A Gombkötő utca történelmet ír

Kutatásom témája a szabadkai Gombkötő utca, mai hivatalos nevén a Petar Drapšin utca történetének néprajzi és művelődéstörténeti vizsgálata. Szerettem volna feltárni a Városházától néhány méterre elterülő tér mikrotörténetét, amelynek segítségével tovább árnyalható Szabadka kulturális sokszínűsége és az impériumváltások hatása, amelyeken a város keresztülment. A rögzített élettörténetek során kirajzolódott, hogyan indultak rohamos fejlődésnek az iparosok és a vállalkozók a második világháború előtt, és hogyan élték meg a titói rendszer alatt indult államosítást.

Érdekelt, hogy a többnemzetiségű Szabadka kultúráját a múltban mi jellemezte, volt-e feszültség a különböző nemzetiségek között, és hogyan hatottak egymásra a kulturális jelenségek. Az adatközlők különböző feszültségekről számoltak be, melyek az oral history módszerét használva jutottak kifejezésre.

Munkámhoz félig strukturált élettörténeti interjúkat készítettem a hetven év feletti Gombkötő utcai, valamint további szabadkai lakosokkal, illetve már korábban publikált szakirodalmakra támaszkodva vált egésszé a kutatás.

Szabadka történelmi városközpontjának kialakulása, építészeti fejlődése igen sok változáson ment át az évszázadok folyamán. Fekvése minden szempontból előnyére szolgált a városmag kialakulásának, hiszen az égtájak minden irányába alkalmas volt az országutak kialakításához: Szegedi út, Péterváradi út, Pesti út, Bajai út, Halasi út. Több térkép is a kutatók rendelkezésére áll, ha valaki a vízlecsapolás fejlődési szakaszait óhajtja figyelemmel kísérni.

De nemcsak a városból kivezető utak voltak jellemzői Szabadkának, hanem egyes utcái napjainkig megtartották évszázados elnevezésüket, függetlenül, hogy rendszerek jöttek, államhatalom ment, születtek új utcanevek, de a város törzse, magva a lakosok körében szájhagyomány útján örök érvényűnek bizonyul. Ilyen a Gombkötő utca.

Kutatásom középpontjában az áll, vajon mi teszi, illetve tette örök érvényűvé a nevét?

A Gombkötő utca mai hivatalos neve Petar Drapšin utca. A Városházától néhány méterre elterülő komplex tér mikrotörténetének föltárása a kutatás szempontjából gazdag művelődéstörténeti képet nyújt. Ezen az egy utcán keresztül is tovább árnyalható Szabadka kulturális sokszínűsége és az impériumváltások hatása, amelyeken a város keresztülment. Élettörténeteket vizsgáltam. Az egyének szempontjából az érdekelt, hogyan indultak rohamos fejlődésnek az iparosok és a vállalkozók a második világháború előtt, és hogyan élték meg a titói rendszer alatt indult államosítást.

A kutatás előtt feltételeztem, hogy az impériumváltások alatt létrejött nemzeti-etnikai változások gazdagították a város kultúráját, illetve hogy alig volt tapasztalható feszültség a különböző nemzetiségek között. A kutatás során azonban hipotézisem második része megdőlt, az adatközlők különböző feszültségekről számoltak be.

Segítségemre szolgált Viktorija Aladžić Mirko Grlica és Gordana Prčić Vujnović Városteremtők II. – Szabadkai épületek barokktól modernizmusig című kötete (Aladžić–Grlica–Prčić Vujnović, 2006), ahol a szerzők műépítészeti és történeti szempontból mutatják be a huszadik században épült polgári házakat, többek között a Petar Drapšin utcában található épületeket is. Hovány Lajos vízépítőmérnök A Strossmayer utca rendezése című tanulmánya is hasznos tudnivalókat tartalmaz.

És a kutatók számára elengedhetetlen irodalom Iványi István, Szabadka Szabad Királyi Város Története II. című kötetét (Iványi,1892), ahol megtalálható a szabadkai kisiparosok letelepedése és fejlődése. A gazdag szakirodalom és szóbeli közlések együtt gazdagon megvilágították néprajzi és kulturális antropológiai szempontból a kultikus utca történetét. Az oral history, azaz szóbeli történelem, élettörténetek és személyes visszaemlékezések az utca mikrotörténetét adták.

