A legtöbb ember, aki azt a szót hallja, hogy agresszió, verekedésre, pofozkodásra, gyilkosságra gondol, esetleg az orosz agresszióra Ukrajna ellen, pedig ez csak a jéghegy csúcsa. Azonban nem vesszük komolyan azt, ami a csúcs alatt van elrejtve. Amikor valakinek felforr az agyvize az USA-ban, és halomra gyilkolja az embereket, az elkövetőt leggyakoribban leterítik a rendőrök, vagy öngyilkos lesz. A híradásokban esetleg megjegyzik, hogy mentális gondjai voltak, és hogy kezelték, ha pedig kézre kerül, akkor hosszas perben halálra ítélik, vagy többszörös életfogytiglanra. Ami a közös ezekben az esetekben az az, hogy nem tudjuk meg, mitől támad valakinek olyan ötlete, hogy így élje ki agresszív hajlamait. Hiszen mindannyiunkban van némi agresszivitás, mégsem leszünk lövöldözők. Én az elmúlt évtizedekben odafigyeltem az ilyen eseményekre, és csak egy finn példában hallottam, hogy a lövöldöző azért nyúlt fegyverhez, mert szinte óvodás korától ő volt a „tapétán", ő volt az ügyeletes céltábla, és ezt nem lehetett elkerülni, mert abban a városban, ahol élt, nem volt más iskola, nem iratkozhatott át, nem tudott környezetet váltani.
Azonban miről is van szó? A legtöbb ember törekszik valami felé. Egy pillanatra gondoljunk erre, mint semleges dologra, vagyis, hogy A pontból igyekszik B pontba. Azonban az esetek nagy részében az történik, hogy ez nehezen érhető el, és le kell gyűrni az ellenállást, ekkor mint másodlagos érzelem keletkezik az agresszió, amely nem jelent pofozkodást vagy lövöldözést. A legtöbb ember megtanulja kezelni ezeket a helyzeteket, és valamilyen módon elér B pontba, vagy ha ez lehetetlen, más vigaszt keres magának. Ezekből a más vigaszokból nagyszerű dolgok származhatnak, festmények, tudományos művek, versek, szépirodalom stb. Szakszóval ez a szublimáció. A vágyakat persze más irányban is ki lehet élni békésen.
Azonban vessünk egy pillantást a körülményekre, ugyanis ezek akadályozhatják meg az embert, hogy elérje a célját, ezeket a körülményeket a társadalom elfogadó képessége, a jogrendszer, a gazdasági viszonyok, a pénz-szegénység jelenítik meg. Ám ezek általában csak azokra a dolgokra vonatkoznak, amelyeknek látható eredménye van, pedig az agresszió sokkal mélyebb ennél. Nem kell ahhoz, hogy autókat gyújtsanak fel, vagy kirakatokat törjenek be, hogy kövekkel dobálják meg a rendőröket, hogy megállapítsuk, agresszív világban élünk.
Most amikor elkezdtem írni ezt az esszét, amikor bekapcsoltam a számítógépemet, egy ablak ugrott fel a jobb alsó sarokból, amely azt írta ki, elképzelhető, hogy figyelnek. De ez azt jelenti, hogy pénzt akarnak a szolgálataikért. Nagyon amerikai az a dolog, hogy egyszer kell megcsinálni valamit, és az mindvégig csak hozza a pénzt az által, hogy agresszióval vagy édesgetéssel dolgozik. Nos, a klasszikus műveltségből (Iliász) tudjuk, hogy a görögök ajándékától óvakodni kell, ma ez az amerikaiakra vonatkozik, és persze ez is agresszió, mint ahogy az is az, hogy az alsó sorban megjelent egy zöld pont, amely arra emlékeztet, hogy egy frissítés vár rám, amikor befejezem a munkám. Ez is agresszió, hiszen nem abban támogat, hogy megírjam ezt az esszét, hanem ebben akadályoz. Lehet, hogy ezt a kedves olvasó semmiségnek tartja, de nem az, ha sorba vesszük, hogy hány ilyen üzenet jelenik meg hetente, havonta. No de kezdjük az elején!
