„Itt nem lesz magyar irodalom”

Némi feltételezéssel élve tehát, az Óbecsén 1885-ben született Eszteleczky Gyuri a világháború előtti években Horvátországban a pleternicai MÁV-iskolában volt állami tanító, onnét küldözgette az óbecsei Tiszavidék című lap elődjének, az Óbecsei Újságnak „nem egetverő, nem világfigyelmet keltő, de népszerű verseit”.[1] A Magyar Királyi Államvasutak öt osztályos pleternicai elemi népiskola 1914–1915. tanévről szóló értesítőjében a Király Mihály igazgató-tanító készítette jelentésben ez olvasható: „Eszteleczki György tanító. Tanított mindent a IV–V. osztályban heti 20 órában.” A „minden” pedig a magyar írás, a folyékony olvasás, a szavalás, a szépírás, az olvasmányok tárgyalása, a másolás és a tollbamondás volt.[2] A pleternicai MÁV-iskola nem lehetett ugyan valami népes oktatási intézmény – az 1914–1915. tanévben 139, az 1915–1916-ben 179, az 1916–1917-ben pedig 183 tanulója volt – a mindösszesen hat-hét fős, lelkes tanítói csapatnak azonban így is erő fölött kellett teljesítenie, hogy a vasutas- és tisztviselő-gyereket bevezesse az írás-olvasás tudományába. Az első világháború eseményei azonban hamarosan fölborították az iskola oktatási rendjét is; az 1915–1916. évi értesítőben olvasható Iskolánk és a háború című jelentés szerint „A háború kitörésekor iskolánk folyosóján helyezték el a környéken őrölt lisztet. A lisztraktár őrsége 1914. szeptember hó 20-ig volt iskolánkban elszállásolva. A vonalőrség parancsnoka 1916. október 23-ig lakott az igazgatói irodában. Ugyanaddig főztek az őrség részére is a napközi otthon konyhájában. Az iskola berendezésében – eltekintve egyes jelentéktelen dolgoktól – a beszállásolás nagyobb kárt nem okozott. A katonaság az oktatást nem akadályozta. Az általános mozgósításkor a tantestület ¾ része vonult be. Király Mihály ig.-tanító Szombathelyre vonult be a cs. és kir. 83. gyalogezredhez, mint póttartalékos. Nemsokára a galíciai harctérre kerül, több ütközetben vett részt, míg 1914. október 27-én Ivangorodnál állítólag orosz fogságba jutott. Azóta nem adott életjelt magáról.”[3] Eszteleczky György azonban a háborús éveket végig a pleternicai elemi népiskolában töltötte. Tanítói állását csak a világháború után, az összeomlást követően veszítette el, s ekkor elesett földönfutóként került vissza szülővárosába, Óbecsére. Vajon a lapszerkesztő Bácskay Bódog személyes ismerőseként került volna az Óbecsei Újsághoz? Nem tudható. De az tény, hogy hosszú időn át a verseiért kapott tiszteletdíjból tengette életét – az 1920-tól Tiszavidékként megjelenő hetilapnak 1920–1922 között nem is volt olyan száma, melyben lírai futamai, fricskái, döccenő rímei, botladozó lírai rácsodálkozásai ne lettek volna megtalálhatóak. Ebben a tekintetben egyedül Biermann Mariskával kelhetett versenyre, aki Eszteleczky Gyurinak című versében „kedves, öreg, bús kollégá”-nak nevezte őt.[4]