UTCATÖRTÉNET

Egy 1697-es tollrajzon látható, hogy a Gombkötő utcánál található völgyrendszert gáttal zárhatták el 1751-ig, s a gáttól északra egy mesterséges tó lehetett (Hovány, 1999). Iványi a Szabadka Szabad Királyi Város Története II. című kötetében ír arról, hogy az 1700-as években igen fejletlen volt az ipar és a kereskedelem a városban. Ebben az időben kevés lakossal rendelkezett Szabadka (Iványi, 1892). Az iparosokra nem igazán volt szükség, mivel többnyire mindenki megoldotta házon belül a ruházat, élelem, gazdasági eszközök, házi bútorok és a házak elkészítését is, ha erre valaki nem volt alkalmas, akkor mindig akadt egy szomszéd, akit meg lehetett az előállítással bízni (Iványi, 1892). Az asszonyok a ruhaneműt gyártották, szőttek, fontak, varrtak és hímeztek, a csizmát és a posztóruhát vásárolták csak (Iványi, 1892). A városban élő cigányság sok mindenhez értett, főként ács-, bognár- és faragómunkákat vállaltak (Iványi, 1892). Ez a sokrétűség vezetett oda, hogy nem igazán érezték hiányát az iparosoknak (Iványi, 1892). Ezeket erősíti, hogy egy 1778-ból származó térképen már látható a Gombkötő utca, ugyanakkor azt egy patak szeli át, rajta pedig egy híd található (Losoncz, 2017: 2). A latin nyelvű várostérkép a város első mérnökétől, Kovatsik Károly Lipóttól származik, és Hovány, a térképet elemezve kiemeli, hogy az két eret ábrázol, az egyik a Fűzfás-ér, a másik pedig a Sömlyék, s ez a két folyás a Gombkötő utcában találkozott, onnantól már Mlakaként folyt tovább a Kis-Palics felé (Hovány, 1999).

Mindezekből feltételezhetjük, hogy ekkoriban még kevésbé jellemezte a vizsgált utcát az iparosok jelenléte. Akik mégis a városban éltek, mivel szakmájuk nem garantált biztos megélhetést, földműveléssel is foglalkoztak (Iványi, 1892). Az általam vizsgált utca névadóiról viszont már ez időből származik említés Szabadkán, mégpedig az 1748-as adó-összeírásban, ahol egy gombkötőt, Gombár Jánost már nyilvántartanak (Iványi, 1892). Minden bizonnyal az elkövetkező száz évben vált iparos utcává, ugyanis maga a Gombkötő elnevezés, mely a legrégebbi neve, a XIX. század közepén alakult ki az ott dolgozó gombkötő kisiparosok miatt.[1] Letelepedésük és megélhetésük nagyban befolyásolták a társadalmi-politikai körülmények, ugyanis, az általuk készített díszes gombok és vitézkötések kezdetben a főúri és katonai ruházat fontos kellékei voltak, majd a városi polgári és a paraszti viseletben is egyre elterjedtebb lett a használatuk (Domonkos, 1979). A díszes zsinórok Európa-szerte híressé tették a magyar huszárruházatot a XVIII. században, a századvégre pedig Szabadkán és más hasonló méretű mezővárosokban a nadrágok és a dolmányok díszítése terjedt el (Domonkos, 1979). Eme gombkötői munka eredménye a reformkorban nemzeti viseletté tette a zsinóros ruhákat, az abszolutizmusban pedig már az ellenállás jelképei voltak (Domonkos, 1979).

