg Ágnes fényképét, meg a szárított virágcsokrot az asztalon, ott volt a biblia is, meg az olvasó.
Nem volt sose beteges, de egy szerdai nap úgy megfájdult a lába, hogy kínjában összetekeredett az udvar végibe.
Az új szomszéd vette észre, mert az is került évtizednyi csend után. Fiatal házaspár vette meg a megroggyant kis épületet, bagóért. Autóval, urasan érkezett a városi orvoshoz, elég sokat kellett várni, de Jani, mert így hívták a szomszédot, megnyugtatta, hogy ráér, elintéz ezt-azt, aztán ha végez, majd hazaviszi. Várja meg. Ezen jót mosolygott, mert elképzelte, hogy a fájós lábával hogyan tudna ő kilométereket megtenni hazáig? Meg is jegyezte az egyik beteg, hogy de jó neki, hogy ilyen rendes unokája van, az övét csak akkor látja, ha pénzt kérincsél.
Ő meg nem magyarázkodott.
Attól kezdve az asszonyka gyakran átnézett, hol egy tányér levessel, hol egy kis túrós buktával, az volt a kedvence. Ő meg odaadta a szerszámokat, boldoguljon a szomszéd, aki igazi ezermester volt, alig fogadott szakmunkást, szépült a kis tanya. Igaz, annak idején jó alapokra épült.
Átnézett a másik ház felé, égett a villany, pedig már a hold is feljött, későre jár. Nincs tán baj? A kis asszonyka babát vár, az ócska kocsi meg hol indul, hol nem, ahogy úri kedve tartja. Van persze telefonjuk, a markukban elfér, de ha jön a gyerek, ki tudja, hogyan alakul a dolog. Kiült a pitvarba, igazi szép tavaszi éjszaka volt, a természet is készülődik a húsvétra.
Hallgatta a megszokott neszeket, aztán a kutya is odatelepedett a lábához, tán el is szunnyadt, amikor hangos csattanásra lett figyelmes. A fiatal szomszéd csapta be a garázsajtót, és próbálta beindítani az autót, de nem ment. Átkiabált, hogy mentőt hív, kimegy a bekötő úthoz, hogy tudják, hol kell befordulni, jöjjön már át addig Elvirához, ne féljen egyedül.
A szép nagy ágy szélén összehúzódva feküdt a kis asszonyka. Ahogy leült mellé, úgy megszorította a kezét, mintha vaspánt kulcsolódott volna rá. – Jön a gyerek – suttogta.
Egy pillanatra mintha megállt volna az idő. A hold besütött az ablakon, a kislámpa világánál is nagyobb fény öntötte el a szobát. Kiment a konyhába, a lavórba forró vizet mert, megmosta a kezét. Aztán visszament, a szekrényből előszedte a törölközőket, lepedőket, párnát tett a nő lába alá. Vizes ruhát tett a homlokára, aztán csak arra figyelt, hogyan veszi a levegőt. Nem tudta megmondani, mennyi idő telt el, de segített, ahogy tudott, s a tanyai embereknek a születés oly természetes volt, mint ahogy lemegy a nap, feljön a hold, örök körforgásban.
Kintről behallatszott a mentő ajtajának csapódása, a kék lámpa forgott körbe-körbe.
A mentősök sietve jöttek, de már kint hallották az erős sírást, s ahogy benyitottak, ott látták az öreget, meg a békés arcú kismamát a gyermekkel.
– No, itt ez a kis legényke – kiáltotta a mentős, –akinek ilyen sürgős volt erre a szép világra jönni. Mi lesz a neve?
– Ambrus! – mondta Jani, és megszorította a munkától kérges kezet.
Az ablakon besütött a hold, néhány óra, és bátortalan léptekkel megérkezik a hajnal.
Nyitókép: Fotó: Pixabay
