OKTÓBER 23.
Nem emlékszem arra, hogy apa valaha is megütött volna. Anya keze gyorsan eljárt, fenekemre hányt jobb tenyerével, emiatt néha tele is bömböltem az udvart, bőgésem szertehullámzott az ötödik körben.
Apa hangosan sem szólt rám, igaz, az arcjátékából azonnal fölismertem, ha valami rossz fát tettem a tűzre, azonnal visszakozót fújtam, és odabújtam hozzá.
Aztán eljött október 23-a, amikor elnáspángolt az apám!
Október 23-án tört ki a magyar forradalom.
Én a Rózsák terén álló, szerbhorvát tannyelvű iskola negyedik osztályába jártam. Tanítás és ebéd után készültünk november 29-e, Jugoszlávia nagy ünnepe, a köztársaság napja köszöntésére. Osztályunk kólóval készült. Roptuk volna a táncot, ha a lányokkal képesek lettünk volna együtt haladni. Ránk is sötétedett, így villanyfényes utcákon igyekeztem hazafelé.
De október 23-án leragadtam az István út városligeti végénél.
Hatalmas tömeg gyűlt össze, kiabáltak, különböző kórusok énekelgettek tréfás vagy ijesztő dalocskákat Sztálinról és Rákosiról, és a tömeg elhatározott akarata volt a hatalmas szobor ledöntése. Sok teherautó állt egymás mellett, talán traktor is volt, de arra nem emlékszem pontosan. Vastag kötélhurkot dobáltak a szobor feje felé, de mindig visszahullott, leginkább csak a csizmáig repült.
– Nem hagyja magát a Jóska! — kiáltotta egy vörös képű, bajszos bácsi mellettem.
– Le vele! Le vele! – énekelt a hatalmas kórus.
Valahonnét valakik kihúzható létrát szereztek, nem láttam pontosan, kik jöttek, lehet, hogy tűzoltók. Hatalmas üdvrivalgás tört ki a sok ezer ember száján. Én is kiabáltam, mert mindenki úgy ordított ottan, ahogy a száján kifért.
A kihúzható létráról már nagy nehezen sikerült meghurkolni a szobor nyakát.
– Le a kalappal, cowboy! – kiáltotta a vörös képű.
– Elkaptad a marhát! – hangzott a hátam mögül.
A kötél végét egy teherautóhoz kötötték. A téren nagy csönd támadt, mint a cirkuszban, ha a közönség várja a halálugrást, a teherautó nagy zúgással megindult, reszketett az egész testem a fölpörgő robajra. Egy perc sem telt belé, a kötél elszakadt! Csalódott hangot hallattunk valamennyien.
– Drótkötelet! – kiabálták a szobor talapzatára fölmászott emberek.
Egyik teherautó vezetője két ujját a szájába vette, nagyot füttyentett. Ismét csönd a téren.
– Nálam van vagy hatvan méter drótkötél!
Egész csoport fiatal ugrott a gépkocsi platójára, és adogatták lefelé a drótkötéldarabokat. A leghosszabb végére hurok került, s a szobor vállára kötél segítségével fölmászó legény Sztálint földíszítette e különös nyakkendővel.
– De szép lettél, Jóska! – kiabált újra a vörös képű.
– Adjunk neki még egyet! – kiabálta a kórus.
Kapott e bajszos alak még egy acélhurkot.
– Indulhatsz a lányokhoz! – harsogta a vörös képű.
A körülöttem lévők nevettek, én is velük. Eddig pompás tréfa! – állapítottam meg.
A szoborról lelógó kötelek végét több teherkocsihoz kötötték.
Újra csönd a téren.
A halálugrás előtti pillanat.
A cirkuszi sátor kupolájában himbálózik trapézán az egyik akrobata, a másik várja a szökellés pillanatát.
Visszafojtom a lélegzetem.
Fölperegnek a motorok, repesztenek a kipufogók, a kerekek helyben forognak, büdös gumiszag a téren.
– Álljatok meg! – kiabál a kórus.
A motorok megkukulnak.
Csöng a fülem, szinte hasogat a fejem.
– Hozzunk köveket! – kiáltja egy erős hang.
– Hozzunk köveket! Hozzunk köveket! – visszhangzik a kórus.
Kézben hoztak valami fiatalok sok-sok macskakövet.
– Gyorsan rátaláltak a macskakövekre a gyerekek! – szól valami érces férfihang mögöttem.
– Úttestet javítanak a közelben – magyaráz egy néni.
– Nemsokára barikádot emelnek a kölykök, meglássák! – néz körül a vörös képű.
A macskaköveket a teherautók kerekei alá helyezik, hogy ne csúszhasson a gumiabroncs. És felbőgnek a motorok. Újra maró füst, újra égett gumiszag.
– Slájfolnak a kerekek! – ordít a vörös képű.