A Gombkötő utca Szabadka azon kevés utcáihoz tartozik, mely megtartotta száz évvel ezelőtti felépítését, jelentősebb átalakításon nem esett át és az utóbbi időben nem is fejlesztették (Losoncz, 2017). Ugyanakkor elnevezése az impériumváltások hatására többször változott. Az 1890-es évek közepétől egészen az első világháború végéig Kazinczy Ferenc után Kazinczy utcának nevezték egészen az első világháború végéig, majd a Sokolska (Leventék) nevet viselte 1941-ig (Losoncz, 2017). 1941 és 1944 között újra Kazinczy néven jegyezték, majd a második világégést követően a Petar Drapšin nevet kapta, jelenleg is ez a neve (Aladžić–Prčić–Grlica, 2006). A továbbiakban az utca mikrotörténetének bemutatására és vizsgálatára térek ki az épületek felől közelítve azok lakóihoz. Város történelmi eseményeit az 1920-as évektől napjainkig, melyek meghatározták az egyén és a közösség életét. A város történelmi eseményeit az 1920-as évektől napjainkig, melyek meghatározták az egyén és a közösség életét.

A KUNECZ PALOTA

Kunecz Ignác bérpalotája jelenleg a Petar Drapšin utca 2. szám alatt található, Ignác és fivére, Albert 1871-ben megalapította a Kunecz Testvérek nevet viselő divatáru- és kézműves kereskedésüket (Aladžić–Prčić–Grlica, 2006). Emellett okosan fektették vagyonukat földbe, házakba és bankokba, de igazán jelentős bevételt a kereskedelem hozott (Aladžić–Prčić–Grlica, 2006) Ami az épület történetét illeti, Jakab Dezső műépítész tervezte (Losoncz, 2017). A következő évben már meg is épült az eklektika jegyeit viselő palota (Aladžić–Prčić–Grlica, 2006). A Városteremtők című könyv második kötetében a szerzők leírják, hogy a palota földszintjén üzlethelyiségek voltak. Az első emeleten Kunecz Ignácz lakott, míg a második emeletet bérlakásoknak szánták. Az épület külsejét vörös tégla borítja, a tetőt egykor színes Zsolnay cserepek ékesítették, földszintjén 1899 közepétől Horváth Dezső Otthonhoz nevű kávéháza, majd a XX. század közepétől a Fehér hajó (Bela lađa) vendéglő működött (Aladžić–Prčić–Grlica, 2006).

Korhecz Illangóval készült élettörténeti interjúban a Vajdaságban ismertté vált szalámigyárosról volt szó, hogy hogyan szerezte meg a bérpalotát, és hogyan használta. Stevan Mačković, a Szabadkai Történelmi Levéltár igazgatója által vezetett blogjában igen részletgazdagon olvashatunk a szabadkai gyáriparosokról, köztük Korhecz Gyuláról is. A két világháború között több húsfeldolgozó gyár is létrejött Vajdaságban, köztük Korhecz Gyuláé is (suistorija.wordpress.com). A Korhecz Szalámigyár megalakulásáig viszonylag gyorsan vezetett az út, mivel a tulajdonos tizenpár év alatt hentesinasból vált nagyra becsült üzletemberré (suistorija.wordpress.com). Mindig is értett hozzá, hogy hogyan kell okosan befektetni, ezért a második világháború előtt megvásárolja a Kunecz Ignác-féle bérpalotát. A vásárlást követően több lakást eladott, a háború után viszont az államosítás ellenére visszakapta lakását, mely a bérpalota teljes első emeletét foglalta magába (Korhecz Illangó, szül. 1948). Korhecz Gyula lakása magas és tágas beltérrel rendelkezett, az épületben lift is volt). A gyártulajdonosnak öt gyermeke született, a legidősebb gyermek, Zoltán volt.

„A háború sok mindent megváltoztatott, ennek az egész emeletnek a nagyrészét el kellett adni.   Maradt egy alaplakás, amit a családtagok egymás közt elosztottak. Volt benne lakó, aki pontozásos lakbérrel lakott, ami azt jelentette, hogy a város kezelésében volt, de a ház is. Ezérta lakót nem lehetett kitenni.” Az ügyvéd, Korhecz Zoltán és felesége 1973-ban kötött házasságot, a lakásba csak 1986-ban költözhettek be, amikor az előző lakó is visszakaphatta a saját lakását

BELA LAĐA

A Kunecz bérpalota földszintjén a XX. század közepén a Fehér hajó vendéglő üzemelt (Aladžić–Prčić–Grlica, 2006, 222.).

