Négy kép az Aranykacsában

Eljárt fölötted az idő, párom, hallom kedvesem hangját, vigasztal. Újabban nehezen mozgok, derékfájás kínoz, néha alábbhagy, átszáll combomba, hasít, mintha késsel vágnák, gyötrelem gyalogolnom, hangosan nyögdécselek, szinte számlálom keserves lépteimet. Lépcsőt mászok Budapesten a Kálvin-tér közepén, a kapaszkodóba ragaszkodom, hűvös a késő ősz, mégis megizzadok. A Ráday utca hívogat, legyintek felé, padra ülök, egyedül foglaltam helyet, más padok üresek, sietős emberek, mint a hangyaboly, rajzanak, én meg azon morfondírozom, emlékeimben kutatok, milyen hosszú is a Ráday utca, amelynek a dereka táján találhatok rá az Aranykacsa Galériára, ahol csoportkiállítás nyílik délelőtt tizenegykor, amelyen fiam, Béla, négy alkotását is megszemlélheti a nagyérdemű budapesti közönség. Utódom, noha Pesten él és alkot, először mutatkozik be egy tárlaton a hazai érdeklődők előtt. Kicsit megmosolyogtam eluralkodó lámpalázát, nem ez az első tárlatod, fiam, képeid megjártak már néhány világrészt, amerikai és ázsiai metropoliszokat, európai nagy hírű tárlatokon vettél részt, önálló kiállításaid voltak több országban is, jó kritikákat gyűjtöttél be, nincs mitől félned. Nem is félek én, apám, csak szorongok, itt személyes ismerősök is lesznek, aztán milyen reakciókat vált ki majd bennük az én négy alkotásom?

Magam is először látom eredetiben a kiállított képeket. Ismerem jól mind a négyet. Megszületésük után azonnal beszámolt a fiam, szóban is, de küldte interneten az illusztrációkat is mondataihoz. Kedvesemmel egy-egy küldött alkotás előtt néha hosszan elidőztünk, beszélgettünk, emlékeztünk, s néha hosszan el-elkanyarodtunk az alkotástól, vissza az időben, sakktáblán ugrattunk akadályt a csikó nyergében.

Egyedül érkeztem Pestre, asszonyom nem mert nekivágni a hosszú útnak, így a Kálvin-téri padon árván ücsörgök, biztatom magam, indulj a célod felé! Szerencsémre a kávézók nem szüntették meg még a kerthelyiségeiket, útközben is leülhetek, meg is teszem, jön a pincér, csak pihennék néhány percet, mondom, pihenjen csak bácsi, épp azt akartam mondani, fél óra van a nyitásig. Merre megy? Az Aranykacsa Galériát keresem, messze van innen? Itt van valami galéria is? Ebben az utcában főképp vendéglők és kávézók vannak, meg néhány cukrászda, Aranykacsáról nem hallottam.

Fölzeng lelkemben a vers. Megzenésítve hallom, a szívemben dalol egy gyerek. „Aranykacsa a jégen/ Jobb volt neked a vízen/ Nád rejtett réti szárnyék / Susogó szép világvég/” Kedves versszak, gyerekkorom csínytevése benne, mert aranykacsát a tócsa jegén sarokkal rúgtunk, s ha lyuk szakadt, betódult a lékbe a levegő, amorf kép keletkezett a tükörben, az aranykacsa volt ő. „Aranykacsa a jégen/ Szivárvány hét színében/ Csillogtassátok úgy ni/ Ki tud nagyobbat rúgni/” ( Fehér Ferenc: Aranykacsa)

Az Aranykacsa Galéria hitem szerint vagy száz esztendeje is Aranykacsa lehetett, mert a tizenkilencedik század vége felé szinte minden magyar nagyvárosban volt ilyen nevű vendéglő is. Figyelmem azonban egy másik intézmény kelti fel. Ebben az utcában még most is üzemel a nagy magyar ínyenc, a huszadik század első fele kiváló történetmesélője, Krúdy Gyula, egyik törzshelye, a Nemzeti Kávéház helyén a Vörös Postakocsi vendéglő, ahol az író kedvenc ételeiből rendelhetünk. Kívül emléktáblát olvashat az arra járó, amely bizonyítja, hogy Szindbád világutazó társával írónk naponta átlépett itt egy küszöböt.

Vagy fél órával a megnyitó előtt beléptem a képek közé, leültem fiam négy alkotásával szemközt. Tekintetem mágnesként vonzotta a terem falának kiszögellésére varázsolt négy alkotás, szinte megbabonázott a látvány. Balról egy installáció lógott a plafonról, bújtatott engem, hálás voltam alkotójának, mert lehetővé tette számomra a rejtezést.

