Lantom, kardom tied, oh szabadság!

Kiskőrösön a hatvanas évek végén kezdték meg a Petőfi halálának 120. évfordulójára való méltó megemlékezésül egy állandó Petőfi-kiállítás tervének előkészületeit. Ezzel teljesült a lakosság kívánsága, hogy a kiskőrösi Petőfi-szülőház emlékmúzeumán kívül – tekintettel a helységbe irányuló jelentékeny bel- és külföldi idegenforgalomra és a gazdag hagyományú Petőfi-kultuszra – Petőfi-kiállítás létesüljön Kiskőrösön. Erre a célra átépítették a szülőház tőszomszédságában lévő óvodaépületet.

A kiállítás főrendezője a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum volt. A forgatókönyv összeállítása, a kiállítás anyagának csoportosítása, mondanivalójának kidomborítása és a rendezés megfeszített munkája meghozta a gyümölcsét. Olyan kiállítást kapott Kiskőrös, amely egyedülálló volt Magyarországon, és méltó a költő emlékéhez. Ennek legékesebb bizonysága a Petőfi-ház közvetlen szomszédságában levő új irodalmi kiállítás, amely 1969. augusztus 3-án nyílt meg.

A kiállítás három termében átfogó képet kapunk – irodalmi dokumentumok, képzőművészeti alkotások és korfestő elemek érzékletes kombinációjával – a költő életútjáról, pályafutásáról és munkásságáról.

Az első teremben az ifjúság és a pályakezdés évei bontakoznak ki előttünk, a költő iskolai, katonai  és színészéveivel. Az az időszak, amely az ifjút költővé érlelte. Az ifjú Petőfi nem kevesebb mint nyolc helyen járt iskolába. A félegyházi és kecskeméti kisiskola után Sárszentlőrincre, a pesti evangélikus, majd a piarista gimnáziumba, azután Aszódra, végül Selmecre került. Selmecen éri apja anyagi romlásának híre. Ekkor veszi először kezébe a vándorbotot, majd áll be katonának.

Katonáskodása után legalább egy esztendeig úgy tűnik, rendbe jön az élete. Pápán folytatja tanulmányait. A pápai kollégium képe alatt olvasható a Borozó, az első nyomtatásban megjelent verse azonban még korántsem jelenti azt, hogy a költő élete egyenesbe jutott volna, ehhez még két, nagyon nehéz esztendőnek kellett elmúlnia. Ismét kezébe veszi a vándorbotot, és előbb a Dunántúlon vándorszínészkedett, aztán regényfordításokkal tartja fenn magát. Sok hányódás és viszontagság után 1843 késő őszén lerongyolódottan és betegen érkezik Debrecenbe. Ezt a lelkiállapotot fejezi ki Orlay Petrich Soma Petőfi Debrecenben c. festménye, amely az első kiállítási terem főfalán látható.

Alig tavaszodik, amikor kéthetes vándorlás után egy kötet verssel megjelenik Vörösmartynál. Neki köszönhette, és ma is köszönheti a nemzet, hogy van Petőfije. Életének ezt a fordulatát jelzi a kiállításon Vörösmarty képe, az első verskötet és Petőfi kéziratfotója:

„Egy heti kínos vándorlás után Pestre értem. Nem tudtam kihez forduljak? Nem törődött velem senki a világon: Kinek is akadt volna meg a szeme egy szegény rongyos kis vándorszínészen…?

A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez… A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem. E nagy férfi, kinek én életemet köszönöm, s kinek köszönheti a Haza, ha neki valamit használtam, vagy használni fogok, e férfi Vörösmarty!”

Ezt a kiállítási termet Petőfi 1845-ös arcképe zárja.

A második teremben a kiforrott költőegyéniség tevékenysége, munkássága – a forradalom éveinek kezdetéig – kerül bemutatásra. A költőnek már országos neve van. Verseit mindenütt ismerik, népdalait mindenütt éneklik. A nép magának érzi és vallja költőjét. Ő azonban ráébred arra a szörnyűségre, hogy nem az igazság uralkodik a földön, hogy a jóbarát és a nő megcsalja az embert, hogy a gazdag elnyomja a szegényt. 1844 végétől egymásután érik a rosszindulatú irodalmi támadások, amelyek a következő év első felében általános pergőtűzzé erősödik. A törekvéseit ért támadások és a politikai élet alakulása mély válságba sodorja.

A harmadik termet a forradalom és a szabadságharc költőjének szentelték a szervezők. Ugyanitt foglaltak helyet a napjainkban is élő-ható, a világirodalom nagyjai közé emelkedett költő utóéletének dokumentumai. Petőfi elsőnek ismerte fel 1848-ban az európai forradalmak sorsdöntő következményeit. Következetesen készült a forradalomra: „Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggel és estéli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története.” (Lapok Petőfi naplójából).

A francia forradalom vidéken éri: „Egy Pesttől távol eső megyébe utaztam, és ott egy fogadóban lepte meg e hír a szívemet, lelkemet, idegeimet... Nyakra-főre siettem a fővárosba.”

Mikor a bécsi forradalom híre Pestre érkezik, Petőfi már nem törődik az országgyűlés óvatos alkudozásaival. Megszövegezi barátaival a magyar nép szabadságköveteléseit tartalmazó Tizenkét ponton, megírja a Nemzeti dalt, és 1848. március 15-én nekiindul néhány fiatal írótársával a Pesti utcának. Mozgalmuk, mint az erdőtűz, úgy fut végig a városon. Csatlakozik hozzájuk az egyetemi ifjúság, a fiatal mesterlegények, munkások lépnek közéjük, megmozdul a Rákos mezején sátorozó országos vásár paraszti tömege: Tíz-húszezer ember hullámzik mögöttük, s Petőfi úgy jár az élükön, mint a tűzláng.

Azt is szemlélteti a kiállítás, hogy Petőfi harca nem fejeződött be a forradalom első győzelmével. Látja, hogy az udvari és főnemesi reakció nem alszik, hogy képviselői a kormányban is érvényesíteni akarják és tudják akaratukat, el szeretnék sikkasztani a forradalom vívmányait. Arra ösztönzi a népet, hogy ne álljon meg a forradalom útján, haladjon tovább. Amit az emlékházi tabló vezető idézete is kifejez:

Föl, föl, hazám, előre gyorsan,

Megállni félúton kívánsz?

Csupán meg van tágítva rajtad,

De nincs eltörve még a lánc!

(Megint beszélünk, s csak beszélünk)

A bécsi udvar alattomos terve sikerült. A diadalmasan megindult forradalmi fejlődés vérbe fúlt. A nép minden erejét a haza függetlenségének fegyveres megvédésére kell egybefogni. Petőfi ennek is éltető lelke. A veszélyes forgó szabadság védelmezésére harcba szólítja a nemzetet: