75 éves korában, hosszú, súlyos betegség után, július 30-án, Belgrádban elhunyt David Albahari neves szerb író és műfordító, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, a Szerbiai Íróegyesület és a PEN Klub tagja. Albahari életében 20 rövid történeteket tartalmazó könyve, 15 regénye és 4 esszékötete jelent meg. Számos kiemelkedő világirodalmi jelentőségű író művét fordította le szerbre. Könyveit 21 nyelvre fordították le. Magyarul 1989-ben az újvidéki Forum Könyvkiadó Apám evangéliuma, 2015-ben a Napkút Kiadó Különös történetek címmel adott ki rövid prózai műveiből egy könyvre valót.
Az alábbiakban Bálint Sándornak a délszláv írók műveiről írott szövegeit tartalmazó, kiadásra váró kötetéből kölcsönzött írással emlékezünk.
Az Apám evangéliuma David Albahari három rövidpróza kötete (Porodično vreme, Matica srpska, Novi Sad, 1973; Opis smrti, Rad, Beograd 1982 és Jednostavnost, Rad, Beograd, 1988) alapján készült novellaválogatás, Vujicsics Marietta fordításában, az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában.
A három kötetből válogatott könyv 28 novellát foglal magába, s a Válogatott novellák történetei – az Albahari prózaírói tevékenységére jellemző módon – az új könyvben – olyképpen szerveződnek egységbe, hogy töredékességük ellenére is feleselnek egymással. A fragmentumok, a történet- vagy inkább eseménytörmelékek az elbeszélői attitűd, a történetek, a szereplők, az idő- és térkoordináták révén egy olyan új egészbe tömörülnek, amely egészet kisebb-nagyobb hézagok tagolnak, s mégis, az olvasóban, az azonos szereplők révén, egy családi legendáriummá állnak össze. Ezen a tényen az sem változtat, hogy mint fentebb már megállapítást nyert: az elénk táruló mű – a kiadói válogatásnak köszönhetően – három különálló kötetből, válogatott rövid történetekből készült, amelyek, amint az az olvasás közben kiderül, a hálózatos építkezés eredményeként, előre és hátra, illetve visszautalásokkal is egybekapcsolódnak, mint például a Három megálló hazáig című novellában és a gyűjteménybe ötödikként besorolt Alkímia címűben láthatjuk a kötet „főhősének”, az apának a sorsával kapcsolatban: „…sohasem érte el, hogy osztályvezető főorvos legyen (nem számítva igazgatói beosztását Pećben, ahol ő volt az egész körzetben az egyetlen orvos az egyetlen nőgyógyászati ambulancián), sem Ć-ben, sem pedig Zimonyban.” Az Alkímiában az első novellában elhangzó megállapítás mintegy folytatódik: „Én a beláthatatlan távolból érintkezem veletek, ahol mi, a család, egy még ismeretlen múltban élünk, s ami minden Mában megtörténhet. Apám itt, az úttalan utakon a sikerről ábrándozik, amelynek véleménye szerint be kell következnie. Álmodozik, és nem lát. Nem veszi észre, hogy már évek óta nem hívják meg az orvostársaság gyűléseire, hogy senkit sem érdekel előadása a szülőutak lágy részeinek sérüléseiről.”
Blaues Sofa/Berlin/Wikipedia
Ezt az előre és visszautaló összekapcsolást a figyelmes olvasó bölcseleti szinten is megtapasztalhatja, mégpedig a kötetbe negyedikként besorolt Ez volna az öregség, fiam?, az ötödik Alkímia, a hetedik Játszótér, a nyolcadik Jótevő, a kilencedik Jahiel, a 17. Pára és a 25. Ruben Rubenović egykori rőföskereskedő halálának leírása című történetben, amelyekben a Talmud és a Példabeszédek könyvének bölcsességgel kapcsolatos eszmefuttatásai, legfőként azonban Dávid fiának, Jeruzsálem királyának, Salamonnak, a Prédikátor könyve című bölcseleti művében megfogalmazott egy-egy örökérvényű igazság átmesélve, parafrazálva jelenik meg.
