Asszertivitás a magyar politikatörténetben

1.
A magyar történelemről soha nem szabad abbahagynunk a gondolkodást, érdemes azonban néha rendhagyó gondolatokat is felvetnünk, még akkor is, ha a szaktörténészek a gondolatkísérleteket, a szakma szabályait figyelembe véve, nem tartják értelmesnek, és nem járulnak hozzá a történelemtudomány fejlődéséhez. Egy történész magából a korszakból próbálja megérteni az eseményeket, mégis a „nem történészek” megalapozatlan, sőt tudományos szempontból értelmetlen kérdéseket is feltehetnek.
Ezekre a gondolatokra a történettudománynak nincs szüksége, csupán a kérdezőt érdekelhetik. A magyar történelem nagyjait, a magyar történelem nagyszerűségét sem kell megkérdőjelezni, sőt nem is szabad, ám egy szociológiai nézőpontot, vagy most egy pszichológiai nézőpontot bevinni a történelembe nem szörnyű dolog, mert a gondolatokra a mának, és nekünk magunknak van szükségünk. A történelemnek, amelyet források alapján írnak, és a történelemtudománynak, amelynek megvan a szigorú módszertana, nem árthatnak.
Az asszertivitás egyik lehetséges definíciója az lenne, hogy az ember addig nyújtózkodik, amíg a takarója ér (abból a megfontolásból, hogy ne fázzon). Az asszertivitás hiányát pedig egy másik népi bölcsesség ragadta meg: sokat akar a szarka, de nem bírja a farka mondásban. Az asszertivitás az a képesség, hogy hatékonyan gondolkodjunk a soron következő feladatainkról, ilyen értelemben fontos az értelmiségieknek, a közgazdászoknak, és természetesen a politikusoknak is, akármilyen szinten politizálnak. Orbán Viktor miniszterelnök úr az utóbbi beszédeiben az elmúlt években egyre gyakrabban tesz említést arról, hogy vannak szakpolitikai kérdések, amelyekhez nem ért, és amikben kikéri az értő szakemberek véleményét. Ez egy asszertív hozzáállás, mint ahogy az is, hogy a minisztereit az érdemek, és nem a szimpátiák vagy régi barátságok alapján bízza meg. Az asszertivitáshoz az is hozzátartozik, hogy határozottan képviseljük saját véleményünket, a vitákat elvszerűen folytatjuk le, miközben tisztában vagyunk saját korlátainkkal. Az asszertivitás tehát az igényeink elérésében segít, és ebben csak mások lehetőségei korlátoznak bennünket. Ha ezek a lehetőségek nagyobbak, mint a mieink, akkor nem érdemes a teljes érdekérvényesítésre törekedni, hanem a helyzetből annyit kihozni, amennyit lehet. Így jött létre Vajdaságban a Magyar Nemzeti Tanács és a vajdasági Prosperitati gazdaságfejlesztő alap is, ezen az alapon jöttek létre a tehetséggondozó gimnáziumok és a különböző sportakadémiák. És mindezek hasznosak, annak ellenére, hogy nem lehetséges maximalizálni a kereteinket. Viszont a kereteinket maximálisan ki kell használni.
Az asszertív viselkedés azt is jelenti, hogy határozottan, ám szelíden képes egy politika kommunikálni, ezt a viselkedést érdemes például a „genderőrületben” képviselni, nem sértve senkit, ám biztos határokat szabni. Hasonlóképpen az EU-val való kommunikációban fontos a magabiztos, masszív, vörös vonalakat kijelölő, de nem karcos, sértő és kihívó kommunikáció, hiszen soha nem szabad szem elől téveszteni az érdekek érvényesítését, az érdekek maximálisan lehetséges érvényesítését. Mindkét szó fontos, a maximális és a lehetséges is, ami azt jelenti, hogy lehetőségeinket maximálisan ki kell használnunk. Ez a szerbiai Koszovó-politikára is érvényes. A belpolitikai ügyeket is érdemes így kezelni, az ellenzék harsány, és sokszor ízléstelen politikájára úgy kell reagálni, hogy az a szavazókban azt az érzést keltse, hogy a higgadt fél felé érdemes orientálódnia.
Egymás között pedig azért érdemes alkalmazni az asszertivitást, hogy a kommunikációkból az ügy, amiről beszélünk, mi magunk és a beszélgetőpartnerünk is a lehető legtöbbet nyerje. Ha egymás között beszélünk, akkor érdemes a vitázó partnerünk érveit figyelembe vennünk és esetleg változtatnunk az álláspontunkon, ha (és ezt még egyszer kiemelem) politikai partnereinkkel, és nem ellenségeinkkel beszélünk.
Azonban az asszertivitás nem minden esetben racionális. Akkor kell racionálisnak lennie, ha a közös megoldást kereső partnerrel van dolgunk. Viszont ha politikai ellenfelünk irracionális, netán ellenségesen viselkedik, akkor érdemes félretenni a racionális és megértő attitűdöt, és a lehető legnagyobb kárt okozni az ellenségünknek, noha a megegyezés lenne a legjobb megoldás, de megegyezni csak úgy lehet, ha mindkét fél hajlandó megegyezni, és ha ez nincs így, akkor minden lehetséges eszközt ki kell használni.

