„Én az egész életemet menekülésnek látom.”
A történelmi Magyarország legdélebbi szegletében, a fiumei virradat tüneményes fényességében ért utol Bogdán József plébános – a hétszázötven éves Szeged-Csanádi Egyházmegye első és egyetlen roma származású papjának – halálhíre, s az elbűvölő ragyogásban megértettem, a kínok között megtisztult lélek szállt a verőfényes magasságban; szeretett plébánosunk lelke megtért a Teremtőjéhez. Egyszerre hallani véltem Dinnyés József előadásában a költő Bogdán József 2004-ben született Anyám, Magyarország című keserű énekének komor csendülését:
Nem kértem én anyám se pénzt, se kenyeret,
Csak egy csöppnyi mosolyt, egy kis szeretetet,
Csak azt kértem tőled, mit a gyermek kérhet,
Holt csillaggá lettél, nem ontod a fényed.
[…]
Mint fészkét a madár, kezed úgy kerestem,
A mostoha sorsba belekeseredtem,
Nyolcvan esztendeje, fekete palástban,
Itt a Délvidéken, apátlan, anyátlan.
A déli végekről szállt föl a panaszos ének, de én úgy éreztem, Széchenyi István, Kossuth Lajos és Deák Ferenc egykori országa minden elesettjének panaszos éneke járta be azon a reggelen az Adriai-tenger valaha szebb időket megélt partjait.
Kisebbségi története során nem volt a délvidéki magyar irodalomnak olyan költője, aki lírájában oly mély megrendültséggel élte volna át a hit, a szeretet, a hűség és az alázat élményét, mint Bogdán József. Ablakok című (Verbica, 1989) első verseskötetével akkor jelentkezett, amikor a hazáról és a szülőföldről, történelemről és kulturális örökségről nem illett őszintén szólni; nem volt alkalom elmondani: bizony baj van ezen a tájon az élettel, baj van az élet igazi nagy törvényeivel. Verseiben a költő egy nagyon is „mosolytalan világ”-ot, a „halkan vinnyogó” emberek penészes életét (Nagyi) mutatta be, amelyben a szenvedés, a nyomor az égre kiáltott. Pappá szentelésének pillanatától ott lapultak batyujában a szégyenlős falusi imaházak, a feketetói, kanizsamonostori, egyházaskéri, törökkanizsai családias templomok. „Negyven éve, hogy egyházam meleg, gondoskodó szeretetében élek, sőt, elmondhatom azt is, hogy mindent a szabadkai és a nagybecskereki püspökségnek köszönhetek, amelyek kézen fogtak és nem hagytak elkallódni” – írta egy kései vallomásában.
Egyéni és közösségi sorskérdések feletti szomorú, fájdalmas számvetés A szavak néha kövek – Fehértemplomi képeslapok (Újvidék, 2016) című kötete is, ahol már történelmi dimenziói vannak a haldoklásnak: Dél-Bánság történelmi tájain, Fehértemplomban, Körtéden, Karasjeszenőn, Rezsőházán, Nákófalván, Molidorfon is fényét vesztette az élet, mindenütt szürke arcok tekintettek le a könyöklő ablakok mögül a néptelen utcák kövezetére, miközben „fekete csobbanású mély kutak” őrizték a meghalás titkait (Amikor köd borítja a várost). Ha olykor mégis mozdult valami a vidéken, csöndes idegrángás volt az, ami végigfutott a nagy, balkáni, barokk stílusú német házak új lakóinak a testén és a lelkén (Vitustánc). Elvégre tetemes közük volt a pusztuláshoz: 1944 őszén „gyöngyözött a vér a Szent Anna-templomtól egészen a Néra folyóig. A finom homok sötét színe bordó lett, bordó a homok a Néra partján” (Katáng). Egy katolikus pap, aki városában eltemette az utolsó magyar hívet is, milyen jövőt remélhet magának és a népének? „Én egy szürke falusi pap vagyok, / megbutultak bennem az ablakok. / Nem buzog forrás, hideg, hűsítő, / beléd botlok, kegyetlen múlt idő” (Mit mondjak? III.) – ennyi az, amit a fehértemplomi Szent Anna-templom tornya alatt számba vehetett.