Az Ez volna az öregség, fiam? című novellában olvashatjuk: „A bölcsesség, magyarázta apa, fontos dolog: sok bölcs van, de közöttük kevés az okos. Valószínűleg, köhintett Ruben Rubenović egykori rőföskereskedő, és reszketeg ujjaival végigsimította szakállát. A rabbik, tette hozzá, azt mondják, hogy a szív a legjobb prédikátor, az idő a legjobb tanító, a világ a legjobb könyv, és Isten a legjobb barát… Valószínűleg, köhintette rá Ruben bácsi. A rabbik szerint, kezdte, a tegnap a múltunk, a ma a jövőnk, a holnap pedig mindenki titka. Csak az Isten, tette hozzá halkan, csak ő ismeri a titkokat.” Csupán zárójelben jegyezzük meg, hogy e szövegrészben a Talmud és a Példabeszédek könyvének bölcseleti világát véljük fölismerni.
A Játszótér című Albahári-novellában mintha folytatódna a fent idézett rész: „Nem kell emlegetni azt, ami azelőtt történt, mondja Ruben Rubenović, mert nincs semmi új a nap alatt. Ami volt, ugyanaz, ami ezután lesz… A szív fél próféta, nevetett a kereskedő, és fölemelte mutatóujját: Én nem vonom kétségbe a te tegnapodat, létezik, mint ahogyan létezik a ma, amely a te holnapod.” S ha fentebb szó esett a Prédikátor könyvéről, hadd mondjuk el, hogy e mű 3. fejezetében áll az alábbi mondat: „Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt, és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt.”
A Jótevő című történet a Talmud jelentőségére hívja fel a figyelmet: „Az első, amit megtanultam, az volt, hogy a világ – a Talmud tanítása szerint – három dolog: a törvény az istenfélés és az őszinte jótétemény által maradhat fenn.”
Az Alkímia szintén része ennek a varázslatos szövedéknek: „Ez az egész élet egy kitérő. Nem tudjuk ki, de elhelyezett minket a lét értelmében és az egy feladatra irányuló életben, hogy feltárjuk saját, egyéni részvételünket és annak értelmét az általánosban. Ami persze nem könnyű. Ezért aztán a céltalanság érzésével halunk meg, és azt óhajtjuk, hogy ismét, akármilyen rövid időre is, de az égre, majd az alattunk lévő térségre tekinthessünk; hogy emlékezzünk az elsárgult térképekre, ahol nem jártunk soha, és haljunk meg csupaszon, üresen, úgy, mint amikor születésünkkel megleptük a világot.”
A Jahiel című novellában a régi, már-már elfeledett, ismerős (Jahiel) beszéde, a maga módján szintén kapcsolódik az elsőként emlegetett két novella bölcseleti anyagához, az Alkímia születésre és meghalásra vonatkozó mondata pedig szinte szó szerint megismétlődik: „Az ember ökölbe szorított kézzel születik, s nyitott tenyérrel hal meg… Amikor meghal, minden, amije volt, kihull a kezéből. Csupaszon és szegényen tér meg abba a birodalomba, ahonnan csupaszon és szegényen érkezett” – áll a Jahiel című novellában. Az Alkímia és a Jahiel idézett szövegei is visszanyúlnak a Prédikátor könyvéhez, mégpedig az 5. fejezethez, amelyben többek között ezt olvashatjuk: „Ahogyan világra jött anyja méhéből, mezítelenül, úgy megy el ismét, ahogy jött; Semmit sem kap fáradozásáért, amit magával vihetne. Ez is fájdalmasan rossz dolog, hogy ahogyan jött, ugyanúgy kell elmennie.”
A kötet közepén, a sorban a 17. novella a Pára ugyancsak tartalmaz bölcseleti kitételeket: „…nehéz megállapítani, mi az idő és az idő, minden a természetben, minden szüntelen ismétlődés, nincs vég és nincs kezdet, nincs különbség.” S ha kapcsolódási pontot keresünk a Prédikátor könyvével, akkor annak 1. fejezetéből az alábbi kijelentést kell idéznünk: „Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt.”