Nekem a torkom marja a belélegzett bűzös füst-levegő keverék, köhögnék, de nem bírok, a szememből patakzik a könny.
A köveket eltakarítják a fiatalok a kerekek alól. Aztán valahányan elfutnak egy keresztutcába. A tömeg idegesen tárgyalja a történteket. Végül eljut hozzánk is a hír, a közeli gépipari technikum diákjai elszaladtak iskolájukba, azonnal meghozzák a lángvágókat.
– Gyere le, Jóska, arról a ronda, magas posztamentumról, míg szépen teheted! – biztatja a hatalmas bronzalakot a vörös képű.
– Jóska, gyere le! – skandálják suttyók körülöttünk.
A tömeg egy része átveszi a nótát.
– Jóska, gyere le! – fut szerte a Városliget fái között.
A jövendő gépésztechnikusai futva érkeznek iskolájukból vissza a szerszámokkal. Lihegnek, káromkodnak.
A szobor talapzatán álló két alak leereszkedik a kötélen.
Két gépésztanuló létrán mászik helyükbe. A kötélen fölhúzzák a vágóeszközöket. Aztán fölkapaszkodnak mások is.
– Gyere le, Jóska, mert ha fönt maradsz, az lesz a vége, pofára esel! – szellemeskedik a vörös képű.
Körülöttünk nevetni kezdenek az emberek.
– Essél pofára! Essél pofára! – vette át a kórus.
Hirtelen elsötétül a világ!
A kórus torkán akad a dallam.
Síri csönd a téren.
Csak a közvilágítás lámpái égnek. Eddig egy tetőről reflektor varázsolt szinte nappali fényt a szoborra.
– Játszanak velünk a székházasok! – töri meg a csöndet egy bajuszos bácsi.
– Világíts! Világíts! – zúg a kórus.
Vagy tízen rohantak egy magas ház kapujához. Előbb dörömböltek, majd benyomták a szárnyat.
És pillanatokon belül újra kigyulladt a reflektor.
– És lőn világosság! – nevetett a vörös képű.
– Maga mindenre tud valami mondást? – kérdezte e vörös képű mellett álló néni.
– Eddig hallgatnom kellett. Most kidumálom magamat! – így a válasz.
A talapzaton állók zúgva vágták a szobor lábát a csizma fölött. Szikrázott a szobor, úgy láttam, haragjában lángot vetett.
A műszaki középiskola diákjai, akik a szobor mellett álltak, kiabálni kezdtek:
– Menjenek félre! Vigyázzanak! Dől a szobor!
Az emberek lassan nagy ívben félrehúzódtak, én egészen távolra sodródtam, csak a szobrot láttam. De mellettem ismerős hang szólította Jóskát, a szobrot:
– Gyere le, mert ha nem, bizony pofára esel!
A tehergépkocsik mintha csak erre vártak volna, fölbúgtak, pokoli sikoltással feszültek meg a drótkötelek, a szobor megrezdült, majd inogni kezdett, aztán hatalmas csattanással zuttyant a földre.
– Mondtam, Jóska, hogy pofára esel. Nem hallgattál rám. Kellett ez neked?
– Kellett neki! Kellett neki! – vette át számtalan száj a rigmust.
Belém meg villám csapott! Talán már éjszaka van?
– Bácsi, kérem – szólítottam meg a vörös képűt –, meg tetszik mondani hány óra van?
– Történelmi időpont, kiskomám! – csurrant boldog forrás a bácsi száján – No, nézzük csak! – kigombolta köpenyét, aztán a zakóját, hózentrágere kétágú gombolása alól öreg zsebórát halászott elő. Vizsgálgatni kezdte:
– Huszonegy óra harminchét perc!
– Mennyi?
– Mindjárt háromnegyed tíz! Nem kéne neked már ágyban lenned?
Válasz helyett csíkhallá változtam, amilyen gyorsan csak tudtam, átcsusszantam a tömegen és futni kezdtem a nagykövetség épülete felé.
Az épület előtt apa várt, szó nélkül elkapta a vállamat és akkora pofont kanyarított a bal orcámra, hogy még másnap is meglátszott mind az öt ujja nyoma!
– Adok én teneked, csavarogni éjjel! – csattantott újfent kobakomra apa.
– Agyon ne üsse azt a gyereket! – védelmezett Vuri bácsi.
A lakásban anya várt, kisírt szemét regisztráltam az első pillanatban. De apa megadta a harmadik csattanóst is! Berepültem a szobába, anya szárnyai között pihegtem. Ő átölelt, én mindkét kezemmel a ruhájába ragaszkodtam. Aztán hangosan sírni kezdtünk mind a ketten. Nem szólt az én anyám egy szót sem, csak szorított, karja óvó madárszárny.
Végül apa kiszedett anya védőrácsából.