1
A legtöbb ember általában valamilyen jelzés nyomán ébred, az órája, vagy egyre gyakrabban a mobiltelefonja ébreszti. Egy okos ember egyszer azt mondta, hogy határozd meg, ki ébreszt, és én megmondom, hogy ki uralkodik feletted. Az alvás gyakorlatilag az egyik legfontosabb dolog az életünkben. Az ébresztés tehát egy agresszió, amelyet nem veszünk komolyan, pedig épp abban akadályoz meg, amit éppen csinálunk (alszunk). Aztán jöhet az első kávé, és örülhetnek a tőzsdén a nagykereskedők, hogy el fog fogyni mindaz, amit beszereznek. Egyébként a kávé és a kakaó az egyik legkeményebb árucikk a tőzsdén, sőt a nagy cégek odáig mentek, hogy a kávétermelő vidékeket felvásárolták, hogy biztos hozzájussanak a kávéhoz. A korai ébredés mellé tehát egy gazdasági érdek is kapcsolódik, és rengeteg ilyen összefonódás van. Ebben az esetben semmiféle agresszióra nincs szükség, elég csak fenntartani az állapotot. Ezt nevezik passzív agressziónak. Kamasz gyerekeink is passzívan agresszívek lesznek, ha nem engedjük el őket a megfelelő ütemben. Ekkor történik az, hogy nem beszélnek a dolgaikról, hogy megvonják magukat tőlünk, és ők veszik át az irányítást, ha féltőn szerető szülők vagyunk.
A világot, amelybe születtünk sok írott és sok íratlan szabály jellemzi. Ezek a szabályok se nem jók, se nem rosszak, hatásuk attól függ, hogy hogyan alkalmazzuk őket. Ezért van az, hogy pl. a legérdekesebb tantárgyakból is „poklot" lehet csinálni. Képzőművészet helyett megtanulni a festők életrajzát, vagy földrajzból azt, hogy hány birka van Új-Zélandon, és már itt is vagyunk az iskolánál. Amelyről egyébként bebizonyosodott, hogy a lányoknak kedvez, és az is, hogy a korán kelő többségnek. A későn kelő mintegy 12%-nyi diák pedig szükségszerűen alul teljesít. No de miért gondolnánk, hogy egy agresszív világban éppen az iskolák lennének mentesek attól. Az iskolák és az agresszivitás összekapcsolásából gondolom, hogy sokan a május eleji belgrádi lövöldözésre gondolnak, pedig ez is a jéghegy csúcsa. Ami lényeges arról még nem beszéltek.
Mindenki adottnak veszi, hogy teljesíteni kell, de mikortól és hogyan? A ma működő iskolák a fejük tetejére vannak állítva, ugyanis mindent az egyetemre jutás prizmáján keresztül néznek, és ettől szükségszerűen torzítva látnak. Az egyetemre jutás elsősorban a középiskolás szülőket nyomasztja, ugyanis az ő korszakukban ez volt a siker mércéje. Ezért a gyerekeikre hatalmas nyomást gyakorolnak, sőt ezen felül az igazgatókat és a tanárokat is molesztálják, hiszen a gyerekükről van szó. Ugyan ez van a kisérettségi előtt a nyolcadikosokkal. De mindez nem elég, hiszen elsőtől a nyolcadikig olyan gyorsan eltelik az idő, hogy már óvodában olvasni tanítják otthon a gyermekeiket. És ebből a körből nem lehet kilépni, mert ha erről közmegegyezés születne, akkor is lenne valaki, aki ezt nem tartaná be, és előnyökhöz jutna. Az iskola tehát korunk egyik legnagyobb csatatere, ahol bizony az agresszivitás is jelen van egészen nagy töménységben. Ez van az egyetemeken is, minél magasabbra jut valaki, annál inkább fogy körülötte a levegő, hiszen mindig van elég konkurens akármelyik helyre a docenti státusztól egészen az intézmény vezetéséig.
És végül gondoljunk abba bele, hogy a civilizációnk a versenyt hirdeti, a versennyel pedig az a gond, hogy annak csak egy győztese van, a második helytől lefelé csak vesztesek vannak. Ezt érezte pl. Nagy-Britanniában Vilmos herceg mellett Harry herceg. Ezt az érzést nem egyszerű kezelni, nem is tudta.
