Amikor a délvidéki magyarokról írunk vagy beszélünk, akkor, ugye, tudjuk, hogy a vajdasági, a drávaszögi, a szlavóniai és a Mura menti nemzettársainkról, magyarjainkról van szó. Említem ezt azért, mert gyakran úgy érzem, azt tapasztalom, hogy vannak, akik nem tudják, vagy egyszerűen nem akarják tudni, hogy például a Drávaszög vagy a Muratáj is a délvidéki magyarok több évszázados otthona.
Azonban tudvalévő, hogy amíg a Duna nem volt határfolyó, együtt lélegzett a délvidéki magyarság. S az az együvé tartozás mindenekelőtt a vajdasági és a drávaszögi magyarok szellemi életében nyilvánult meg. Különben a hetvenes és a nyolcvanas években érzékelhettük a drávaszögi magyarok művelődési életének erőteljes kibontakozását, a különböző rendezvények által létrejött közös találkozások megható hangulatát.
Úgy érzem, hogy ennek kapcsán meg kell említenem egy drávaszögi honfitársunkat, aki életének nem egy évtizedén keresztül valami fanatikus hittel igyekezett eggyé kovácsolni a vajdasági és a drávaszögi magyarok összetartozását. A várdaróci (Drávaszög) születésű Troszt Sándorról van szó, aki 1932. szeptember 6-án született (az idén lenne 80 éves). Troszt Sándor a szabadkai Tanítóképző elvégzése után a kopácsi iskolában kezdte meg pályafutását, és ott is fejezte be, mivelhogy 1971-ben kinevezték a Horvátországi Magyarok Szövetsége titkárává.
S itt kezdődött az az időszak, amely minden tekintetben a drávaszögi magyarok szellemi életének fénykorát „indította” útjára! Köszönhetően Troszt Sándornak, aki immár a szövetség titkáraként elsődleges feladatául tűzte ki, hogy szoros kapcsolatot teremt a vajdasági és a drávaszögi magyarság között. Mindenekelőtt ami a kultúrát, a művelődési életet jelenti. S megjegyzem itt mindjárt: Troszt Sándor igen rövid idő alatt rendkívül jelentős eredményeket ért el.
Első útja Szabadkára vezetett. A Népszínház vezetőségével megegyezett, hogy a magyar társulat a jövőben rendszeresen ellátogat a Drávaszögbe és a szlavóniai szigetmagyarsághoz. És az említett megegyezésnek köszönhetően a Népszínház magyar társulata megkezdte a drávaszögi kis falvak, települések rendszeres látogatását (természetesen a szlavóniai kis, Árpád-kori településekkel együtt).
A színház után Troszt Sándor a vajdasági magyar irodalom felé fordult. S nagyon hamar sorjázni kezdtek a Drávaszögben az író-olvasó találkozók. S a drávaszögi magyarok ragaszkodó szeretettel fogadták Herceg Jánost, Fehér Ferencet, a költőt, Gobby Fehér Gyulát, az írót, s aztán ott voltak az irodalmi estek. Például dr. Penavin Olga nem egy alkalommal látogatott el a Drávaszögbe, és sorolhatnám a különböző jellegű előadásokat, közös megbeszéléseket.
Egyszóval: Troszt Sándor érdembeli munkát végzett. A Drávaszög, a szlavóniai magyarság szellemi fénykorát teremtette meg, a szó igaz értelmében!
Azonban ehhez a megállapításhoz hozzá kell tennünk, hogy szervező munkája mellett Troszt Sándor szerkesztette a Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyvét (1977 és 1988 között). Az említett Évkönyvben nemcsak a szövetség munkájáról szóló beszámolók, különböző jellegű értékelések jelentek meg, hanem komoly tanulmányok is. Például: Bencze Sándor: A kórógyi iskola története, aztán Baranyi Júlia: A magyarság két ősvallása, Lábadi Károly: Ács Zsigmond, a Műfordító, és az említett Évkönyvben jelentek meg Pasza Árpád, Merki Ferenc, dr. Tóth Lajos, Lábadi Klára, Troszt Sándor, Kéry Zita rendkívül jelentős tanulmányai.