A könyv vége felé, a 25. novellában, a Ruben Rubenović egykori rőföskereskedő halálának leírásában olvashatjuk: „Minden napot tekintsetek úgy, folytatta Ruben Rubenović, mint az utolsó napot”, mert idézhetnénk a Prédikátor könyvének 6. Fejezetéből: „…mi válik javára életében az embernek, hiábavaló életének pár napján, amely elsuhan, mint az árnyék?”
Kezdet és vég, élet és halál, cél és céltalanság, értelem és értelmetlenség, gazdagság és szegénység, múlt, jelen és jövő – ezek a koordináták is kiolvashatók a fenti idézetekből, s még inkább, természetszerűleg, a teljes novellákból. Érdemes-e a múlttal foglalkozni akkor, ha az örökérvényűnek tartott szentenciákból indulunk ki: „Nem kell emlegetni azt, ami azelőtt történt, mondja Ruben Rubenović, mert nincs semmi új a nap alatt. Ami volt, ugyanaz, ami ezután lesz…” – olvassuk a Játszótérben. A múlhatatlan, tartós, örök idő jelenik meg az idézetben, mert ha úgy vesszük, jövő sincs, mert, ami lesz, az már régen is megvolt. Vagyis amint a Pára című novellában olvasható: „…nehéz megállapítani, mi az idő, minden a természetben, minden szüntelen ismétlődés, nincs vég és nincs kezdet, nincs különbség.” Ha pedig nehéz vagy egyáltalán nem lehet megállapítani, hol a kezdet és hol a vég, mivel az örök körforgásban szüntelen az ismétlődés, az elbeszélő ki nem mondott szándéka az is lehet, hogy egy lépést tesz az örökkévalóság felé, esetünkben azonban – mivel irodalmi művekről van szó – minden bizonnyal helyesebb azt mondani, hogy a művekben az egyidejűség az, amivel folyamatosan szembesülünk. Nézzük csak meg a fentebbi Alkímiából vett idézetet: „Én a beláthatatlan távolból érintkezem veletek, ahol mi, a család egy még ismeretlen múltban élünk, s ami minden Mában megtörténhet.” Tér- és időbeli távolság, amelyben a múlt nyilván azért ismeretlen, mert egyrészt elmerült, másrészt az olvasó számára egyébként sem ismert. A még ismeretlen múlt pedig addig ismeretlen, amíg az elbeszélő jóvoltából a műalkotásban meg nem elevenedik, s a velünk, az olvasóval való érintkezés, a mű, a könyv révén, mává, jelen idejűvé nem válik, mert minden, ami volt, az most van: a múlt, az most történik, vagy – amint azt Albahari mondja – majd a jövőben fog megtörténni, s ennek a jövőnek az ideje is a mában vagy a múltban van.
Albahari novelláiban, a narráció, az elbeszélés szintjén, a leíró nyelvnek köszönhetően, a múlt jelenként és jövőként, a jelen és a jövő pedig valójában múltként jelenik meg. Ha Félicien Marceau-t akarnánk idézni, azt mondhatnánk, ez a „historikus, abszolút idő”: a leírás értelemszerűen a megállított, mozdulatlan idő, amelyben a történés, az írás és az olvasás ideje is összemosódik: jelen idővé válik. Amit az elbeszélő láttatni akar, az mind megtörtént, lezárult esemény, még az is, ami majd a jövőben fog megtörténni, lásd az Alkímia című novellában szereplő kijelentést: „Sok-sok évvel később beleszeretek majd Elzába, a virágáruslányba, aki koszorúüzletben dolgozott.” Ez az a szituáció, amelyről a Pára című novellában említést tesz, ez pedig, hogy „idő keveredett idővel”.