2
Megfigyeltem, hogy a híradókban, ha házasságon belüli erőszakról van szó, általában a férfiakat emelik ki. Legtöbbször a nők, akik emelt hangon (agresszív beszéddel) ítélik azt el. Emlékezetes az az eset, amikor egy szerbiai férfi egy szórakozóhelyre lépett be, és a válófélben lévő felesége felé kilőtt sok golyót. És ebben a helyzetben sem tette fel senki a kérdést, hogy vajon miért történt ez. A szükségtelenség érzése, vagyis az, hogy nem kellünk valakinek, az egyik legpusztítóbb emberi érzés, és ezt a nők nagyon eredményesen tudják érzékeltetni a férfiakkal. Ez az érzés olyan rossz, hogy könnyen elveszthetik a fejüket a férfiak, és akár szörnyűségeket is csinálhatnak. És ebben a kormányzat és a jogrendszer a bizonyíthatóság miatt a hölgyek oldalán áll. Gondoljunk csak bele, mi történne, ha egy férfi felhívná a rendőrséget, és azt mondaná, hogy a felesége molesztálja, és irdatlan nyomás alá helyezi, mert Görögországba akar nyaralni menni, és ott tengernyi pénzt eltapsolni, vagy valamilyen drága lábbelit akar venni, és nyomást gyakorol a férfira, ezért a férfi háromnapi eltávolítást kér. A rendőrségen kiröhögnék, és azt mondanák, hogy nem is igazi férfi, ha ezzel nem tud megküzdeni.
Fotó: Pixabay
De ettől általánosabb és mélyebb agresszivitást tudnak a hölgyek generálni. A tavaszi szép időktől az őszi szép időkig, hogy úgy mondjam, egyesek „kipakolnak mindent". A cicanadrág, a „helánka" szinte semmit nem takar, sőt kiemel. Ugyan ez van a rafinált módon karcsúra szabott nadrágokkal, ami a csípő és a derék arányait emeli ki. Hasonló a helyzet a melltartók viselésével és nem viselésével. És mindez azt üzeni paradox módon, hogy „ez nem a tiéd". Sőt rosszalló pillantásokat kaphat az ember, ha megnézi azt, amit úgyis megmutattak. Nem véletlen tehát a jó ízlés és a bonton szabályainak megléte, csakhogy ezeket kevesen tartják be, sőt a reklámokban, a szórakoztató műsorokban, de még az ismeretterjesztő és hírműsorokban is ezek megkerülésére buzdítanak. Megfigyeltem pl. a Milošević korszakban, hogy a legdurvább propagandát azzal erősítették, hogy egy szép lábú hölgy vezette a műsort, és a kamera természetesen úgy vette, hogy látsszon, aminek látszódnia kell.
A bonton és a jó ízlés többé már nem érdekes. Így egy férfi, ha jó idő van, rengeteg ilyen üzenetet kap, amellyel nincs mit kezdeni, ha az ösztöneire hallgat és elbambul, az szégyen, ha meg nem hallgat az ösztöneire, akkor színészkednie kell, és magában tesz kárt.
Azt hiszem, hogy a szexualitás problémája örök, és egyben megoldhatatlan. Egy gondolkodó mondta, hogy amíg lesz ember és szem, amely lát, addig mindig megtalálja a szépséget. És ezzel lehet élni és visszaélni is. A visszaélés pedig frusztrációt okoz, ami az erőszak egyik fő forrása.
3
Az agresszivitás kiélésére vannak mechanizmusok a társadalomban, de azok nem igazán működnek jól. Ilyen például a sport. Egy teniszmeccs végén, amikor a két teniszező gratulál egymásnak, hiába leplezik, ott van az arcukon, hogy „no jól legyőztelek kiskomám, nekem nem fáj veled kezet fognom", a másik oldalon viszont az, hogy „ehhez most jó képet kell, hogy vágjak". Ugyan ez van minden más sportban. Engem személy szerint dühít, amikor egy focistát, röplabdázót, kézilabdázót, vízilabdázót, egyszóval egy csapatjátékost megkérdeznek a meccs előtt az ellenfélről. Nem tudom, milyen választ várnak el ilyenkor? Hogy azt mondta a sportoló: „Az edzőm tanácsai nem érdekelnek, én vagyok úgyis a legjobb a csapatban, egyedül a játék szépsége elég érdekes nekem". Ilyet nem mond egy sportoló, hanem valami olyat hablatyol, hogy tiszteli az ellenfelet, és a csapat részeként győzni akar. Tehát a sport által sem lesz sokkal szabadabb az ember, csak általában másként veszt, hiszen csak egy világbajnok van, a többiek mind vesztesek. Vagyis az egésznek az értelme, hogy levezeti a feszültséget. Ám amikor a csúcson van a sportoló, akkor is megjelenhet az agresszió. Amikor Usain Boltot megkérdezték, hogy hogyan ért el ilyen rendkívüli teljesítményt, ő erre azt mondta, hogy a nagymamája szilvalekvárja okozta ezt. Nos, ez a kérdező és a közönség lenézése, elmondhatta volna, hogy ez titok, hogy speciális diéta, de még az is egyenesebb válasz lett volna, hogy erre a kérdésre nem akar válaszolni.