2. Bethlen Gábor az utolsó asszertív szabadságharc vezetője

A modern kor hajnalán, ill. hajnala előtt Bethlen Gábor csillagként emelkedik ki a magyar politikában. Zsenialitására ritkán emlékezünk, pedig évszázadokkal a pszichológiának mint tudománynak a megjelenése előtt alkalmazta az asszertivitást. Ennek csak a csúcspontja volt, hogy nem fogadta el az oszmánok kínálta koronát. Bethlen tudatában volt annak, hogy ez új háborút és romlást hozna. Vagyis nem állt be az oszmán érdekek érvényesítésébe, hanem maradt a saját érdekeinél.

Bethlen Gábor mint „reálpolitikus” azt is tudta, hogy a vallások közötti válogatás, vita, szintén romlást hozott volna, ezért saját vallási meggyőződésének birtokában, ám az ország prosperitása érdekében tolerálta a különböző vallásokat. Ez évszázadokra előremutató bölcsesség volt, és a gyökerében szintén az asszertivitás volt. Úgy néz ki, hogy Bocskai ösztönösen érezte, miközben ellenségeivel harcolt is, hogy mikor és miben érdemes megengedőnek lennie. Ennek jegyében született meg a szenzációs zsitvatoroki béke, amelyről szintén nem beszél eleget a magyar történettudomány, pedig ezzel nem tett mást, mint hogy befejezte egy időre a Habsburgok és az Oszmánok közötti harcot, ami jó volt a népnek, de a saját kincstárának is. Sőt ezzel országa/uradalma területét is biztosította, ezen felül a Habsburgok is közelebb kerültek a békéhez, amire szükségük volt. Ez biztosította Bethlen országának gazdasági prosperitását, hovatovább (holland kapcsolatok) a manufaktúrák is elkezdték működésüket. Évszázadokkal Max Weber előtt érzékelte, hogy a protestánsok jogainak biztosítása az ország javát szolgálja. Látta azt is, hogy a szabadságjogok hasznosak, de csak mértékkel, ezért főleg a rendi szabadságjogokat védte. Munkássága hozzájárult Erdély fejlődéséhez és a magyar öntudat magasan tartásához.

3. Pázmány Péter a katolicizmus dominanciájának visszaállítója Magyarországon

Az ember akár protestáns, akár katolikus, akár zsidó, Pázmány Pétertől nem vitathatja el zsenialitását. Amikor megszületett, a magyarok nagy része protestáns volt, elsősorban református. Mire elhunyt, egy többségében katolikus Magyarországot hagyott maga után.
Pázmány Péter zsenialitása többféleképpen jött elő, azon kívül, hogy idegen nyelveket beszélt, magas szinten felismerte, hogy Magyarországon is szükség van iskolákra. Mondhatnánk, hogy ez nem teljesen önálló ötlet, hiszen a jezsuiták mindig is tisztában voltak az oktatás fontosságával, noha ezt a magyar földbe elültetni nem volt egyszerű. Nemcsak iskolákat, hanem magyar nyelvű kollégiumot is alapított (Universitas Tyrnaviensis), amely gyakorlatilag az első egyetem volt, hiszen a középkoriak elpusztultak. Ezenkívül Pázmány magyar nyelven is írt, sőt nyelvész is volt, és kiváló prédikátor. Nem tartható tehát olyan embernek, aki egyébként ne lett volna asszertív és sikeres. Azonban az ország átfordítása a katolicizmusba bámulatos ötlet volt. Megfigyelte, hogy a jobbágyok vallásgyakorlása az uradalom vallásgyakorlásától függ, az pedig a földesúr, a nemes vallásától.

