Mi lesz a ténylegesen keletkező szeméttel
Így is, és ennek ellenére is keletkezni fog szemét, egy uborkát vagy banánt meg kell hámozni, a krumpli csíráit leszedegetni, a görögdinnye héját kidobni. Amennyiben a fenn vázolt „visszacserélős-fejlesztett-moduláris” mechanizmus működne, akkor is ez a szemét valahol ki kellene hogy kössön, ezt egyszerűen meg lehet oldani. A házi szemetet, ami nem csomagolóanyag, nem műanyag, nem elem (batéria, aminek visszaszármaztatását különösen fontos lenne megszervezni), a hét valamelyik napján vinnék el. Vannak helyek, ahol ez már működik, az ember akkora logóval ellátott zacskót választana, amekkora a fogyasztása. A szemeteszacskó nem lehetne egyszerű zacskó, drágább lenne, mert általa a szállítást is és a szemétfeldolgozást is kifizetné a szemetelő. Csak a város logójával ellátott zacskó lenne érvényes, minden más megoldás pénzbüntetéssel járna a szemetelésért. A feldolgozás mikéntjét képzett, okos emberek találnák ki, végső esetben a szerves anyagokat el is lehetne tüzelni, de akár állati takarmány is készülhetne belőlük. Az újságpapír begyűjtését másként szervezhetnék meg. Egy ilyen világban hátizsákkal mennének vásárolni az emberek, leadnák annak visszaváltásra szánt tartalmát, amiért kapnának letéti díjat, és azt is, amiért nem fizetnek ilyet, de nem kell majd a címeres zacskóba rakni.
Így egy sokkal lassúbb világ jönne létre, csak a számítógépek, vonatok, repülők lennének gyorsabbak, ugyanis az okos politikai elit bevezethetné az eszközök moduláris cseréjét vagy összekapcsolását. Ehhez az kellene, hogy a csipek, az alaplapok gyártói ne direkt másmilyen részeket gyártsanak, hanem egymással behelyettesíthetőket, egymáshoz kapcsolhatókat. Csökkenne a konkurencia és nőne a kooperáció, amely, mint tudjuk, sokkal eredményesebb, mint a szüntelen harc a piacért, a kompetíció. Ha a számítógépek moduláris javíthatósága, és/vagy összekapcsolása megvalósulna, akkor elképzelhető lenne, hogy egész életünkben összesen egy komputerünk legyen, mindig olyan, amilyen éppen megfelel. Lehet, hogy életünk végére már egyetlen eredeti alkatrész sem lenne abból, amit mondjuk tízévesen kaptunk, de közben úgy cserélődnének az alkotórészei, ahogy az emberi testben a sejtek, amelyek ugyan elhalnak, de helyükre más sejtek lépnek.
Nem véletlenül hoztam ezt a sejtes példát. A test sejtjeiben létezik a programozott elhalás, ebből mi mit sem érzékelünk, mert minden molekulája valahogy felhasználódik. Ezzel szemben egyes sejtek felmondják ezt a szabályt és ott rákos burjánzás indul. Civilizációnk most ebben a rákos burjánzásban van, ezt kellene megállítani. Ez a káosz van a driverek és programok világában is. Mint például a fenn említett kommunikációs platformok esetében is. Igazából az első program megíróját kellene tisztelni, amikor létrejön a többi kommunikációs platform (Skype, Messinger, Viber, WhatsApp stb.). Ezt a rendszert csupán az amerikai hadiiparban látom. Egy régi és egy új A-10-es repülő kétségtelenül hasonlít egymásra, de az újban felfedezhető az a tudás, amit az első verzióba tettek, meg az is, amit hozzáadtak. Sőt, az amerikai fegyverfejlesztés úgy történik, hogy a feladatot kiadják két cégnek vagy cégcsoportnak, és végül a két terméket összehasonlítják, és a jobbnak a gyártását kezdik el, de a rosszabbikat is megőrzik, hátha valamikor valamiért valamire jó lesz.
A lakhatás
Az emberek lakásának kérdése, minél északabbra megyünk, annál fontosabb. Ezenkívül az ingatlanárak az embereket tartós szegénységbe kényszerítik, hiszen kölcsönre kell házat, lakást vásárolniuk, és ennek törlesztőrészleteit fizetniük. Ez egyfajta modern rabszolgaság, és Damoklész kardja egyszerre. Ugyanis, ha elveszik valakinek a munkahelye, akkor összeomlik a konstrukció, és elveszti az ingatlanát, ahhoz viszont, hogy ne omoljon össze, sokszor méltatlan munkát is vállalnia kell, hogy fenntartsa fizetőképességét. Egy kormány, ha stabil létszámú lakosságot akar, akkor gondoskodnia kell szociális bérlakásokról. Ezek egy része arra szolgálna, hogy a hajléktalanoknak lehessen hol aludnia, másrészt meg azok is, akik nulláról kezdik az életüket, mondjuk egy diplomával, lakhassanak valahol. Ha egy városban lenne ilyen egylakásos rész, akkor ott elég jól kialakulhatna egy olyan működési rendszer, hogy egészet alkosson, egyszemélyes ebédeket főznének, egyszemélyes árukat árulnának, ezenkívül nagyobb lenne az esély, hogy az egyszemélyes környezetben a magányosan élők egymásra találjanak.