Ezen kívül elképzelem Zinédine Zidane-t, amikor az utolsó válogatott mérkőzésén lefejelte az ellenfél védőjét, és ezért kiállítást kapott. Nem tudom, hogy mi lett volna, ha odamegy a bíróhoz és elmondja neki, hogy az ellenfél játékosa a családját pocskondiázza (mert egyébként később kiderült, ez volt a lefejelés oka). A bíró bizonyára rándított volna vállán, és azt mondta volna neki, hogy koncentráljon a játékra, és ne arra, amit a védő mond neki.
Azt hiszem, hogy az összes sport közül egyedül a jégkorongban van megoldva az agresszivitás kérdése. Ha két játékosnak vitája támad, akkor eldobják az ütőt, leveszik a sisakot és a kesztyűt, és üthetik egy kicsit egymást, amíg le nem higgadnak annyira, hogy a bíró szétválassza őket. Az után pedig még öt percig gondolkodhatnak a büntetettek padján. Ha valaki sisakban vagy kesztyűben, netalán bottal verekszik, azt végleg kiállítják. Persze ezeket a szabályokat is át lehetett játszani, a szovjet jégkorongozóknak számos aljas trükkje volt a csapatjáték és a gyors korcsolyázás mellett.
4
A legtöbb ember agresszióra agresszióval válaszol. Ilyen volt a törvények szigorítása a szerbiai lövöldözések után, és ennek volt is értelme, azonban számosan mondták azt, hogy ami történt, az megengedhetetlen, és az ilyesmit muszáj megakadályozni bármi áron. Mondták ezt anélkül, hogy tudták volna, mi az ügy háttere (egyelőre én sem tudom), de azt igen, hogy az ilyen típusú kijelentések agresszívek. Az a fél, aki ilyen kijelentést tesz, „kifelé beszél", a közönségnek beszél, mert a saját pozícióját próbálja szalonképessé tenni, és ez az által lehetséges, hogy az első mondatokban élesen elítéli az eseményt. Pedig az iskola egy nagy csatatér, és csak akkor lesz más, ha intelligens emberek megvizsgálják az esetet és az egész rendszert, és okos javaslatokat adnak. Minden tiszteletem a jogászoké és a törvényhozóké, de az agresszióra való agresszív fellépés csak a jéghegy csúcsával foglalkozik. Persze azzal is kell, de nem elégséges.
Úgy látom, hogy az agresszió a bölcsőtől a koporsóig velünk van. Már a megszületés előtt elkezdődik, amikor egy-egy szülész csúszópénzt vár el, majd folytatódik azzal, hogy milyen bölcsödébe, óvodába kerül a gyerek, majd az óvó néni személyének esetleges kiválasztásával, az iskolával, és a sok „jobbról előzéssel", azzal, hogy a gazdagabb gyerekek előnyben vannak.