A katolicizmus terjesztése nem volt egy szép dolog, sőt ha az emberben működik egy kis protestáns lelkület, sunyinak is mondhatná. Szebben mondva Pázmány egy oldalazós taktikát fedezett fel, ugyanis kapcsolatait az arisztokráciával arra használta ki, hogy a személyes meggyőző erejével megvalósítsa a nemesek vallásváltását. Tehát viszonylag kis erővel nagy teljesítményt ért el az akkori Magyarországon, a nemesek sorra látták be, hogy a katolicizmus hasznosabb, több hasznot hozó dolog, így a jobbágyaik is katolikusok lettek. Ezt a fajta oldalazós hatásgyakorlást ma tanítani kellene, hiszen maximálisan asszertív.
A magyar politikát, amely világosan beszél, tisztelni kell, de nem kell mindig világosan beszélni, sokszor hasznosabb oldalazva elérni a célokat, lásd a csehek és a románok politikatörténetét, ami tele van ilyen halk, illetve a megfelelő időben a megfelelő helyen elhelyezett információkkal, sőt igazságtartalmat alig tartalmazó propaganda elhelyezésének megoldásával is. A csehek bámulatosan ügyesen választották le magukról a szlovákokat, akikkel a válás ellenére szoros maradt a kapcsolatuk. A románok bravúrosan egyesítették Moldovát és Havasalföldet, és bár nekünk, magyaroknak fáj, de ügyesen szerezték meg Magyarország területeit is az első világháború után. És ha már itt vagyunk, Benešnek és Masaryknak is megvoltak a hatékony eszközeik ugyanerre, míg Szerbia a megkérdőjelezhetetlen katonai erővel érte el céljai jelentős részét.

4. Rákóczi mint az asszertivitás negatív példája

Tudom, hogy az alábbi fejtegetés botrányosnak fog tűnni azoknak, akik a magyar történelem nagy kedvelői, és azok számára is, akik az 1848 utáni Habsburg ellenes diskurzusból kinövő történelemszemléletre építenek. De vegyék figyelembe, hogy nem átírni akarom a történelmet, csak másképpen gondolkodni róla.
Rákóczi Ferenc korának legnagyobb földbirtokosa volt, szabadságharca az asszertív Habsburgokat arra ösztönözte, hogy végül magyar parancsnokot nevezzenek ki, az ellene harcoló csapatok élére Pálffy Jánost, aki kiváló hadvezér, de kiváló magyar is volt. A kurucok vereségei fokozatosak voltak, és mindegyik után Pálffy szerződést ajánlott Rákóczinak, aki egy idő után elérhetetlenné vált. Ezért Károlyi Sándor tárgyalt, s mivel a parancsnokától várt utasítást, de nem kapott, így letették a fegyvert, és a szabadságharcot nagyjából döntetlenre fejezték be, hiszen megmaradtak a nemesség kiváltságai. Ez után kezdődik Rákóczi emigrációja. Ez rugalmatlansága miatt történik, hiszen birtokai megtartását is felajánlották neki. Ez a rugalmatlanság okozta végső soron azt is, hogy fiai is elvesztek. Persze azt vitatni lehet, hogy ebben mennyi része volt II. Rákóczi Ferenc kitartásának/makacsságának.

Magyarként nehéz és kockázatos azt kimondani, hogy Rákóczi tévedett, többször, és nagyokat. Igaz, hogy szegényebbek lennénk egy nagy történelmi alakkal, aki írónak is kiváló volt, ezenkívül nem lennének Mikes Kelemen „levelei”, de nézzük a dolgot az asszertivitás szempontjából. Pálffy és Károlyi volt asszertív. Ha Rákóczi is asszertív lett volna, akkor visszatért volna, és érdekeit másként próbálta volna érvényesíteni. Nem lehetetlen, hogy a Birodalmat kormányzó császárral, a birodalom egészét és annak részét jelentő Magyarországot sok minden közös platformra hozta volna. Egy Bécshez hű, de erős Magyarország nem lett volna a Habsburgok ellenére, ha nem kellett volna félniük a rebellisektől. Ha a rebellisek kérdését pénzzel, rábeszéléssel el tudták volna intézni.
Rákóczi viszont azzal, amit tett, kiírta magát Magyarország és az emberiség jövőjéből, hiszen családjának magva szakadt, a forradalom nem érte el célját, és egész élete zsákutcába került. Ha asszertív lett volna, és nem a makacs főnemes pózát veszi fel, ki tudja, mennyivel másként alakul a saját és az ország sorsa. Lehet, hogy szegényebbek lennénk egy nagyszerű történettel, de az élet és a túlélés fontosabb, mint majdan a főhajtás és tisztelet.