A Tiszavidék 1921. október 16-i számában tette közé a hírt, miszerint „népszerű házipoétánk versei most vannak sajtó alatt – Lelkem Könnyei címmel jelennek meg.”[5] Ugyanott Kérelem című versében maga a költő is méltó figyelmet kért készülő verseskötetének. November 27-én pedig a lap bejelentette: „Eszteleczky Gyuri Lelkem Könnyei című 128 oldalas verseskötete megjelent és lapunk kiadóhivatalában is megvásárolható”.[6] S mert az esemény – reményei szerint – a Tiszavidék olvasóinak körében ünnepi pillanatnak számított, a költő – „hogy az olvasó is értsen belőle” – megadta a módját, és Útramenő Lelkem Könnyeihez című versében megilletődött hangon bocsátotta útjára a verseskötetet: „És most eredj, de mindenütt / gondolj szegény apádra, / És hozz elegendő dinárt / Néki téli kabátra” – szólt a nem kifejezetten ódaian szárnyaló verse.[7] Nagyon valószínű, hogy erre a jól szervezettnek tűnő reklámfogásra elsősorban magának a Tiszavidéknek, és a megjelenését biztosító nyomdának volt szüksége. A költő hamarosan bekövetkező tragikus halálakor az egyik nekrológban a felettébb gyönge rigmusokról azt írták: verseskötetét megjelenése után durva, szinte megsemmisítő erejű bírálat érte, ami határozottan a kedvét szegte. Eszteleczky Gyuri „nem voltál modern ember, és írásaid is egyszerűek voltak – de finom rezgésűek, nemesek. Ez a nemes egyszerűség nem talált visszhangra, mert mást vártak az emberek, és nem tudták, vagy nem akarták megérteni, hogy te nem vagy úttörő, nem vagy modern aktivista, te a régi költők világából való vagy, aki lelked érzéseit nemes egyszerűséggel vetetted papírra” – olvasható az elnéző, a megbocsátó vélemény egy másik méltatójának tollából.[8] Valami homályos szerelmi csalódásáról is keringtek akkoriban mendemondák, meg hogy rosszkedvét fokozták az igazságtalannak vélt kritikák, az otromba ledorongolások. „Szerelem, csalódás, állásvesztés, küzdelem, goromba lehurrogás – út a lejtőn lefelé – nem is csoda, ha az ismét állásba került ember meghasonlott önmagával” – írta a tőle búcsúzó közeli ismerős. Annyi bizonyos, öngyilkosságát megelőzően még megírta Hajótörés előtt, című versét,[9] melynek utolsó soraiban előre vetítette a végzetet:

Utat jelöl a szenvedély neki,

Melyet hajóm követni kénytelen,

Noha előtte romlás, pusztulás,

Szegény hajóm, te biztos elveszel.

Mindez talán nem több egy vidéki történetnél. A Lelkem Könnyei című kötet szerzője halálának azonban különös dimenziót ad egy akkori rendőrségi történet. Néhány héttel az öngyilkosságot megelőzően jelent meg szintén Radoszávlyevits Vladimir nyomdájának kiadásában Lovász Pál Tiszamentén című verseskönyve, melyet a sajtó ugyancsak ünnepelt.[10] A Bácsföldvárról Óbecsére költözött ifjú költő 1921 késő nyara óta rendszeresen szerepelt nagy figyelmet keltő verseivel a Tiszavidék olvasóközönsége előtt, kötete megjelenése – Eszteleczky Gyuri gyűjteményétől eltérően – igazi események számított. Lovász Pált hangosan ünnepelték a bácskai lapok. Óbecsén Draskóczy Ede méltatta az ifjú költő kötetét, az újvidéki Délbácska lapjain pedig Császár Géza a következő szavakkal emelte őt a magasba: „A Tiszamentén negyven verse a vajdasági magyar versirodalom aktivista hebegései és divathisztériában vonagló más, alkalmi »költeményei« között az egyetlen igazi és tiszta érték.”[11] Hasonló elismerésben részesült a verseskötet a Szabadkán megjelenő  Bácsmegyei Napló és a Hírlap, valamint az eszéki Magyar Újság kritikusainak részéről is.

Ekkor azonban olyasmi történt, amiről maga Lovász Pál csak sok-sok évtized múltán, valamikor az 1960-as évek elején papírra vetett vallomásában számolt be részletesen. Németh Julianna A Janus Pannonius Társaság története és helye a Dunántúl irodalmában 1962–63 című dolgozatának kéziratát elküldte véleményezésre az idős költőnek. Az ehhez fűzött jegyzeteiben olvasható a következő vallomása: „1922 nyarán el kellett jönnöm a szülőföldemről, s akkor még a Jugoszláv Királyságban oly friss és kíméletlen volt a szerb soviniszta aktivitás, hogy ott magyar irodalom nem szerveződhetett. […] A magyarság iránti gyanakvást jól mutatta az én esetem. […] 1922 tavaszán Óbecsén megjelent a Tiszamentén című kis kötetem. Nem volt abban sem nyílt, sem burkolt magyarkodás, hazafiság, a versek a jellegzetes tájlíra hangján szóltak, az otthon, a szülőföld képeibe zártam érzelmeimet. Könyvemet meglepő szeretettel fogadták nemcsak a magyarok, hanem az elfogulatlan szerbek is. Mégis az lett a következménye, hogy kiutasítottak. A többszöri kihallgatáson egyre azt kérdezték: miért írok verseket és miért adtam ki a Jugoszláv állam területén magyar könyvet? […] Ezt a halk lírai hangot is, mert magyar megnyilatkozás volt, veszedelmesnek, elnémítandónak tartották.”[12] S mert akkoriban komolyan kellett venni a szerb rendőrség fenyegetését, Lovász Pál elhagyta a szülőföldjét, és Magyarországra költözött.

(Folytatjuk)