„Eredetileg nem okozott gondot a vendéglő, csak amikor odaköltöztünk. Borzasztóan zajos volt. Nyaranta ott nyitott ablaknál nem lehetett létezni... A férjem próbált ellenük pereskedni, feljelentette őket.” (Korhecz I.)

Mint a vendéglő egyik gyakori látogatójától megtudtuk: az éttermen belül cukrászda is működött, ahol a rétes és a kelt tésztás édesség volt jellemző. A beltér bútorzata az ötvenes évekre volt jellemző, a bejárattól jobbra helyezkedett el a konyha. Az étterem nemcsak a házias ebédjeiről volt ismert, hanem a zenéről is. A zenekar állandóan játszott, vasárnaponként vonósbanda szórakoztatta az ebédre érkezőket. „De nem igazán magyar zene volt. Az az igazi horvát–bunyevác.”

A kiszolgálás pontos és kedélyes volt. A pincérek derékig érő fehér köpenyben szolgálták ki a vendégeket. A Bela lađa vasárnaponként telt házzal működött. Az iparos családok, amelyek egész délelőtt a városban tartózkodtak, mind ide jöttek ebédre.

Az ötvenes években inkább az iparosok vették igénybe a vendéglő szolgáltatásait, tehát az a réteg, amelyenk már volt pénze a kikapcsolódásra. Abban az időben minden vasárnap délelőtt az iparosok a szabadkai városházánál kötötték meg az új megbízásokat, illetve szerződéseket, majd délben ebédelni ültek be a központban található éttermekbe. Az elvállalt megbízást ezeken a helyeken tisztázták a megrendelőkkel. A Bela lađát egyaránt látogatták horvát, magyar és bunyevác nemzetiségűek is. Abban az időben mindenki beszéltet bunyevác nyelvet éppúgy, mint a magyart.

A hatvanas években a Bela lađa Predrag Živković Tozovac nevű énekesről volt híres. Nagy szilveszterezést is szervezetek. Ezek voltak a legjobbak. Olyankor zsúfolásig megtelt a vendéglő, ám nem igazán magyar nyelvű dalok szóltak.

A muzsikát cigányzenészek szolgáltatták, illetve a Dužijanca alkalmával egyik központi vendéglő volt. A hetvenes években már eltűnt a cigányzene, helyette „starogradska” zene szólt. A nyolcvanas években lassan eltűnt a zene a vendéglőkből, így a Bela lađaból is, hallottuk beszélgetőtársunktól.

Korhecz Illangótól arról értesültünk, hogy néhány évvel ezelőtt a lépcsőházat felújították, a tetőt is rendbe hozták, igaz nem az eredeti Zsolnay cserepekkel. A lakók kaptak némi támogatást a várostól, viszont saját tőkéből is finanszírozták a renoválást.

VÁLI GYULA BÉRPALOTÁJA

A Petar Drapšin 4. alatt jelenleg a Galeria kávézó található. Az épület magyar szecessziós jegyeket hordoz magán. A kétemeletes palota Váli Gyula műépítész munkája, melyet 1911-ben tervezett meg, saját otthonának (Losoncz, 2007). Az utca felőli részén két üzlethelyiség volt, az épület bejáratától jobbra helyezkedik el a mutatós lépcsőház, az udvari részben még két kisebb kétszobás lakás is volt. Az épület emeletén egy négyszobás luxuslakás volt, a földszinten még két kétszobás lakás kapott helyet. A palota külsejét Zsolnay kerámiavirágok ékesítik.

Váli Gyula Szabadkán végezte el a gimnáziumot, később Budapesten szerezte meg műépítészi diplomáját, ám mégis Szabadkára tért vissza. 1895-ben lett a város főépítésze (Aladžić–Prčić–Grlica, 2006). Mivel a XIX. században túlfűtött volt a magyar nemzeti öntudat, Váli 1897. május 6-án az első palicsi villamosvonal üzembe helyezésének ceremóniáján megtiltotta, hogy a megjelenteket bunyevác–szerb nyelven is köszöntsék. (Aladžić–Prčić–Grlica, 2006, 218–221.). Aladžićék a Városteremtők kötetükben egy izgalmas legendáról számolnak be, amely a palota építéséről maradt fenn, miszerint minden szállító, aki a Kazinczy utcán keresztül vitte a városháza építéséhez a téglát, egyet-egyet ledobott Váli telkén, ami elég volt, hogy felhúzzák a házat

PETAR DRAPŠIN 4.