5. Az 1848-as forradalom mint az asszertivitás negatív példája

Azok számára, akik kibírták a Rákóczi-féle szabadságharcról (hiszen szabadságharc volt, ezt nem vitatom) közzétett gondolataimat, akkor most egy még nagyobb taburól írok.
Az 1848-as forradalom végösszege az lett, hogy a Habsburgok győztek, mindegy, hogy kinek a segítségével, és mindegy, hogy hogyan. 1849-ben következett a szörnyű Haynaui bosszúállás, és a Bach-féle abszolutizmus, és hogy majd két évtizeddel a forradalom után lehessen egy zseni (Deák) által eljutni ismét az időhöz igazodó nulla pontra. Hogy a forradalom előtti vitákban kinek volt igaza, az egyértelmű, a fontolva haladóknak. A pozsonyi alkotmányos forradalomnak nem kellett volna soha eljutni a katonai megoldásig. Az új császár elvetése helyett beszélni kellett volna vele. Az udvart biztosítani kellett volna a hűségről, és hűteni a reformokkal a nemzet egyéb részeinek jogos sérelmeit. A republikánusokat pedig akadályozni, így lehet, hogy Petőfi is túlélte volna, és ma az életműve akár 2000 verset is kitehetne, lehet, hogy még születtek volna gyerekei, és lehet, hogy ma százas nagyságrendű Petőfi-utód élne.
Ezzel szemben a Habsburgok az asszertivitás zsenijei voltak. Nem támadtak direkt a magyar forradalomra, azt meghagyták a határőrvidék szerbjeinek. Ne feledjük, a Délvidéken már júniusra háború dúl, mégis a mai tankönyvek a Jellasics-féle betörést tekintik a harcok elejének. Zseniális volt, ahogy a Habsburgok, pontosabban a császári udvar ilyen sunyi/oldalazó módon támadta Magyarországot, és egyben egy logikai satuba szorította, és csak Észak-Itália nagy részének leverése után fordultak a magyarok ellen nyíltan. Voltak persze magyar oldalon is zsenik meg tehetségesek, és kevésbé tehetségesek, de ha az eredmény felől közelítjük meg a dolgot, akkor ez egy bukott forradalom volt, Magyarország feldarabolásával és húsz év időveszteséggel. Mi lett volna, ha nincs ez az időveszteség? Költői a kérdés.
Azonban mi, magyarok is szeretjük a mítoszok világát, szeretjük azt mondani, hogy a forradalom valóban nem bukott el, mert céljai megvalósultak. Ám a kérdés az, hogy ezek a célok megvalósulhattak volna-e forradalmi háború nélkül, vereség nélkül, csak alkotmányosan. Vajon a szabadságot nem lehetett volna-e kisebb porciókban adagolni, de sűrűbben. Ezt mutatta az angol parlament példája is, amelynek tagjai belátták a király lenyakazásának értelmetlenségét és a dicsőséges forradalom értelmét.
A magyar 1848-ban Kossuth, a játékelmélet nyelvén szólva a zéró összegű játszma felé vitte el a forradalmat, ahelyett, hogy már az első délvidéki szerb incidensnél a kormány a császárt kért volna segítséget (mondjuk Batthyány Lajos, a miniszterelnök utazhatott volna a császárhoz). A császár, pontosabban a körülötte működő kamarilla beláthatta volna, hogy birodalma erősebb lehet, ha Magyarország furcsaságait tisztelve mégis fejlődhet, hiszen a birodalom részének fejlődésével a birodalom egésze is fejlődött volna.
Egyébként Kossuth önmagát illetően sem volt asszertív, habár ez nem olyan egyértelmű, mint Rákóczi esetében. Ha nem csinál forradalmat, akkor lehet, hogy egyet feljebb lép az arisztokrácia lépcsőjén, és komolyan véve Széchenyi és mások intését, idősebb korában, maga is bölcsebben cselekszik.