– Vetkőzz le, azonnal alvás! Hogy indulsz holnap iskolába, ha nem pihened ki magad?
Vacsorát nem kaptam, büntetésből-e, vagy csak elfelejtettük mindannyian, hogy egy-két morzsát a csőrünkbe is rakni kell? Nem tudom. De erről többet nem beszéltünk.
Félálomban néha hallottam anya hangját, csakhogy megkerültél, kisfiam! Csakhogy megjöttél épen és egészségesen!
MEGLEPETÉS
A szobordöntés utáni napon későn ébredtem. Az órára pillantottam, és nem akartam hinni a szememnek.
– Tíz óra múlt huszonnégy perccel! – kiáltottam a szekrénynek.
Kapkodtam magamra a ruhát, föl sem öltöztem igazán, amikor belépett anya.
– Elkéstem, anya! Miért nem keltettél föl?!
– Akár alhatnál is még – nézett rám szomorúan szülém.
– Anya! Én tegnap nem akartam… – kezdtem hadarni.
– Nagyon féltettelek, kisfiam – csuklott el anya hangja – Lövöldözéseket hallottunk, öreg este, és te sehol! Éreztem, hogy valami nagy baj történhet! Benne volt a félelem a levegőben.
– Nem hallottam lövéseket. Kiabált, énekelt a tömeg. Ledöntötték a hatalmas szobrot.
– Apád idegesen várt rád, de nem mert elmenni az épület elől. Látta ő a messzi tömeget, idehallatszott a lárma is, meg az istentelen zúgás is…
– Teherautókkal rántották le a szobrot.
– Jaj!– buggyant ki a könny anya szeméből – Ha rád zuhant volna?!
– Messzebb álltam, anya! Nem történhetett bajom.
– És ha agyontaposnak? Ha a tömeg megvadul, nem néz sem Istent, sem embert! Gázol csak, és tör át mindenen!
– Nem lökdösődött ott senki, anya. Nem diskuráltak, nem káromkodtak. Mellettem egy vörös képű bácsi olyan vicceseket mondott, hogy minden percben nevetnem kellett.
Anya leült mellém az ágyra.
– Ki tudja, mi vár ránk ezekben a napokban Budapesten? Zoki, édes kisfiam! Ne menj ki az utcára egyedül…
– Iskolába kell mennem, anya!
– Hajnalban bemondta a rádió, kijárási tilalmat rendeltek el. Utcára nem mehet senki.
– De az iskola?
– Már világosodott, akkor erről is szólt a rádió. Rendkívüli iskolaszünetet rendeltek el.
Apa beszólt az ajtón:
– Zoki! Gyere segíteni! Fölsöpörjük odakint a járdát.
– Apa! Kijárási tilalom van.
– Éppen azért!
És bátran kiléptünk a bejáraton.
Odakint a Dózsa György úton, a konzulátusi épület kerítésénél rendőrségi fabódé állt, előtte rendőr sétált. Két-három lépés erre, aztán ugyanannyi arra. Az őrt álló ránk nézett, fejét megbillentette, úgy köszönt, vagy jelezte csak, lát minket, észlelte, hogy kiléptünk a tiltott területre.
– Jó napot kívánok! – szólt oda hangosan apa, majd megemelte a kezében tartott seprűt. – Takarítunk picikét.
Nagy csattanással ejtette ki kezéből a vödröt. A csörgés-csörömpölés körbeszaladt az üres Hősök terén.
Apa söprögetett, én tartottam neki a lapátot, és a vödörbe fordítottam az összegyűjtött szemetet. Elődöm sűrűn pihent, ilyenkor körbetekingetett, én utánoztam őt, de nem láttunk csoportokat sehol. Az utca azonban nem volt üres! Sietős léptekkel itt-ott embereket láttunk föltűnni, eltűnni.
A Dózsa György utcából befordultunk a sarkon a Sztálin utcába. Ott is állt egy őrbódé.
Apa a járdaszélre lépett, onnan kezdte a takarítást. Én meg egy cirmost pillantottam meg, bebújt a nagykövetség kovácsoltvas kerítése résén és az épület fala mellett a Dózsa György utca felé tartott.
– Cicc! Cicuskám! – hívogattam.
Őkelme nem hederített rám, meg sem gyorsította kocogását, a sarkon kiugrott Jugoszlávia területéről, és eltűnt a szemem elől. Ekkor vettem észre a táblát. Négy csavarral ráerősítették az új szöveget a régire:
„ MAGYAR IFJÚSÁG ÚTJA ”
Fölemeltem a kezem, a táblára mutattam:
– Apa!
Apa kezében megállt a seprű. Állt és nézett, bámult, álmélkodott.
