A haszontalan tanítások terhétől menekülőben elődeink régi írásait olvasva bukkantam rá Baloghy Ernő jogtudósnak, a zombori Bácska felelős szerkesztőjének a lap 1889. január 4-i számában megjelent A lidérc nyomása című újévköszöntő írására. A kiegyezés korának elképzelt lendületében, a polgári Magyarország társadalomépítő hevületében komor sorai a döbbenet erejével hatottak rám; mondataiban napjaink valóságára ismertem. „Sínylődünk, tespedünk, mint a hosszan haldokló – írta a kora lehetőségeit számba vevő publicista. – Valami láthatatlan lidérc nyomja vállainkat, melyet magunkról lerázni nem vagyunk képesek, pedig valamennyien érezzük a nyomás súlyát. Bármerre tekintünk, mindenütt a súlyos nyomás következményeit látjuk, úgy egyeseken, valamint az össz társadalmon.” Rendet kellene teremteni magunk körül, és megtalálni végre lelkünk nyugalmát – ez lett volna a XIX. század fényesnek álmodott befejezéséhez közeledő polgár feladata. Baloghy Ernő viszont úgy ítélte meg, kora Magyarországának társadalmi valóságát és az emberek viselkedését tekintve arra gondolni sem lehet, hogy a magyarság valaha jobb jövőt érhessen meg, ellenkezőleg, ha így folytatjuk „el fogunk pusztulni nyomtalanul a föld színéről”. Kora társadalmának hanyatlását a féktelen hedonista élvezetek tobzódásában vélte látni, mert ahol „a külföldi cikkekre való őrületes költekezés, az idegen lukszus és divatutánzás, kaszt elkülönítés, embertárs megvetés, úrhatnámság, vallástalanság, erkölcstelenség, ipari és kereskedelmi fejletlenség uralkodik: ott jólét nem remélhető, ott az általános pangás és pusztulásnak kell bekövetkeznie” – foglalta össze félelmeinek lényegét újévi vezércikkében a kiváló jogtudós, jeles közíró. „A mostani idők sokkal súlyosabbak – írta –, mint amilyenek II. Endre, IV. Béla vagy Dobzse László uralkodása alatt voltak. Mert akkor többnyire az idegen és látott ellenséggel kellett küzdenie a magyar nemzetnek, míg ellenben most: a vallástalanság, az erkölcstelenség, az esztelen pazarlás, a megbízhatatlanság, az idegen divat, az őrületes lukszus, a nagyzás, az úrhatnámság, a tétlenség, a munka szégyenlése és a kasztok között létező korlátok ellen kell küzdenünk.” Baloghy Ernő úgy látta, a kor embere szinte megfeledkezett arról, hogy életének legnemesebb feladata a munkája tisztességes elvégzése. És ebben nem volt egyedül.
Grünbaum Pál az Ó-Becse és Vidéke című hetilapban 1902-ben zajló Megyénk jövője című vitához írt, 1902. február 2-án megjelent Egy kis ráadás című hozzászólásában ugyancsak komor jövőt jósolt a nemzetének. „A magyar polgári elem […] jelleménél fogva becsületes, hűségre hajló, hamar lelkesülő, bátor, kiválóan hiszékeny és jó, de fájdalom, nem elég kitartó, és az anyagi értékek becsülésében csaknem tudatlan.” Meglátása szerint a közösséget építő feladatok világos fölismerése nélkül nem lehet erős a magyarság, s ha „a századok óta fennálló nemzet egyszer visszafelé kezd fejlődni, akkor a körülötte lévő, és előre haladó nemzetek által hamarosan elnyeletik”. Írásában Grünbaum Pál kifejtette: a magyarság érdemi munkát végző, értéket teremtő része teljesen magára maradt. „Magyarországon az adók és közterhek arányával nem képes az apró, kis és középbirtokos a maga jövedelmét fokozni, hanem elmerül az uzsora-tőke szolgálatában. Ezért vándorol kifelé a nép Bácskából és ezért pusztul a magyar nemzet gerincét képező kis és közép birtokos osztály.”