Ha nincs klasszikus értelemben vett idő, akkor talán semmi sincs. A valóság is csupán egy megmerevedett tükör, amelyben láthatóak a dolgok, s az elbeszélő is látja magát, de ebbe a képbe csupán a narráció révén hatolhat be. „Valóság mindaz, ami létezik, a nappal fénye és az éjszaka sötétje, a reggel, a dél. De nem, ez már az idő, s az idő nem létezik, csak a nappal és éjszaka, a köd, a patak, a szomorúfüzek. Ez minden fiam, ezen kívül semmi más nincs, nem tapintható, nem látható” – olvashatjuk a Mozi című történetben, Az ember, aki megölte Liberty Wallance-t című fejezetben. S tovább ugyanitt: „De még ha a másik oldalt választod is, amely láthatatlan, távoli és érzékeinknek hozzáférhetetlen, mitévő leszel? Valóságnak nevezed és ugyanott vagy. A játék tehát ugyanaz, lényegtelen, melyik oldalról kezded. Ami nem valóságos, azt az elme úgysem éri fel.” Mégis, akkor mi az, amit az olvasó lát, ami kitárul előtte? „Az olvasó csupán a történet ismertetésének kísérletét látja, s eközben – miként a bármilyen egyéb ábrázolásnál is – a hibák elkerülhetetlenek. A történet így ebben a formában csupán látszat, s annak lényege az író előtt ismeretlen” (uo.). S mi az a történet, amely az olvasó előtt lejátszódik? Csupán „az írói fantázia gyümölcse” – írja ugyanebben a fejezetben. A történet hősei pedig nem mi vagyunk – írja a Mozi Godzilla, a tengeri szörny című fejezetében. S mi történik, amikor az író belefog a történetbe? „…Amikor a történet kezdődik, többé nincs visszaút. Együtt indulunk annak (még feltáratlan, nem létező) térségein, ugyanakkor tudjuk, hogy mindegyikünk a maga útját járja, vagyis: kihasználva a metafora lehetőségét: íme, egy alagútba értünk, ahol nem látjuk, nem halljuk egymást, inkább talán csak megsejtjük, ám oly nagy a félelem, hogy elnémíthat”– idézzük a Ruben Rubenović egykori rőföskereskedő halálának leírásából. „A történet végén, a metaforában: az alagút végén, amikor a fény előbb homályosan, majd egyre élesebben felfed minket, megtudjuk, mennyiben különbözünk egymástól, találgatásink mennyire gondatlanok, és reményeink mennyire csalfák. A metaforának a történettel szemben viszont van egy előnye: önök, ha kiábrándulnak, ugyanazon az úton visszatérhetnek az alagút kezdetéhez: míg az egyszer elolvasott történet már nem ismétlődhet: nem olvasható visszafelé.” (uo.)
A kérdések kérdése pedig, hogy „…mi a valóság, hogy létezik-e valóság?” Az író válasza: „a történet tehát magától keletkezik…” (uo.) S mit tehet maga az író? „E történet írója lehajol, felemeli a kisfiút (vagyis gyerekkori önmagát), néhány lépést tesz, és az alagút végéhez ér. Már régóta bent van az alagútban, s többé nem bizonyos afelől, hogy létezésének helye a metafora, a valóság vagy egy ügyesen megkomponált elbeszélő próza” (uo.)
A bizonytalanság pedig még ennél is nagyobb, ha számba vesszük A halál Antóniója egyik megállapítását: „A történet, amelyben mindez lejátszódik, az írói fantázia gyümölcse.” S „a történet, melyben mindez lejátszódik, nincs többé.”
Albahari valósága egy-egy fénykép, illetve egymás mellé helyezett fényképek gyűjteménye. A Dolgok, melyeket nem tudhatunk című novellában olvassuk: „Mikor benyitott, megállt, szinte megbújva a nagy tálca mögött, s Daniel tudta, mit lát: ugyanazt, amit kevéssel azelőtt: nem a valóságot, mert a valóság mindig mozgásban van, hanem a létezésnek valamilyen megmerevedett formáját, a valóság fényképét.” A Folyóparti séták című novellában hangzik el az apa részéről, hogy „nincsenek már igazi történetek… nincs már cselekmény… nincs kibontakozás…” Ruben Rubenovic közbevetése pedig: „…úgy tűnik, minden igazi történetet elmeséltek már, többé nincs mit mesélni.” Az Esszé című novellában az író kijelenti, hogy „a művészetnek úrrá kell lennie a megkopott kereteken. Többjelentésűnek kell lennie! Törekednie kell a szintézisre és sűrítésre.”