Az épületben a múlt század elején egy fuvaros céget működtető zsidó ember élt (Radak Veljko, 1955). Erre utalnak a Városteremtők második kötetének szerzői is, azaz, hogy a második világháború előtt Halbrohr Miklós és felesége Hahn Ella tulajdona volt a ház (Aladžić–Prčić–Grlica, 2006, 218–221.). E sorok írója felkereste a Szabadkán élő Halbrohr Tamást, akinek Miklós volt az unokabátyja. Halbrohr Tamás 1946. április 16-án született, érdemes tudni róla, hogy minden családi fotóalbumot, melyek nem vesztek el a második világháborúban és az államosítás alatt, megőrzött, és szívesen beszél családja múltjáról. Egy, a vele készült félig strukturált interjúban bőséges információt szolgáltatott Halbrohr Miklósról. „Gazdag ember volt, aki a '20-as években már két telefonszámmal rendelkezett. Az egyik az irodája volt, a másik pedig a telepé. Ez hihetetlen volt, mert a városban mondjuk harminc lehetett, ebből kettő az övé. A céget bizonyára az első világháború után alapíthatta, majd, amikor bejöttek a magyarok, akkor elvették tőle, a második világháború után államosították a spedícióját.” (Halbrohr, 1946)

Halbrohr Miklós sok mindennel foglalkozott, kiváló üzleti érzékkel rendelkezett, anyagi helyzete változott az évtizedek során. Halbrohr Miklós első unokatestvére volt Tamás édesapjának. 1959-ben még tizenhét ingatlannal is rendelkezett. Cége a mai szabadkai Elektroremont gyár helyén, az Ivan Meštrović utca 2. alatt volt. A spedíció városi irodája pedig a mai Majo kocsma helyén foglalt helyet, a Đuro Đaković 5. alatt, mivel közel volt a vasútállomás. A cég muralovakkal, kocsikkal, kamionokkal és egy saját vagonnal is rendelkezett. Tamás elmondta, hogy Miklós fia, Halbrohr Sándor 1939-ben apja egyik kamionján tette le a vezetői vizsgáját.

„Miklós egy nagydarab ember volt, szerették a munkásai. Állandó munkásai voltak. Mivel az ő cége szállította ki a tűzrevalót a házakhoz, így a munkásainak hat havi lefizetésre adta a szenet, úgyhogy nagyon szerették a munkásai. Nagyhangú és igazságos volt.” . Az első világháborúban több kitüntetésben is részesült, hőskatonának számított, erre külön büszke volt. E mellett magyar embernek tartotta magát, aki szeretett mulatni, jóízűeket enni és inni, különösen a cigányzenét és a kártyát kedvelte. Ám a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság ideje alatt sokaknak nem tetszett ez a magatartás, ezért többször fogdába vitték. Ez az életmód hozta magával a cukorbetegséget is, de 1944-ben, amikor koncentrációs táborba deportálták, a tragikus körülmények között az éhezéstől kigyógyult a betegségből. Vallásos zsidó ember hírében állt, a háború után a Zsidó Hitközség elnökeként is tevékenykedett. A vállalkozásnál rakodómunkásokat is alkalmazott. A titói rendszer alatt, 1959–1960 tájékán államosították ingatlanjait, köztük a Gombkötő utcában található szecessziós épületet is, Miklósnak a városban csak egy másfél szobás lakása maradt, melyet nem a családtagok örököltek meg a nyolcvanas években, ennek oka, hogy. Miklósnak egy fia született, aki Budapesten szerzett gyógyszerész diplomát, ám fiatalon meghalt.