Elképesztően szomorú képei ezek a millenniumi Magyarországnak, és benne a mi Délvidékünknek! Ma már tudjuk, Baloghy Ernőnek, Grünbaum Pálnak és a velük együtt gondolkodó kortársaiknak komor előrelátása igaznak bizonyult: a Nagy Háborút követően valóban összeomlott a történelmi Magyarország! Ha akadt volna politikus, aki komolyan veszi a bölcsek jóslatait, minden bizonnyal másként alakult volna a sorsunk. Az irodalmunkban világosan kitapintható a tisztánlátók tábora!
Ezért gondolom úgy, egyszer végre magunknak kellene újraépíteni a magyar nemzeti irodalmunkról alkotott képet, hogy az előttünk járók hamis tanításaival szemben végre a saját életünk törvényei szerint kerüljön minden a helyére. A belátható történelmi messzeségben adódott rá bőségesen példa, hogy egy-egy nemzedék a léptei nyomán beomló partok mentén elveszettnek érezte magát, s a mérhetetlen kilátástalanságában egyetlen menedékként újraépítette a maga nemzetképét, amelyben azután meglelte hitének a támaszát is. Így volt ez az öregedő Arany János korában, amikor a levert forradalom és szabadságharc után Kemény Zsigmond és Eötvös József határozott hangú bírálata mentén az új nemzedék megtalálta a szellemi kibontakozás széles ösvényét. Az első világháború és a Trianon okozta katasztrófa után a megmaradt tenyérnyi hazában ismét egy új nemzedék kereste a maga magyarságának értelmét, és a Nyugat legkiválóbbjai, s mellettük a népi írók serege a remekművek hosszú sorában tett kísérletet magyar sorsunk értelmezésére. Ma is hozzájuk menekül a lélek, ha lanyhul a hit, és megkörnyékez bennünket a csüggedés. Egy Kosztolányi-novella, egy Juhász Gyula-vers, egy Németh László-i tanulmány ma is biztos útmutató a számunkra. Az igazi öröm azonban az, ha ismeretlen alkotó elfeledett művében csendül meg az a harangzúgás – ahogyan megcsendült az a bácskai elődeink munkájában –, amely megmutatja a hazavezető útjaink rendjét. Azért jó a régi háborúk obsitosaival beszélgetni, mert történeteikben a nagy vereségek mellett a túlélés reménye, és az újbóli nekifeszülés csodája is benne van. Az azonban nem mellékes tény, hogy Kemény Zsigmondék, majd Németh Lászlóék nemzedéke határozott társadalom-kritikai elképzelések mentén építette föl a maga magyarságképét: a nemzeti katedrálisát. Ha tehát valaki végre érez majd magában annyi elszántságot, hogy a rendteremtő igyekezetével újrarajzolja a magyar irodalom örökölhető tájképét, széles kritikai körültekintése nyomán soha nem látott értékekre fog lelni – egy föltétellel: ha elevenen él benne a szuverén kritikai ösztön. Hiszen a ma érvényes kánonok a megvertség élményére hangszereltek, éppen ezért számunkra, az előre tekintők, a reménykedők számára használhatatlanok.
Idvezlégy Bódog Szent István király
(Magnificat-antifóna az officiumból)
(1527-nél nem később)
Idvezlégy Bódog Szent István királ,
Te népednek reménsége!
Idvezlégy mi megtérésönknek
Bizon doktora és apostola!
Idvezlégy minden szentségnek
És igazságnak tiköre !
Temiattad hittönk Krisztus Jézusban,
Temiattad idvözölönk es Krisztusban
Kérünk, imádj ez te népedért,
Imádj egyházi szolgálókért es,
Hogy egy ellenség se legyen
Ragadozó ez te néped között.
*Az antifóna (antiphona) rövid vers, melyet a zsoltárok közt váltakozó karok énekelnek. A vers forrása: Érdy-kódex. Szöveghű átiratban közöljük.