A vajdasági és a drávaszögi magyarok közötti kapcsolat szükségességét, természetes jellegét egyszerűen nem lehet megkérdőjelezni. Nem lehet, mert a mögöttünk maradt évszázadok során az együvé tartozás ereje volt az, amely meg nem alkuvó határozottsággal, bátorsággal őrizte nyelvét, kultúráját, hagyományait. S megőrizte!
A Muratáj magyarjai is hasonló kapcsolat megteremtését szorgalmazták az említett időszakban. Dudás Károlynak a Nem éltünk gyöngyszigeten című könyvében megjelent Muravidék című írásából idézek néhány sort: „Pozsanec Mária képviselő asszony, a Muravidéki Magyar Nemzetiségi Közösség elnöke emberemlékezet óta az itt élő magyarság egyik legjelesebb vezetője. Tanulmányait annak idején Szabadkán végezte, így nem csoda, hogy nagy-nagy ragaszkodással és nosztalgiával beszél Vajdaságról.
A muravidéki magyarság szellemileg mindig Vajdasághoz kapcsolódott, onnan táplálkozott. A Szabadkai Népszínház, a 7 Nap, a Magyar Szó, a Jó Pajtás, az idelátogató tanárok, írók, a Tanyaszínház...Én úgy érzem: ha sikerül az anyaország és Európa felé a nyitás, ha sikerül fásultságából fölrázni a muravidéki magyarokat, fölébreszteni bennük a nemzettudatot, reális esélyünk van arra, hogy megmaradjunk!”
Az, hogy a Szabadkai Népszínháznak, azokban az években, meghatározó szerepe volt, már ami a drávaszögi és a muravidéki magyarokkal megkötött szoros kapcsolatot illeti, és hogy első hivatásos színházunk szerepét igazoljam, ezúttal a Muravidék lapjából (Murszka Szobota) idézek néhány sort:„A szuboticai színművészeket mindenütt leírhatatlan lelkesedéssel fogadták, és szűnni nem akaró viharos tapssal jutalmazták meg. A terem, mindenhol, olyannyira megtelt, hogy a szünetekben csak nagy nehezen tudtak az emberek utat törni maguknak kifelé!”
S a Szabadkai Népszínház, valamint a Muratáj közötti igen szoros, példaértékű kapcsolat huszonöt évig tartott, és a Népszínház 57 darabot mutatott be Szlovéniában, és a színészek 276 alkalommal hajoltak meg a ragaszkodó, hűséges Muravidéki közönség előtt. A saját tapasztalatomra hivatkozva állítom, hogy ott a Muravidék csodálatos világában élő kis magyar közösség (közönség, mindig, minden alkalommal a színházát várta, köszöntötte őszinte szeretettel!
Érdekes módon a szlovéniai magyar irodalom erőteljes kibontakozása is ezekben az esztendőkben indult meg (a 80-as évekről van szó). Ezt igazolja a Muratáj című önálló folyóirat megjelenése is. Az első szám még a Népújság mellékleteként jelent meg 1985. december 27-én. Szúnyogh Sándor, az akkor már ismert muravidéki költő a következőket jegyezte meg akkor: „Legyen a Muratáj vidékünk művelődési tükre, irodalmi munkásságunk szócsöve és alkotótevékenységünk szigorú porondja!”