Én körbetekintettem az utcában és a téren, sehol senki. A posztoló őr még mindig láthatatlan volt, de a bódé az füstölgetett. A követség épülete második emeletén kinyílt az ablak. Mile, szokása volt ablakot tárni, ha az irodájába lépett. Intettem neki, gyere le! Azonnal ott termett a művelődési attasé mellettünk, de gyorsan lejöttek a követségen tartózkodó diplomaták és munkatársak is. Körbeálltuk a kerítésen függő táblát. Mielőtt bármit is szólhattunk volna, megérkezett a nagy fekete követségi kocsi, országunk zászlaját kitűzte a vezető, hivatalos küldetésben vagyunk!
Dalibor bácsi előtt szétnyílt álmélkodó kordonunk. A nagykövet a táblára pillantott:
– No, hála Istennek!
A rendőr is vette a bátorságot, odajött hozzánk:
– Nagykövet úr! Kérem, oszoljanak, térjenek vissza a követség területére! Én tudom, kik önök, de távoltól ez csoportosulásnak látszik.
– Igaza van! – szólt Dalibor bácsi – Induljunk, gyerekek!
– Mi az utcát takarítjuk éppen! – mutatott rám apa és újra megemelte a seprűt, mintha az lenne mestersége címere.
– Fejezzék csak be!
A rendőr ott maradt mellettünk.
Apa lassan söprögetett, majd megszólította az őrt:
– Maga mióta posztol itt?
– Éjfél óta.
Apa a zsebében kotorászott. Cigarettásdobozt húzott elő, és megkínálta a posztot. A hivatalos ember elvette a fölkínált dohányrudacskát.
– Köszönöm. Majd később elszívom.
Apa lassan és körülményesen gyújtott rá. Fejét kissé bal válla felé fordította, szemét szűkre vette. Ismerem ezt nála! Ilyenkor valami különös kérdést rak a vele szemben állóra, és várja a titokzatos választ.
– Látta, kik csavarozták Sztálin fölé az új táblát?
– Láttam. Négy suhanc járt erre. Meg négy a túloldalon.
– Miért nem lépett közbe?
– Mit tehettem volna egyedül négy ellen?!
– Ott a pisztoly az oldalán!
– Egy tábláért én nem lövök emberre!
– Csakhogy Sztálin!
– Elegem van nekem is Sztálinból!
A járda takarítását lassan befejeztük. A vödörből a szemeteskukába öntöttem azt, a kicsit, amit begyűjtöttünk.
– Ki tudja, mikor viszik el a szemetet? – tolta sapkája ellenzőjét feje tetejére apa.
Mile lépett az udvarba. Apát hívatta Dalibor bácsi.
Alig mostam kezet, engem is hivatott.
– Nézem a képedet, te éjjeli csavargó! – nevetett rám a nagykövet.
Odamutattam arcomat.
– Tisztességes tasli! — bólintott a nagykövetség első embere – De megérdemelted.
– Meg.
– Nem bántad meg, hogy elmaradtál?
Lehajtottam a fejem.
– Nézz rám, te gyerek! – parancsolt rám Dalibor bácsi.
Ránéztem. Igyekeztem erős, férfias lenni, de szúrós tekintete áramütésként ért, szívem elszorult. Éreztem, kibuggyant szememből a könny és végigcsordul az arcomon.
– No, ne sírj! – vigasztalt a nagykövet – Gyere, ülj le mellém!
Kisebb díszes, faragott asztalka állt az iroda egyik ablaka alatt, két szék egyik, kettő a másik oldalon. Apa a nagykövettel szemben ült. Mindkettőjük mellett üres volt egy hely. Én apa mellé telepedtem.
– Jó lesz így is! – nevetett rám Dalibor bácsi – Zoki! Elmeséled nekünk, hogyan is dőlt le az a hatalmas szobor?
– Sztálin Jóska szobra?
– Pont az!
Én rákezdtem. Észre sem vettem, hátam mögé gyűltek a nagykövetség bent lévő diplomatái és munkatársai. Hangosan nevettek, amikor eldaloltam a kórus rigmusait, és még nagyobb lett a kacagás arra, hogy magyarról szerbre is átfordítottam mindent, aztán úgy is dalolva adtam elő.
Apa pofonjairól nem szóltam semmit.
Apa sem.
Mindenki tudott büntetésemről, de nem hozakodott vele elő senki, akkor sem, aztán sem, soha.
– Nagy az emberek elkeseredése – kezdte Dalibor bácsi –Amik történtek, egyelőre csak zavargások.
– Talán – szólt valaki.
– Lehet más is – folytatta Dalibor bácsi.
– Ugyan mi lehetne ebből? – ámult el a gépírónő.
– Felkelés, kedvesem – koppant az asztallapon a nagykövet hangja – Abból meg forradalom!
*
Részletek a szerző Tízévesek című, díjnyertes ifjúsági kisregényéből, amely a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában jelent meg.