Amennyiben tudomásul vesszük, hogy többé nincs mit mesélni, felvetődik a kérdés, mi az, amit az író, az elbeszélő elmesél. Albahari történetei a szó szoros értelmében alig nevezhetők történeteknek. Az, ami a „mozdulatlan időbe” merevített leírásban megjelenik, az emléktöredékek árnyéka, s ebben az árnyékban minden együtt létezik, ugyanúgy, ahogy minden ember lelkében, tudatában mindaz, ami a születésétől kezdve megtörtént vele. Az élet emléktöredékeinek árnyéka a lélekben. Ezeket az egymásba folyó árnyékokat emeli ki a feledés homályából, hogy a sors, a sorsok lezártságát valami módon feloldja. Újraéleszteni pedig csupán a metaforában lehetséges, vagy pedig úgy, hogy elővesszük a fényképalbumokat, s lapozzuk és lapozzuk őket, s közben az emlékek árnyéka mozogni kezd, úgy, mintha egy moziban ülnénk.
Az írói fantázia pedig olyan szimbólumokat, metaforákat teremt, amelyek az életszituációkat már-már metafizikai szintre emelik. Az Alkímia című novella elején, sorra véve a nőtípusokat, a vörös hajúakról, akik a mendemondák szerint „…a hegyi tündérektől származnak…” azt mondja, „ők vízcseppből lesznek, és lebegnek a levegőben, az aszfalt fölött”.
Az Apám evangéliuma című novella, de az egész novelláskötet csúcspontja az apa vízen járása: „Apa néhány lépést tett lefelé a betonlépcsőkön. Valaki tönkretette a folyót, mondta, csak nem tudom, kicsoda. És lépdelt egyre lejjebb, nem fordult vissza, hamarosan eltűnt a járda kőszegélye alatt. Aztán nemsokára megláttam, amint óvatosan kerülgetve a tócsákat és a cuppogó sarat, a vízhez közeledik. Arra gondoltam, mégis figyelmeztetnem kellene: korára, leplezetlen ügyetlenségére, meg arra, hogy a folyópart nagyon csúszós. De ő kitartóan haladt tovább, megkerülte az akadályokat, s amikor már azt hittem, átázik a cipője, lába, nadrágja – rálépett a vízre. A folyó megremegett a teher alatt, a hullámok összerándultak, s apám, karját kitárva, mint a kötéltáncos, egyre magabiztosabban haladt, egyre jobban bízva egyensúlyérzékében. Rémületemben behunytam a szemem, de hiába. Csak ment tovább a felborzolt víztükrön, nyugodtan, rendíthetetlenül, tovább és tovább, arccal a szélnek, nem törődve viharral, havas esővel, mígnem elérte a túlsó partot, s akkor teljesen kimerülten leroskadt a piszkos fövenyre. Ott ült zihálva, könyökére támaszkodva; ám időről időre mégis összeszedte erejét, s felém intett, és meglepően érces hangon átszólt hozzám: Gyere! kiáltotta. Mire vársz?! Gyere!”
Az Anya című történetsor Apára irányuló figyelem című részében az apa leánya férjhezmenetelekor „…a szeretetteljes és talán aggódó apa görcsös, féktelen zokogásban tört ki, hétrét görnyedve, mint amikor valakit az utcán elfog a rosszullét, csak akkor veszik észre a meghívott vendégek, hogy ő, apa, mindvégig nem lépked, hanem lebeg, a levegőben járkál, egy deciméterrel a szőnyeg és a parketta fölött, nem érintve a talajt, nem érintve a valóságot.”
A Befejezetlen kéziratban egy olyan időgörbét ír le, amelyben minden megtörténik: kétségbeesés, bizonytalanság, az esőt nem napfény, hanem havas eső váltotta fel, oly gyakori volt a szivárvány, hogy az utcán járni se lehetett, a szél hetekig betemetett mindent papírhulladékkal, a csillagok reggel sem tűntek el az égről, a nyári napok lerövidültek, s a dél nem egy órakor ért véget, hanem délután ötkor, a fagy augusztus elején beszögezte az ablakokat… A szakadó esőben „ismét látom apámat: hatalmas esőfelhő közepén áll, elfeledve, elhagyatottan a sáros parton, míg vízpatakok, kígyófolyók csorognak homlokán a szemébe. Most lassan felemeli kezét, egészen az arcáig, és az eső megáll, nem szűnik meg esni, de megáll a levegőben, egy méter hatvan centiméterrel a föld felett, és csak időnként, egy kegyetlenül fehér és áttetsző emberi kéz alakjában megérinti apa arcát és nyitott tenyerét.”
A kötetzáró Jeruzsálem című történet a város metafizikai jelentéstartalmán túl az apa haláláról szól. S bár magában a történetben nem szerepel, de e sorok írójában összekapcsolódik a két tér, a két idő: amikor az apa átegyensúlyoz a folyón, s a túlpartról hívja az őt dermedten néző fiát, s átkiált neki: Gyere! Apja halála előtt „nyár vége volt, már beköszöntött a koraősz, de még ingben jártunk. Emlékszem: könnyűnek, félelmetesen könnyűnek éreztem magam. Szinte repülni tudtam volna. Akkor telefonált valaki, és bejelentette, hogy apa meghalt – s a szavak többé nem voltak fontosak.” S itt vége a történetnek, vége a könyvnek. A telefont megelőző szituáció, s a repülni tudás érzése is elszállt, pedig, amíg még megvolt, át is mehetett volna az apát követve a vízen a tulsó partra.
Mivel esetünkben egy könyvről van szó, nyilván az írás és befogadás problematikája is felmerül. S ha fentebb mozaikszerűen összerakott, fényképekbe merevült, emléktöredékekről és egymásba folyó árnyékokról beszéltünk, amelyek egy mozdulatlan időben léteznek, akkor az egymásba torlódott idő egyidejűségében, ebben a végtelenbe mutató időben, amelyben minden lehetséges, mint a fikcióban, s az elbeszélő egy ügyes fogással, az írás és befogadás összefüggésrendszerében, a maga múltjába, jelenébe és jövőjébe rántja az olvasót, S mondhatjuk, az olvasó ezzel az elbeszélői fogással egyáltalán nem jár rosszul, mert egy olyan evangéliumban találja magát, amelynek időbeli koordinátáit az Exodus (i. e. 1445 körül), vagyis az Egyiptomból való kivonulás, a leghíresebb és legnagyobb jeruzsálemi király, Salamon, i. e. 1000-ben befejezett Prédikátor könyve, a Spanyolországból való kiűzetés (15. század vége), az időszak, amikor a Duna túloldala még Magyarország volt („A túloldal már Magyarország, próbáltam meggyőzni”), a II. világháború és a táborokba való elhurcolás, majd az 1945 utáni újjáépítés és a családalapítás. A Pećben és Ć-ben való ottlét, s a zimonyi otthon melege, a család és a baráti kör, az ismerősök, a nők, az udvarlások, az élet apró kockái. Végül a koordináta pontos évszámai: „Apám 1961. március 18-án megőszült, majd a következő: „1972. szeptember 13-án, hazatérőben szokásos sétánkról, apával felfedeztünk egy játszóteret”, s végül „1973. december 3-tól 1973. december 16-ig, azaz teljes tizenhárom napon át az ajtónk előtt állt az Ember, aki megölte Liberty Wallance-t”. A kötet gazdag, vagy talán inkább széleskörű téridejéhez hozzátartoznak a jeruzsálemi utak, találkozás Jézussal, az elmúlással, a halállal, amikor apját Izrael földjéről hazaviszi Belgrádba meghalni.
Albahari rövid történetei nem hagynak bennünket közömbösen, s annál sikeresebbek, minél mélyebb és szélesebb világot nyitnak meg bennünk.
(1990)