Szúnyogh Sándor igaz, őszinte barátja itt, a Vajdaságban Dudás Károly író volt. Barátságunk kezdetén Szúnyogh Sándor már a Muravidék nagybetűs költője volt, és minden ottani történés mozgatója és krónikása. Dudás Károly azokban az években ismerkedett meg a többi fiatal muravidéki költővel, íróval. Ismert írónk nemrég megjelent, Nem éltünk gyöngyszigeten című könyvéből ide kívánkozott néhány, általa megfogalmazott mondat: „Szakadatlanul mondom, írom: a történelem, a balsors, a háborúk vihara által durván eltépett szálakat-hajszálgyökereket – amelyek korábban oly szorosan összekötöttek bennünket – a mi szent feladatunk újrakötözni. A legjobbaknak itt a Muravidéken, s a legjobbaknak ott a Vajdaságban.”
Igen! Dudás Károly akkor figyelmeztetett bennünket, drávaszögieket, muravidékieket, hogy: a szálakat-hajszálgyökereket – amelyek korábban oly szorosan összekötöttek bennünket – újra kell kötözni! Azonban jött a délszláv etnikai háború, jött a 90-es évek döbbenete, aminek következtében, sajnos, nemhogy újrakötözni, de még megtartani sem tudtuk az akkori kapcsolatunkat.
S elmúlt több mint harminc esztendő, és mi – nem könnyű leírnom – eltávolodtunk egymástól, még azt a szerény kapcsolatunkat sem tudtuk megőrizni, amely addig összekötött bennünket!
És megszűntek a Szabadkai Népszínház vendégjátékai, az író-olvasó találkozók, a közös, felemelő ünnepeink. A délvidéki magyarság egykori, példás kapcsolata.
Azonban ennek a kapcsolatnak, amely gyakorlati szempontból megszűnt ugyan, érdemben gazdag múltját nem sikerült a feledés süllyesztőjében söpörni! Nem! Nem, mert a vajdasági magyarság szellemiségének két jeles személyisége mind a mai napig valami mélységes elhivatottsággal őrzi a múlt gyöngyszemeit. Őrzi, és ily módon élteti a déli végeken élő honfitársaink nem kis töredékét. S ami talán a legfontosabb, erősíti az ott élők önbizalmát, hitét, a szülőföldjükhöz való ragaszkodásukat.
Az egyik, aki a nemes feladatot végzi, Lábadi Károly, aki Bácsgyulafalván született, Szabadkán érettségizett, majd az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékének lett a hallgatója. S Lábadi Károlynak immáron több mint 30 esztendeje, amióta az említett kapcsolat megszakadt, egymás után jelentek és jelennek meg a délvidéki magyarságról szóló kiadványai. Így például 2015-ben jelent meg a Horvátországi Magyar Művelődéstörténeti Lexikon című, minden tekintetben rendhagyó kiadvány. Ugyancsak nem olyan régen hagyta el a nyomdát a Vörösmart, a mart alatt és a Belye könyve című, két kis drávaszögi faluról szóló kiadvány.
Szellemi életünk másik kimagasló egyénisége, Mák Ferenc irodalomtörténész, aki Becsén született és az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett oklevelet. Mák Ferenc mind a mai napig, küldetésnek tartva, fanatikus hittel igyekszik a feledés süllyesztőjéből „napvilágra” hozni azokat a szellemi értékeket, amelyek a szlavóniai és a muravidéki magyarság ottlétének sokoldalú, érdembeli megnyilatkozásait (oktatás, művelődési élet) igazolják. Napilapunkban, a Magyar Szóban, rendszeresen megjelennek értékteremtő írásai, amelyek viszont azt igazolják, hogy vannak, akik nemes feladatot vállalva, őszinte tiszteletet érdemelnek!
Befejezésül újra idézem Dudás Károly, számomra igen jelentős mondatát: „A durván eltépett szálakat-hajszálgyökereket – amelyek korábban oly szorosan összekötöttek bennünket – a mi szent feladatunk újrakötözni.” Igen. Ez a mi szent feladatunk. S nemcsak remélem, hanem hiszem is, hogy ezt a szent feladatot nem csak néhányan vállaljuk!