Fotó: petőfiprogram.hu
A Birodalom egykor oly pazarlóan fényes határvidékén azonban különös feladata volt a plébánosnak. Akit e misztikumba öltözött végvidékre vezérelt a sorsa, annak a szigorú, számonkérő Isten különös feladatot adott: az ő tisztsége volt, hogy irgalmába fogadja a folyamatosan pusztuló világ emlékeit. És Bogdán József a Szeged-Csanádi Székeskáptalan tiszteletbeli kanonoka, makacsul kutatott a letűnt aranykor emlékei után. Esténként a vecsernye után a parókia soha ki nem szellőztethető, sötét zugaiban egérrágta XVIII. századi kötetek fölé hajolva gyönyörködött a régi kézírások vonalvezetésében és a pecsétek cifra díszeiben, s ha olykor az ingerlő por tüsszentésre késztette őt, rózsaszín porfelhő szállt a magasba, s felkavarodott az egérméreg semmivel össze nem téveszthető bűze. És nem volt már a Gozsdu Elek emlékét idéző hársillat a naplementében, talán már naplemente sem volt arrafelé az Alvidéken. Egyszer régen, lement a nap, és azóta elfelejtett fölkelni. „Fehértemplomban, amikor sűrű fehér köd / borítja a várost, mintha az otthonukból elűzött / szürke arcok nyüzsögnének a főutcán” – írta a költő Bogdán József a Fehértemplom című versében.
Utolsó, Még utoljára – Életrajzi versek (Újvidék, 2022) című kötetében végül a történelmi tragédiák látványa fölé kerekedett az egyéni élet minden elszenvedett fájdalmának emléke. A kötet 44 számozott költeményére jellemző, amit az 1. versében így fogalmazott meg: „Minden lépésemre ketyegett a szégyen bennem”. Magyarkanizsa, Nagybecskerek, Egyházaskér, Pancsova, a Temes partja, távolban az Aranka folyó körvonalai sejlenek föl a fájdalmas történetek sötétjében. „Bennem remeg egy tízéves cigányfiú, kinek mindig izzad a lába, ökölbe szorul a keze”, ha a magyar gyerekek közé az iskolába ment – olvasható Bogdán József A mi papunk című prózai vallomásában. Emlékezett rá, amint a kisgyerek a poklok poklát élte meg, éhezett, fázott a cigánysoron, beteg volt, s a cigány nyelv úgy telepedett rá, mint egy porlepedő, nem volt menekvés előle. A 13. versében így fohászkodott a Boldogságos Szűz Máriához:
Mint ahogy a nagy fák lombsátrai földig
Hajolnak a nagy szélzúgás idején úgy borulj
Rám Mária égi anyukám hajnali szép csillag
Angyaloknak királynéja tiszta Szűz mert
Szülőanyukám meghalt még amikor kicsiny
Voltam négyéves koromban édesapámat
Pedig a pálinka vitte sírba ezért ölelj meg
Engem Szűzanyám árvák oltalmazója szoríts
Meg nagyon apátlan anyátlan árvát szeress meg
Engem édes Szűzanyám.
Bogdán József lírája beteljesedése a Délvidék katolikus költészetének, melynek megújulása valamikor az 1890-es években Szulik József óbecsei apátplébános költészetében vette kezdetét. Ő volt az, aki a mindennapoktól távoli, liturgikus szólamoktól megszabadulva emberi dimenziókba emelte Isten és a földi halandók közös ügyét, a jóság, a hűség, a méltóság, a szolgálat és a helytállás kérdését. Mindez Bogdán József költészetében korábban soha nem tapasztalt komor színeiben jelent meg. Ő volt az, aki a „valóban jó helyen vagyok-e”, „vajon helyesen cselekszem-e” kérdések örvénye felett egyensúlyozva keresett valami reménykeltő fényességet. Msgr. Bogdán József plébános, pápai káplán, szegedi-csanádi kanonok, papköltő – nem utolsó sorban a cigány Matyi unokája – már a Teremtő Úristen előtt ad számot a szolgálat értelméről. Egész költészete azonban – a kételkedők és a reményvesztettek vigasztalására – velünk marad az idők végezetéig.
