Negyven évvel ezelőtt, 1982. augusztus 6-án, megdöbbentő hirtelenséggel hagyott itt bennünket színművészetünk fiatal, nagyrabecsült, kiváló rendezője, Bambach Róbert. Váratlanul ment el az alig 35 éves művészember. A sors nem volt kegyes hozzá! Akkor szólította le, nemcsak a színház, hanem a világ nagy színpadáról, amikor a legtöbbet nyújtotta, amikor egymás után álmodta színpadra azokat az emlékezetes előadásokat, amelyek minden tekintetben azt igazolták, hogy színművészetünk egy sokat ígérő, tehetséges rendezővel lett gazdagabb!
Négy hosszú évtizede már, hogy elköszönt tőlünk Thália templomának az a hűséges szolgája, aki ebben a mi kis, beszűkült világunkban az igazi művészember rajongásával tette a dolgát. Emlékét azonban nem mosta el az idő. Nem. Minden esztendőben, a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozójának a záróestjén, az ünnepi díjkiosztás alkalmával elhangzik: A zsűri Bambach Róbert-díjjal tünteti ki ezt vagy azt a művelődési egyesületet.
Bambach Róbert emlékét nem mosta el az idő. S amíg ezeket a sorokat gépelem, egy fél évszázad előtti esemény emléke kísér lassan vissza a múltba, a képzelet ösvényein. Azonban ahhoz, hogy miről van szó, egy rövid kis bevezetőre van szükség. Ugyanis az említett 50 évvel ezelőtti esemény „színhelye” a régi, nagy Jugoszlávia volt. Pontosabban, annak egy kis városkája, a boszniai Trebinje. Ebben a csodálatos kis városkában rendezték meg hosszú éveken keresztül a legjobb jugoszláviai amatőr színházak, társulatok találkozóját.
Tudjuk, ugye, hogy az akkori Jugoszlávia hat köztársaságból és két tartományból, Koszovóból és Vajdaságból állt. A hat köztársaság és a két tartomány amatőr színházat, társulatot nevezhetett be az országos találkozóra. Természetesen azokat a társulatokat, amelyek előzőleg a köztársasági és a tartományi megmérettetéseken a legjobb eredményt érték el.
A vajdasági szemlén, amelyre 1973 júliusában került sor, a legjobb előadásnak kijáró díjat a szabadkai Népkör Tennessee Williams Ez a ház bontásra vár című egyfelvonásosa érdemelte ki. Az említett darabot Bambach Róbert rendezte, és ez az előadás jogot szerzett az országos találkozón való részvételre.
Azért említem, kissé talán terjedelmesen ezt az előadást, mert ott, Trebinjében osztatlan sikert aratott, és kiérdemelte az Ezüstplakettet, a második díjat, Bambach Róbert pedig a rendezőnek járó díjat vehette át. Azonban meg kell említenem, hogy ezen az országos találkozón (találkozókon) gyakorlattá vált, hogy Jugoszlávia ismert színházi szakemberei – akik minden évben jelen vannak az ország amatőr színtársulatainak nemes megmérettetésén – az előadás után a városka szállodájának teraszán asztalhoz üljenek és így, utólag, megbeszéljék, szakmai szempontból mérlegeljék a látott előadást (egyébként amíg tartott a találkozó, a vendéglátók a trebinjei Leoltar Hotelben biztosítottak szálláshelyet a résztvevőknek és a vendégeknek).
S hogy végre rátérjek a lényegre, ezúttal is sor kerül egy utólagos mérlegelésre. S tulajdonképpen erről szeretnék most egyet s mást megemlíteni. Mindenekelőtt azt, hogy több mint fél évszázaddal ezelőtt, az említett színházi szakemberekkel együtt magam is ott ültem a teraszon elhelyezett asztalnál (mint a találkozó zsűrijének egyik tagja), és hallgattam az országos hírű színházi szakemberek véleményét. Hallgattam, és nem tagadom, hogy büszke voltam színjátszó mozgalmunkra. Büszke voltam Ágoston Pribilla Valériára és Árokszállási Lászlóra, a Népkör két tehetséges színjátszójának a teljesítményére, mindketten elismerésben részesültek, és természetesen a rendezőre, Bambach Róbertre.
Emlékezetem fél évszázada őrzi azt az előadás utáni beszélgetést, vagy mondjam inkább úgy, hogy eszmecserét. Az ott lévő színházi szakemberek mindenekelőtt a rendező munkájáról szóltak, az őszinte elismerés dicséretes hangján. Különösen azt hangsúlyozták, hogy a fiatal rendező szépen megkomponált, korszerű előadása mentesült mindazoktól a negatívumoktól, amelyek nem egy korszerű színpadi mű érdembeli jelentőségét megkérdőjelezték (például: az üres formalizmus, az öncélú látványosság, a gondolati háttérnélküliség stb.)
Ne felejtsük el: Bambach Róbert a szabadkai Népkörben ismerkedett meg a színház csodálatos világával. Tanítómestere Béla bácsi volt (Garay Béla). Igen. Bambach Róbert onnan indult, ahonnan színjátszásunk legendás alakjai: Pataki László, Sántha Sándor, Szilágyi László, Németh Rudolf, hogy ne soroljam tovább. Onnan indult, és ott kapta ajándékul azt az erkölcsi belső tartást, azt az őszinte elhivatottságot, amellyel rövid élet- és művészi pályáját bejárta, a maga egyszerűségével, közvetlenségével.
Bambach Róbert mindig a szépet, a jót, az igazat kereste. Csendesen, mélységes tisztelettel hajtok fejet emléke előtt!