6. 1914, 1941, amikor a makacsság lett volna a kifizetődő, és amikor nem

Tisza Istvánt Ady Endre „gyújtogató csóvás ember”-nek nevezi, a háború végi káoszban pedig bőrkabátosok ölik meg. A történelemkönyvekben az szerepel, hogy Magyarországnak nem volt érdeke a háború, és az is, hogy Tisza István ellenezte, de a történet azt mutatja, hogy nem elég hosszan ellenezte. Jó lenne tudni, hogy milyen hatások érték a miniszterelnököt, de – mondjuk ki – végzetes hiba volt belemenni a háborúba. Világossá kellett volna tennie, hogy nincs olyan opció, hogy Magyarország részt vesz Szerbia megtámadásában. Ezáltal egy birodalmat állíthatott volna le, vagy rögvest elkezdődik annak bomlása. Ha az asszertivitás szempontjából vizsgáljuk a helyzetet, Tisza István nem érte el azt, amit akart. Nem sikerült keresztülvinnie akaratát. Ez súlyos károkat okozott mind önmagának, mind Magyarországnak. Vannak helyzetek, amikor az irracionális, a többséggel szembeni álláspont az asszertív.
Magyarország háborús szerepét ki is elemezték a vereség után becsületes katonaemberek, akiknek a végkövetkeztetése az volt, hogy tengeri nagyhatalmak ellen soha nem szabad háborút viselni. Még Horthy is magáévá tette azt az elképzelést, hogy nem lép be a háborúba, Teleki (sok más baja mellett) az életét tette arra fel, hogy Magyarország ne lépjen be a háborúba, de még ez is kevésnek bizonyult.
Világos volt a számítás, Magyarország mégis ismét háborús fél lett. Érdekes megvizsgálni, hogy a svédek és a svájciak hogyan maradtak ki a második világháborúból. Leegyszerűsítve, Hitlert szolgálták, azért cserében, hogy ne támadja meg őket. Érdemes megvizsgálni Finnországot mint vesztest. Az öreg Mannerheim császári tiszteknek kijáró pompával fogadta a szovjet tárgyalókat, operába vitte őket, ahol a közönség állva megtapsolta és éltette őket, és a finnek akkor gyakorlatilag semmit nem vesztettek.