Egy városban létezhetne, sőt kellene hogy létezzen egy olyan környék, ahol kettesben laknának, itt nagyobb lakbért fizetnének, de együtt élhetnének, félretehetnének akár arra, hogy saját ingatlant vásároljanak, akár azért, hogy a város egy harmadik részébe költözzenek, ahol három- és négytagú családok laknának szociális bérlakásokban. Ez a rész markánsan különbözne pl. a kétlakásos és az egylakásos környéktől, ahol csak a tömegközlekedésre lenne szükség. A többlakosú bérházak környékén biztosíthatnák, hogy elérhető legyen az óvoda, az önkiszolgálók, iskolák egyebek. Mindezeknek a lakásoknak a finanszírozása a lakbérekből történne, és tartós anyagokból gyártanák őket. Akik ki tudnának lépni ebből, azok ingatlant vásárolnának, annak minden előnyével és hátrányával, és be tudnának vállalni három és több gyereket, akik pedig nem tudnának kitörni, azok a helyükön maradnának egy-két gyerekkel.
Mindez nem sok, de stabil jövedelmet jelentene az államnak, hiszen, ha tartós anyagokból készítenék a lakásokat, azok fenntartásába nem kellene befektetniük, a havi lakbér pedig megérkezne az illetékeseknek. Ezzel az egész társadalmat is segítenék, hiszen azok, akik bérbe adják lakásukat is, meggondolnák, hogy mekkora összegért tegyék. Ugyanez az út bejárható lehetne visszafelé is, ha felnőnek a gyerekek, és/vagy megözvegyülnek az emberek.
Nem szóltam még a fekáliáról és azokról a termékekről, amelyek víz útján szennyezik a világot. Ezek feldolgozását komoly iparág kellene hogy végezze, de ehhez is holisztikus gondolkodás kell. Először is a vegyi anyagok csomagolását kellene standardizálni azért, hogy visszatölthető palackok létezzenek, ezáltal nem kellene visszagyűjteni őket. Pécsett, a bölcsészettudományi egyetem közelében van a kitűnő sört gyártó sörgyár, amely a Mátra vizét használta. Minden munkásnak volt egy jellel ellátott üvege, amiben egy liter sört vihetett haza. Aki már ezt megunta, vagy nem szerette a sört, eladta másnak drágán, aki élhetett a napi egy liter sör elvitelével. A mi példánkban a mennyiséget meghatározó palackokról lenne szó, amelyeket nem dobnak el. De még ez előtt is gondolkodni kellene, nem kellene a termékekbe mesterséges festékanyagot és illatanyagot adagolni, a mosószernek ugyanis az a funkciója, hogy tiszta legyen az alsónemű és a ruha. Aki illatot vásárolna, az is megtehetné külön flakonba, ill. újratölthető dezodorban. Gondoljunk csak bele, mekkora pazarlás eldobni a kiürült fém hengereket, amelyekben dezodorok voltak. Summa summarum, a vegyi anyagok felhasználását a minimálisra kellene csökkenteni. A hulladékvíz megsemmisítői nagyon jól tudják, hogy az emberi fekália semlegesítése viszonylag egyszerű feladat, sőt a folyamatba be lehet kapcsolni bizonyos növényeket, mikroorganizmusokat, majd állatokat is. Így minden kis településen működnie kellene egy fekáliafelszámoló gyárnak, amely a folyadékból kiválasztaná a mégis belejutó vegyi anyagokat, a többi feladat elvégzését pedig rábíznánk az anyatermészetre, amely már évezredek óta tudja a megoldást.
Erre a megoldásra nagyon szükség lenne, a gyógyszerek és más vegyi anyagok elkülönítése miatt is, ugyanis ezek az élővilágot tönkreteszik. A folyók pedig tengerekbe és óceánokba folynak, amelyeknek az elszennyeződése kétszeresen is égető probléma, egyrészt a műanyag zacskók és flakonok el kell hogy tűnjenek a felületéről, ami aktív közbeavatkozást igényel. Valószínű, hogy az Új-Zéland és Japán közötti területeket gondozni kellene, ugyanis az óceáni talajt söprő halászási mód minden élőlényt kiirtott, akár ennivaló volt, akár nem. Ezt a területet békén kellene hagyni egy ideig, és megpróbálni visszatelepíteni egyes fajokat.