Azonban a civilizációnkban a mély rétegek sokkal fontosabbak és globális jellegűek. Ha Marx ma élne, bizonyára másként látná a kizsákmányolást. Látná a természet kizsákmányolását, látná a tervezett elavulás általi kizsákmányolást, látná az ingatlanpiac általi kizsákmányolást. Az euro-amerikai civilizáció átbillent a fenntarthatatlanságba, és Amerika oldalára. Az éghajlatnak ez mindegy, ám az, amit az éghajlat okoz, azt akár büntetésnek is tekinthetjük, sőt az agresszió forrásának is. Tavaly a tejet öntötték ki Szerbiában, az idén a málnát. Nem kell ahhoz szerződést kötni, hogy a nagyok kartellezzenek, elég, ha hallgatólagosan mindannyian keveset kínálnak valamilyen termény, termék megvásárlásáért, és ezzel tönkretesznek egy termelési ágat. Ehhez csak az kell, hogy egy passzív agresszív környezetet teremtsenek. Nincs az az állami támogatás, amely fel tudna lépni egy ilyen kartell ellen. A kertellek kartellje pedig az ingatlanpiac. Ez olyan körülményeket teremt, hogy mindenkinek a nulláról kell kezdenie az életét, így fordítja a fiatal felnőttek ellen a nyugdíjasok pénzelését, és a magas népszaporulatot a víz- és élelem hiány felé.
5.
Az agresszivitás világa a legnagyobb töménységben a vásárláskor ér bennünket. Döbbenetes, hogy egy drogériában 20 féle fogkrém, 8–10 féle szájvíz, és ugyanennyi féle fogkefe van. És ez még csak a száj higiéniája, de ugyan ez a helyzet az öblítőkkel, mosóporokkal, de gondoljunk bele a csokoládék nagy tömegére, amelyről már az elején tudjuk, hogy mindegyiket nem tudjuk megízlelni. A cél az, hogy ne tudjunk józanul mérlegelni, és minden termék egyben egy zsákbamacska is, amely nem biztos, hogy örömet okoz használat és fogyasztás közben. Még a folyamatosan hallott zene is az agresszió része, hiszen az ismerős dallamok a leggyakoribb korú vásárlókat érinti meg, ismét belezavarva a józan mérlegelésbe. Agresszió a készpénzhez szokott embereket kártyával fizetésre kényszeríteni, és az is agresszió, hogy megpróbálják kivonni a készpénzt a forgalomból.
A kereskedelmi és a politikai propaganda olyan messzire jutott, hogy gyakorlatilag kikerülhetetlenek, pedig valójában nincs rá szükségünk, hiszen elég, ha tudjuk, hogy a kenyér az kenyér, a hús az hús stb. A cinizmus csúcsa, hogy az egyik szerbiai telefontársaság azzal reklámozza magát, hogy nyugalmat hoz. Ez nincs így. Valójában a mobiltelefonok egy digitális hálóba, sőt ketrecbe zárnak bennünket, hiszen bármikor elérhetők vagyunk, és bármikor csöröghet, és ez még akkor is zavaró, ha nem vesszük fel a telefont, hanem kinyomjuk. A számítógépes technológia jobban figyel arra, hogy a hard diskek legyenek defragmentálva, mint arra, hogy az emberek élete legyen ilyen. Valójában állandóan széttördelik a valóságot, amelyben élünk. Az euro-amerikai civilizáció egy sokdimenziós válságban van, ennek az egyik jele, hogy válságokat teremt, de nem oldja meg őket, az elmúlt években egy tucatnyi ország bedőlt.
Jócskán találunk példákat az egyének szintjén is, például, hogy a márkajelzés villan, amikor valaki felveszi a telefont, és az elkényeztetett gyerekek és gazdagabb emberek megmutathatják az „almás" cuccaikat. Ez egyben státusszimbólum is, azt üzeni azoknak, akinek nincs ilyen telefonja, hogy „több vagyok nálad". Korunk embere tehát lépten-nyomon frusztrációba és agresszivitásba ütközik, és amikor hazaér az intim terébe is betör ez a dolog. Nem tud nyugodtan lazítani, mert itt is felmerül a kérdés, hogy miket olvasson, (eszméletlen mennyiségű könyvet adnak ki), milyen műsort nézzen a tévében, és milyen podcastokat az interneten. Ezek közül talán a legpusztítóbb a reklám, hiszen mindenki vágyik arra, hogy egy kicsit pihentesse az intellektusát, és ebbe a rondít bele a sok reklám. A hírműsorokba pedig a sok szenzáció. A valódi ellazulás és a lelki épülés nagyon nehezen kivitelezhető az euro-amerikai civilizációban.
Az agresszivitás világában élünk, a hétköznapok szórják ránk az agresszivitást. A reklámokkal, a kínálattal összezavarnak bennünket, és ember legyen a talpán, aki ezt mosollyal szenvedi el, akkor is, ha nem látják.