HEISLER-FÜRDŐ

Az utcában található épületek közül talán az egyik legfontosabb a Heisler-fürdő volt, mely már nem létezik. Akiknek nem volt fürdőszobája a városban, az oda járt mosakodni. De nemcsak fürdésre szolgált az épület, szanatórium és szülőotthon is működött benne. Illangó férje és még három testvére abban az épületben jött a világra (Korhecz Illangó,1948). A fürdő a Heisler család tulajdona volt, Radak Veljko nevű adatközlő, aki jelenleg is az utca egyik lakója, elmondta, hogy még emlékszik rá, hogyan nézett ki belülről. Elmondta, hogy érzékelhető volt a szecessziós kialakítás, mivel egy- és kétszemélyes Zsolnay kádak is voltak bent, a burkolat pedig díszcsempékből állt (Radak, 1955).

„Radak úr emlékezett, hogy az egyik helyiségben megmaradt egy díszkád, s hogy azt daruval emelték ki, mert olyan nehéz volt.” (Radak, 1955)

Amikor bezárt a fürdő, irodák kaptak helyet a helyiségekben, a kilencvenes években kaszinó, illetve freeshop is működött ott. Majd lebontották az épületet. Az eredeti tulajdonos már egy lebontott épület helyét kapta vissza.

A fürdőt az egyszerű városlakók használták, mivel nem volt mindenkinek fürdőszobája, gőzkabinok is voltak benne, s a fürdő legolcsóbb része zuhanykabinos volt. A működése pedig úgy zajlott, hogy aláálltak, vizet engedtek a felhasználókra, majd következett a szappanozás és utána újra a zuhanyzás.

A Heisler-fürdő az első világháború után épült fel, melyet Heisler Zoltán (1890–1950) orvos álmodott meg. Heisler Zoran (1950), a tulajdonos fia elmesélte, hogy a fürdő szanatóriumként üzemelt, és igazolta Korhecz Illangó állítását, hogy szülészet is helyet kapott az épületben. A Heisler-fürdőben gyógyvizes kádak is voltak, ezeket is használhatták, akik mosakodni jöttek. Zoran édesapja, a tulajdonos általános orvosként dolgozott az egészségügyi létesítményben, amely a szanatóriumokhoz hasonlóan kórházként működött és a szolgáltatást bármelyik társadalmi osztályból származó városlakók használhatták. Heisler Zoran visszaemlékezései szerint fül-orr-gégészettel is foglalkoztak.

AZ ÉPÜLET RÖVID TÖRTÉNETE

A fürdő a mai Petar Drapšin utca 9. alatt létezett (Losoncz, 2017). 1778-ban, mielőtt Szabadka szabad királyi város lett volna két parcella állt a fürdő helyén, egy-egy parasztházzal. 1871-ben már üzlethelyiségeket akartak hozzáépíteni, majd 1906-os lakcímnyilvántartás szerint a ház a Takarékpénztár és Népbank tulajdona volt, egy évvel később dr. Heisler Jakab megvásárolta és felújította.

Fia, Heisler Zoltán, aki szintén orvos volt, megkezdte a fürdő és a szanatórium kiépítését. Az épület tervrajzai szerint az épület teljes hosszában folyosó húzódott végig. A betegszobák az utcára, a fürdőhelyiségek pedig az udvarra néztek. A Bajcsi-Zsilinszky Endre utcára nézett a fürdő és az orvosi szoba. A Bajcsi-Zsilinszky Endre utcai részen volt a kétszintes fürdő, az épület udvar felőli részén gyógyításra szolgáló hideg vizes kád helyezkedett el, de voltak öltözőkabinok, masszázshelyiség, gőzfürdő, egy nagy meleg vizes, egy kisebb langyos vizes medence és egy kis hideg vizes medence. A fürdőt 1949-ben elvették a családtól és 2007-ben lebontották.

Befejezésül álljon itt egy történet olyan személytől, aki gyerekkorában még a Heisler-fürdőbe járt tisztálkodni, mert nem volt fürdőszobájuk. „Az úgy nézett ki, mint a kis kabinok. Ott volt az a kád, eléggé sötét volt, nem volt kivilágítva. A kád, amivel be volt vonva, eléggé töredezett volt. Olyan illata volt, nem penész, de majdnem. Úgy megmondom őszintén, nem nagyon szívesen jártam oda, de az édesapámnak igénye volt rá, meg mindannyiunknak, akkor odajártunk. Akkor volt az a külön kabin, akkor úgy volt, amikor te kijöttél, akkor volt külön tusoló, tehát nem csak kijövünk a kádból és kész, és akkor letussoltál és utána öltöztél föl. Házi szappan volt, mert azzal lehetett igazán hajat mosni. Lehettünk egy óra hosszáig is. A férjem a és a barátja, ő birkózó volt, bizony ám, hogy elmentek oda rendszeresen lefürödni.”