A fenti ötletek ellenzői azt róják fel nekem, hogy a nem eldobható csomagolóanyag megnövelné a szállítás költségeit, ami szerintem nem szükségszerű, hiszen egy óriáscég megteheti azt is, hogy a termelési egységeit nem országos központokba, hanem mondjuk az 50–100 000 lakosú városokba allokálja.
Az autógyártás forradalma is elképzelhető, hiszen a robotok ugyanúgy legyárthatnának egy Škodát és egy Daciát is. Ehhez az kellene, hogy a tulajdonosnak meglegyen a szoftvere vagy a licence (veszi vagy kapja), az autógyártó műhelynek pedig a robotjai, és a 3D-s nyomtatói, így jó minőségű alapanyagból más-más autókat tudna, a típusnak megfelelő áron gyártani Tehát ezeket nem kellene óceánjárókon szállítani. A helyben fogyasztott ételek is megtermelhetők, ha biztosítják számukra az öntözést, és a védettséget az időjárás kitettségével szemben. Ezek mind drága dolgok, de mind tartósak. Gondoljunk csak arra, hogy az üvegházak helyett műanyag házak épülhetnek, megfelelően előkészített PET-lapokból, amelyeknek nem árt a jégverés sem. Minden nagyobb település a közös érdekeken alapuló módon látná el a környező kisebb településeket, megbeszélés és a közös érdek alapján. És ez nem évtizedekre szólna, hanem évszázadokra. Ugyanis, ha élhetőbb jövőt akarunk, akkor, ki kell vonódnunk a természet szennyezéséből, ill. a természetet be kellene engedni a városainkba, hogy az a maga módján élhessen, regenerálódhasson, a mi életünket pedig le kellene lassítani, és valamilyen felelősséget vállalni önmagunk, egymás és a természet iránt is.
A materializmus tévútja
Végül el kell mondanom, hogy egyes számítások szerint a fejlett technológiák alkalmazásával a lakosság 10-20 százaléka elő tudja állítani az anyagi javakat a lakosság 100%-ának. Én nem értek egyet ezzel a meterialista megközelítéssel, ugyanis az ember nem csak matériafaló biológiai organizmus. Látjuk és tapasztaljuk nap mint nap, hogy nincs elég orvos, és főleg nincs elég ápoló – ez utóbbiak számát legalább kétszeresével kellene emelni, ezenkívül egészségügyi bürokratákat is alkalmazni kellene, akik nem tudnának ugyan vénát szúrni és hasonlókat, de útba tudnák igazítani a betegeket, vezetni a hivatalos ügyeket stb. A másik gond az óvónők létszáma. Lenézett szakma, mert az óvónők szégyenletesen kevés fizetést kapnak, és ha mélyen belegondolunk, hogy 20-30 gyerekre jut egy óvónő, akkor azt is tudhatjuk, hogy ez nem természetes. Az első fontos dolog az kellene hogy legyen, hogy a nagyon kicsi gyerekekkel úgy foglalkozzanak, hogy egy speciálisan képzett óvónőre öt gyerek jusson. Ez megfelel egy természetes keretnek, ezenkívül a pszichológia már több mint egy évszázada állítja, hogy a korai gyermekkorban dől el sok minden. Ez azt jelenti, hogy az óvónőket a figyelmükért is meg kellene fizetni, hiszen fél napot velük vannak a gyermekek, és mivel speciálisan képzettek lennének, fel tudnák mindenkinél ismerni a korán jelentkező tehetségeket, és ezeknek a fejlesztését is elkezdhetnék. Tehát az óvónők szerepe megkerülhetetlen, és ha rendelkeznének kellő bölcsességgel az országok politikai elitjei, már léptek volna (csakhogy nekik az olcsó tucatember munkavállaló kell, de minek, ha mindössze 10-20% előállíthat mindent). Ha az óvónők és az orvosok, ápolónők fizetése tisztességes volna, akkor már az emberiség szükségleteit vélhetően legalább a lakosság 30%-a állítaná elő. De az óvoda után az iskola jön. Az iskolákban nem kellene az osztályban 12-15 gyereknél több legyen. Ezt mondja a pszichológia, másrészt a munkamenet miatt egy osztálytanító mellé egy segédtanító is kellene, aki az adminisztrációt intézné, vagy beugrana tanítani, ha a vezető tanítónak rossz napja van. Az iskolában iskolapedagógus és -pszichológus is kellene hogy legyen, mégpedig sok. Minden gyerek IQ-ját és személyiségét negyedévenként tesztelni kellene, azaz évente háromszor, az iskolaév elején, közepén