7. Az újvidéki mészárlás az asszertivitás hiánya

1942-ben a magyar honvédség és csendőrség hallatlan mészárlást hajtott végre a vajdasági Sajkás-vidéken és Újvidéken.
A Sajkás-vidék történelmileg terhelt vidék volt, ugyanis 1849-ben Perczel Mór nem tudta bevenni a Titeli magaslatot (minden mást bevett a Bácskában, majd a Bánságban/Bánátban is Bemmel együtt), de a gyökerek még mélyebben vannak. A Tisza legdélebbi folyása határőrvidék volt, amely azt az életformát biztosította, amelyet a szerbek ismertek és megszoktak, és ettől fosztották meg őket 1861-ben, de a gyökerek még mélyebbek, a szerbek nem szabad akaratukból települtek a Sajkás-vidékre, hanem azért, mert 1743-ban megszűnt a Tisza menti határőrvidék. Ezek a mintázatok, az, hogy a magyar korona beleszól az életükbe, tehát tovább élt köztük.
Nem véletlen, hogy a sajkás-vidéki szerbek nem örültek a Magyarországgal való egyesülésnek, és annak sem, hogy inkább a partizánok mellé álltak. Nem tudom, hogy pontosan miért, de a magyar fél elkezdett fékevesztetten cselekedni, amikor az volt a célja, hogy felszámolja a támadásokat a járőrei ellen, a bajtársak elvesztése könnyen ébreszthetett gyűlöletet. Ezt a motívumot kellett volna felismernie a magyar erők vezetőinek, és nem gyilkolni.
Az asszertivitás ebben a helyzetben azt diktálta volna, hogy minél előbb megvizsgálják a kérdéseket, és visszatérjenek a kaszárnyákba, a határ védelmét pedig minél előbb átszervezzék és szorosabban együttműködjenek a szövetségeseikkel. Ha a parancsnokok asszertív módon gondolkodtak volna, a céljukra koncentrálva, és megvizsgálták volna, hogy mi haszna és milyen eredménye lenne egy razziának, akkor senkit sem lőttek volna a Tisza jege alá. A gondosan vezetett razzia kizárta volna azt az opciót, hogy tömeges gyilkosságot kövessenek el. Arra sem gondoltak, hogy a honvédelem megcsúfolása, és szégyen, amit elkövettek. Az egész öldöklésnek nem volt értelme, hiszen egy halott szerb nem tud igazat mondani a partizánokról. Tehát a bosszú, a kegyetlenség káros volt, ez látszott már az első kivégzés előtt, vagyis annak meg sem kellett volna történnie. Ehelyett Újvidéken a falvakban elkövetett gaztettek egy dimenziót léptek, és Újvidéken immár egyes utcákban is lőttek.
Mi lett volna, ha tényleg csak a partizánokat akarták volna megtalálni, és feltételezni, hogy akire ez nem bizonyítható, az nem az. Nem gondoltak bele abba, hogy több ezer ember, civil elpusztítása nem jár semmi haszonnal. Nem gondoltak arra, hogy amikor bevonultak katonának, nem arra tettek esküt, hogy gyerekeket és civileket ölnek meg, a parancsnokok nem gondoltak bele abba, még amikor tervezték az akciót, hogy milyen célt szolgál a civilek kihallgatása, és milyen veszélyt hordoz sanyargatásuknak a lehetősége. Ha asszertíven gondolkodtak volna, ha felteszik a kérdést, hogy ez az egész razzia mire jó, akkor lehet, hogy a razzia razzia marad néhány letartóztatással, kihallgatással, információk szerzésével. De az, amit ehelyett tettek, az a magyar név beszennyezése volt. Tetteikben semmilyen asszertivitás nem volt, semmilyen hasznos eredménnyel nem járt. Sőt, évtizedekig masszív gyűlöletet keltett a magyarok ellen. Igaz, hogy az 1944-es vérengzés felső parancsra történt, de annak támogatása és milyensége is enyhébb lett volna, ha nincs 1942. Hiszen az 1944-es vérengzések legalább három szinten szerveződtek. Egyrészt a politikai hatalom szervezte, hogy megmutassa, ki az úr a házban. Másrészt a Jugoszláv Hadsereg hajtotta végre, parancsra, és harmadrészt volt jelen a helyi szerb lakosok gyűlölete. 1942-ben el lehetett volna gondolkodni arról, hogy a helyi lakosság gyűlöletének szítása később visszaüthet. És ha nincs 1942, akkor ez a harmadik faktor talán enyhítette volna a helyi szinten parázsló magyarellenességet, és végső soron a megtorlás hevét.
1942 az asszertív viselkedés ellentéte volt, nem segített a valódi partizánok kézre kerítésében, ellenben egy szörnyű bűntettbe torkollott.

8. Antall József, aki gúzsba kötve is tudott táncolni

Antall József katasztrofális állapotban vette át Magyarország irányítását, a lehetőségei, a mozgástere minimális volt. A gazdag nagyhatalmak, a gazdag cégek, ma már tudjuk, folyamatosan revolverezték, az ellenzék kíméletlenül támadta, az akkor, 1990-ben még liberális Fidesz is. Mégis Antall József olyan hatást gyakorolt politikustársaira, hogy tisztelték. Egy talpig úriember volt. Később a Fideszesek leváltak az SZDSZ-ről, és elindultak a konzervatív irányba. Hogy ebben mekkora szerepe volt Antall Józsefnek, arról lehet vitatkozni. Antall Józsefet a betegség is korlátozta, mégis szinte a halálos ágyig, sőt abban is folytatta a politizálást, és művének folytatására az amúgy nem túl népszerű, de az antalli gondolatot keményen végrehajtó Boros Pétert jelölte ki utódjául. Antall Józsefnek a romló gazdasági helyzetben, a lakosság meg nem értése között kellett politizálnia, mégis asszertívan képviselte az ország érdekeit.