ÉLET AZ UTCÁBAN A XX. SZÁZAD VÉGÉN

Ami az utcában lévő életet illeti, sakk-klub is működött, ami ma is létezik. A nyolcvanas években több kisiparos működött itt, de a huszadik század eleje óta már nem, jelenleg csupán néhányan maradtak. Volt itt köszörűs, órás, képkeretező. A kisiparosok közül a kalapos volt még ismert, aki talán az utolsó kalapos volt a városban.

Továbbá zenebolt is volt az utcában, érdekes, hogy a lépcsős bejárat még mindig látszik, annak ellenére, hogy az idők folyamán beépítették. Egykor kifőzde is létezett az utcában, pontosan már nem tudni, hogy burekos vagy rostélysütöde. A nyolcvanas években legalább öt-hat aranyműves is volt, illetve híres volt a Kabelikék cipészete is.

Néhány évvel ezelőtt volt egy kezdeményezés, vásárt szerveztek a Gombkötő utcában, ahol kézművesek állítottak ki.

Radak Veljko a Petar Drapšin 8. alatt lakik, 1986-ban költözött az utcába. Szerinte a ház egykor egy ügyvédé lehetett. Az utcával kapcsolatban pedig olyan legenda él, hogy talán a város legrégebbi utcája a Gombkötő utca. A lakókról elmondta, hogy, ami a nemzeti összetételt illeti, bunyevácok, magyarok szerbek is lakták, és lakják még ma is, ami jellemző Szabadkára. Szerinte nemcsak tehetős polgárok lakták ezt az utcát, éltek itt egyszerű emberek is (Radak, 1955). „Valamikor a Strossmayer utcáról patak is folyt. A városháza felől hídon kellett átjönni.” Az utcában az elmúlt tíz évben több épületet is felújítottak. „A kilencvenes években a macskaköveket felszedték, akkor látszott, hogy az utca közepén még régi kanalizáció fekszik. A szennyvizet ma is az vezeti el.”

Zárszó: Célom az utca néprajzi és művelődéstörténeti vizsgálata volt.

IRODALOM

Aladžić, Viktorija–Grlica, Mirko–Prčić Vujnović, Gordana (2008). Városteremtők II. Szabadkai épületek barokktól modernizmusig, Szabadka: Városi Múzeum

Domonkos Ottó: Gombkötő, Arcanum, Forrás: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-neprajzi-lexikon-71DCC/g-72839/gombkoto-728A4/ (2022. 01. 05.)

Hovány Lajos (1999.): A Strossmayer utca rendezése. Forrás: https://www.researchgate.net/publication/333479892_A_Strossmayer_utca_rendezese_Vizepito_szemmel_a_Szabadkat_atszelo_volgyrendszer_egy_szakaszarol (2022. 01. 03.)

Ismeretlen szerző, suistorijablog.woerdpress.com Forrás: https://suistorija.wordpress.com/ (2022. 01. 05.)

Iványi István (1892.), Szabadka Szabad Királyi Város Története II. Forrás: http://real-eod.mtak.hu/8397/2/CsaladHely_MonografiaVaros_SzabadkaSzabadKiralyiVarosTortenete_2.pdf (2022. 01. 05.)

Losoncz D. Tibor (2017): Városi fürdő újratöltve. Forrás: file:///C:/Users/Petra/Downloads/SzeminariumiD(diplomadolgozat)-kovetelmenyek_2021_MTTK%20(3).pdf (2022. 01. 05.)

Stefan Mačković: Szabadka gyáripara és a gyártulajdonosok, 1918–1941, Kiló 2005/3, Forrás: http://www.c3.hu/~klio/klio053/klio060.htm (2022. 01. 03.)