és végén. Figyelni kellene a fejlődésüket, de ehhez egy nagyobb iskolába több pszichológus is kellene, és nem olyanok, akik rövid időre ugródeszkának használnák az iskolát, hanem olyanok, akik a fizetés és a munkakörülmények miatt tartósan maradnának. A gyerekeket az iskolában a fontos dolgokra tanítanák meg. Például olvasni. Az olvasást olyan szintre kellene mindenkinél begyakorolni, hogy úgy menjen, mint a futás vagy a labda pattogtatása. Minden tantárgyat az olvasás által kellene megtanulni, ezenkívül társalogni és szónokolni is meg kell őket tanítani. Az ismeretanyag másodlagos, sőt néha káros is, én. pl. amikor iskolába jártam, azt tanultam, hogy Ausztráliának 17, Kanadának meg 23 milliós lakosa van. Ma egyik adat sem pontos, ha meg akarom nézni, hogy hol mennyien élnek, az internetre kell támaszkodnom. A gyermekek délutánjai sporttal kellene hogy teljenek. A sport nagyon jó tanító, a legplasztikusabban érzékelteti, hogy az eredményhez munka kell, a tehetség pedig kiválthatatlan dolog, és tisztelni kell. Mondani sem kell, hogy tanult edzők dolgoznának a gyermekekkel. Ugyanígy a művészeteket is értő művészembereknek kellene tanítaniuk, legyen szó képzőművészetről vagy zenéről. A különleges igényű vagy szuperintelligens, szupertehetséges gyerekeknek magántanár kellene, a reménytelenül fogyatékosoknak szintén. Ha mindez meglenne, gondolom, hogy az emberiség szükségleteinek talán az 50%-át is a munkából élők kellene hogy kielégítsék. De a kismamáknak is szünetet kellene adni, hogy anyák lehessenek, hasonlóan, mint Magyarországon, de az apáknak is, hogy apák legyenek, úgy mint Svédországban. Mindezen kívül csillagászokat, fizikusokat, mindenféle mérnököt kellene képezni, mégpedig ingyen, és úgy, hogy bármeddig járhat egyetemre valaki, és például mérnöki diploma mellé bölcsészdiplomát is szerezhetne, vagy orvosit, jogit stb. És ezt a társadalom nem tartaná kidobott éveknek, hanem becsülendő dolognak.
A városokban olyan könyvtárak és könyvkészítő műhelyek működhetnének, amelyek lehetővé tennék a világon kiadott összes könyv elérhetőségét. Ha megvan a könyv, kikölcsönözhetné, ha meg nincs, akkor egy automata könyvgyártó legyártaná a drága, de nagyon értékes kártyával rendelkező keresőnek a kiadványt, fűzötten kemény fedéllel, olyan formátumban és akkora betűkkel, olyan betűtípussal, amilyet a megrendelő akar, és amilyet meg tudna fizetni. És a könyvek eljuthatnának mindenhova, ahol van egy könyvtár és egy ilyen könyvgyártó robot.
És végül lennének olyanok is, akik így sem tudnának belépni hasznosan a társadalomba, hagyni kellene élni őket emberi módon. Lehet, hogy zsenik, lehet, hogy azt hozta nekik a sors, hogy valahol elvesztek.
Azt hiszem, hogy így már el lehetne érni azt, hogy a munkaképes lakosság egésze valami értékelhető és értelmes munkát végezve éljen, különösen azért, mert vannak levéltárak, múzeumok, közösségi házak, citerások, régi lemezek, könyvárusok és profi meg amatőr rockzenészek.
Befejező gondolatok (persze tudom…)
Persze tudom, hogy ez utópia, és mint a fenn idézett Omega-dalban, a konklúzió világos: Ilyen a világ, és kell a fegyver. Azaz nem változtathatok rajta, akármennyire akarok. A tények csökönyös dolgok. A söröket különböző üvegekben gyártják, a csokiszelet 48 gramm, egy tábla pedig 80, a Tokaji furmintot félliteres üvegben árulják, a driverek, a programok cserélődnek, ha kérjük, ha nem, és engem sokszor akkor sem értenek, vagy nem kíváncsiak rám, ha valami lényegeset tudnék mondani. De le tudom hunyni a szemem, és el tudok képzelni egy ilyen jól működő világot, ahol senki sem siet sehova, ahol egyszerre van jelen a legújabb és a régi technológia, és szemét nincs sem az utcán, sem a tóban, és ahol az emberek szeretnék egymást megérteni. Lelki szemeim előtt látni egy szabad, felelős, okos, egymást megérteni akaró világot majdnem olyan jó, mintha már létezne is.