Még a demokratikus átmenet idején elfogadta, hogy egyébként helyes elképzelései nem arathatnak sikert, mert a Nyugat sokkal befolyásosabb, minthogy szembeszállhatna vele, és mert a pártállam ereje sem lenézendő, és más opciók mást akarnak. De a lényeget mégis elérte, kormányfőként cselekedhetett. Ő látta a gazdasági reformok elkerülhetetlenségét, és tudta, hogy azok negatív hatásai személyesen rá hullanak vissza, de ezt sztoikusan vállalta. Anélkül, amit csinált, Magyarország ma nem lenne olyan, amilyen. Azokkal a szomszédokkal, akikkel lehetett, elsimította az ellentétet. Az Európai Gazdasági Közösséggel (a majdani Európai Unió), amely akkoriban sokkal értelmesebb szervezet volt, mint ma, megkezdte a kapcsolatok felvételét. A határon túli magyarok ügyét a legmagasabb szinten karolta fel.
Antall József többször beszélt arról, hogy a politika az ő szenvedélye, tehát életműve egyben saját szenvedélyének is a megtestesülése. Életműve hasznos volt, önmaga szempontjából, Magyarország szempontjából, de Magyarország szomszédai szempontjából is. Igaz, hogy hasznos volt a nyugati tőke szempontjából is, de ezt egyrészt Magyarország érdekei mellé állította, amennyiben volt rá lehetőség, és csak annyit engedett, amennyit okvetlenül engednie kellett. Tehát asszertív volt.

9. Végszó

Könnyű a történések végén okosnak lenni, de csak a végén, amikor lezárult egy korszak, fejezet, lehet okosnak lenni. Ezt mutatja Deák példája, aki levonta a megfelelő következtetéseket a forradalom kudarcából, majd épített a Habsburgok kudarcaira is.
A történelmet is csak utólag lehet kutatni és megbeszélni, még akkor is, ha a történelmet a tegnapi naptól számítjuk. Gondoljunk csak bele, miért népszerűek a biztonságpolitikusok? Azért, mert hajlandóak az aktuális hírekről véleményt mondani. A magyar történelemben felfedezhető nagy mintázatok vannak. A középkori középhatalom, az oszmán szuperhatalom elleni lehetetlen ellenállás, majd az állam és nemzetépítés, amihez csak egy évszázadnyi idő kellett volna még, de nem volt.
Egy jó politikusnak nem elég tudni a történelmet, nem elég tudnia, honnan jövünk, víziója kell hogy legyen, ha úgy tetszik, álma. Ezenkívül projekciója a jövőre nézve, ismernie kell az állapotokat, és ez alapján egy esetleges jövőt vizionálnia. Egy ország vezetőjének kellenek bizalmasok, de nem azért, hogy támogassák, hanem azért, hogy segítsenek a jövő projekciójában, ami azt jelenti, hogy vitatkozhatnak is. Egy miniszterelnöknek több különböző verziót kell meghallgatnia, mert ezek alapján kell eljutnia ahhoz a jövőbeli projekcióhoz, amely valószínűnek látszik.
Azonban erre nemcsak egy politikusnak van szüksége, hanem minden gondolkodó embernek, és kiderülhet, hogy a jövőbeli projekció nem kell hogy racionális legyen, azaz az önmagunkban lévő hit is szerepet kaphat, bár nem túl sokat, mert helyzetünkhöz és szerepünkhöz kell igazodnia, a jövőpercepciót ismerve úgy viselkedhetünk, hogy az ne következzen be. Denis de Rugemont azt írta, hogy az a jó jóslat, amely szíven üti az embert, ezért másként kezd viselkedni, és ezért a jóslat nem következik be. Ehhez hit is kell. Az ógörög jóslatok gonoszsága abban van, hogy épp azok az elkerülési mechanizmusok visznek a megvalósulásukhoz, amelyeket az érintettek tesznek, hogy ne valósuljonak meg. Azonban a valóság gazdagabb, mint az önbeteljesítő jóslatok.
Ma Magyarország viszonylag kis ország, amely magára maradt, azért, mert van víziója az ukrán–orosz háború végéről, sajnos a legközelebbi sorstársai sem képesek elfogadni, hogy létezhet egy ilyen jövőprojekció, miközben saját tetteikkel rohannak egy önbeteljesítő jóslat felé. Magyarországnak egy tiszta hangot kell megütnie, amely kiválik a kórusból, ezzel változtathat a jövőn. Hiszen a torzítások ellenére a különböző társadalmak, a tiszta hang hatására más politikusokra szavazhatnak, és az asszertív politikusok idővel másként viselkedhetnek.