Hirtelen sült szalonna szaga akad orromba, nyársalunk a Tisza-partján, körülültük a tüzet, parázs fölött izzad a kurcina, csepegtetjük a kenyérre a zsírt, majszolunk, levegőt alig kapunk, kölyöklétünk kiteljesül, még a zentai Árvay iskola hetedikes diákjai vagyunk, most véletlenül  iskolakerülőben, csönd a fák alatt, csak a tűz, a fűzfanyárs, a kenyér a valóság. A fölső rámában ott a Tisza árerdeje, május van éppen, s mozdul a kezem az installáció bokor mellett, kotornám össze a parazsat, éltetném a tüzet, de fiam rám köszön, lábam parkettán pihen, az erdő még ott van, de ködfüggöny ereszkedik rá. Mit szólsz a képeimhez, apám? Tetszenek. Elgondolkodtatóak. Emlékeket ébresztenek bennem, és gyorsan cserélődnek a múlt béli jelenetek, mesélnek is, zenélnek is, irányzatok szőlőindái tekerednek egymásba, hangnemek váltakoznak, de nincs kakofónia, rend van és melegség. Mondanám, most oltottam ki a parázs pislákolását az egyik göcsörtös fa alatt, barátaimmal nyársaltunk, még a számat sem törültem meg, nyúlok is a zsebbe, melyikbe tette kedvesem a papír zsebkendőt? Arra a fölsőre, a Ködös erdő címűre már van érdeklődő, alighanem elkel, jó lenne, így kezdeni Pesten, dicsekszik a gyerek. Bólogatok, gombóc a torkomban, elárulhatnám, anyádnak minden interneten bemutatott alkotásod közül ez tetszik a legjobban, talán mosolygok is utódomra, mintha bátorítanám. Később, már a hazafelé úton, rácsörgök asszonyomra, Ida, alighanem elkelt a Ködös erdő. Nem válaszol a kedvesem, megeshet a könnyét törölgeti, végül suttog csupán, azt a képet meg kellett volna tartani…

Nem várom meg a tömeg oszlását, indulok az állomásra.

A kiállítás nyitvatartását egy héttel meghosszabbították, igen sok látogatót vonzott a kortárs magyar  képzőművészek csoportos budapesti bemutatkozása, dicsekedett Béla fiam, boldog volt, sikeres az első bemutatkozásom! A nagy érdeklődés egyik oka a tárlat rendezőjének jó szeme és ráérzése, a másik oka meg a te négy alkotásod volt, fiam, nevettem bele a telefonba. Mert a hatalmas utcai ablakok takaratlan üvegtábláin át a járókelők akarva-akaratlanul benéztek a prezentált képekre, a szembetűnő helyen meg a te négy alkotásod, mint egy egérfogóban a csalisajt, megállította sietős lépteiket, becsalta őket, és ha már a teremben voltak, körbejárták a kiállítást. Viccelsz, apa, tudom, de mégis lehet abban valami, amit föltételezel. Nem viccelek, fiam, kipróbáltam. Véletlenül. Ahogy az épülethez értem, megláttam a hatalmas utcai ablakokat, benézek, határoztam el, jobbra a fejem, mentem volna az épület végéig, de csak a közepéig jutottam, mert megállított a négy alkotásod. Bámultam rájuk az ablaküvegen át, hosszú percekig, aztán csak úgy, megindultak lábaim befelé. Halkan köhécsel a gyerek. A galéria tulajdonosa is hasonlót mesélt, mint te, meg a festőcimborák is bizonygatták, a kiállítás központja a négy képem az Aranyfácánban!

Karácsony hetében megérkeztek hozzánk a gyerekek.

Kicsi karácsonyfát a három férfi, a három generáció díszíti. Szemrevételezzük, mit kéne, hogy kéne, ide gömböcske, oda szaloncukor. Egy középső ágra, fölakasztom az Aranyfácán Galéria négy képének kicsiny mását. Egy lapocska a dísz, alig lehet kivenni, mi van rajta, milyen képekről van szó, parányira varázsolta az alkotásokat a technika. Rábámul a fiam a díszre, megfogja, félek, leveszi, de nem, markába rejti, melengeti, szeretgeti. Leülök az ebédlőasztal mellé, bátkai juhfarkot töltök poharainkba. Gyere, fiam! Odaül mellém, kortyint egyet, letenné a poharat, de félúton megáll a keze, rám tekint, szeme tükrébe, mint hajdan a tócsa jegén az én sarkam, aranykacsát rúg a teremtés emléke. A tárlat utolsó napján bementem a galériába, ott ért a hír, hogy a két erdőrészletet megvették. A másik kettő sorsa mi lett? – kérdezem. Egy frissen létrehozott alapítványban élik további életüket. A ráadás hetének minden napján betértem pár percre a Ráday utcába, leültem abba a székbe, amelyben a megnyitó idején te pihengettél, apám, éppen szemben alkotásaimmal, és búcsúztam tőlük. Jó hely az a szék, mondtam, mert számomra megéledtek az alkotásaid. Tágra nyílik fiam szeme, hinni sem akar szavamnak. Lassan csak kimondja titkát, nekem is megmozdultak a fák, csacsogott a völgy patakja, és kéjesen szemezett velem az ébredő lányka.