PESTEN AZ IRODALOM KÖZELÉBEN
Öt évi temesvári tartózkodás után 1852 nyarán Kánya Emília a férjével együtt visszaköltözött Pestre, s ezzel írói pályája előtt is új lehetőségek nyíltak. Házassága azonban egyre nagyobb pró- batétel elé állította őt, „szégyelltem magamat, undorodtam az ilyen élettől” – foglalta össze röviden emlékiratában a szomorú napok emlékét. „Körül kell sáncolni magunkat kötelességeink erős várbástyáival – írta. – Ezekből fakadnak legnagyobb örömeink.” Sokszor elmondta magában: a haza, a szülőföld még számít rá, még komoly feladatai vannak a magyarság fölemelé- séért folytatott munkában. A forradalom és a bukott szabadság- harc megvertjeibe, a kegyetlen megtorlásba belekeseredett em- berekbe kellett lelket önteni. Vezetni kell őket, egyengetni előttük az utat, „szeretni minden szépet, jót, rámutatni a társadalom lelki és testi szegényeire, ezeknek vigaszt hozni, ezeket bátorí- tani, nyíltan rávezetni az örök igazságok mezsgyéire azokat, akik- ben még van lélek, és nem nyomta még el a köznapiság nehézkes nembánomsága” – foglalta össze a női író feladatait Kánya Emília. Ezek a tervek, szándékok és vállalt feladatok vezették őt akkor is, amikor – folytatva a Temesvarer Zeitungban megkezdte pesti leveleinek közlését – 1860 októberében megalapította saját lapját, a Családi Kört. A folyóirat szerkesztése által megszabott feladatok húsz éven át alakították mindennapi életét és az írói pályáját, s visszatekintve bártan írhatta: mindvégig lelkesítette őt a belső tudat, hogy szerény működésével missziót teljesített.
Időközben másodszor is férjhez ment, 1861. május 8-án volt az esküvője Szegfi Mórral, s ezzel családi élete tekintetében is révbe jutott. Új barátai sorába tartozott báró Orbán Balázs erdélyi író is, aki akkor már ünnepelt szerzője volt az Erdély természeti szépségeit és műkincseit bemutató tudományos dolgozatoknak. Orbán Balázs „eredeti, szép magyar alak volt. Magas, nyúlánk, sötét arcbőrrel, szénfekete hajjal és szakállal. Magyar ruhában járt mindig, még akkor is, mikor mi már régen elhagytuk a nemzeti viseletet. Sokat utazott, sokat látott ember volt, kedélyes, jó, mint egy gyermek, kivált ha felmelegedett a lelke a barátság tüzénél” – emelte őt kedves és szeretett alakjainak sorába az írónő. Mindeközben egyre gyakrabban érezte, hogy lassan eljárt fölötte is az idő. „Engem most már rég sutba dobtak – írta egy elkeseredett pillanatában –, tehetségem nem volt kimagasló, sohasem értettem, hogyan lehessen az előtérbe tolakodni és ott pozíciót elfoglalni. Félénk és magamba vonuló voltam.” 1880-ban év végére elfogytak lapjának előfizetői is, be kellett hát szüntetni annak kiadását.
„Így lettem földönfutóvá 1880. január első napjaiban – írta elkeseredésében a korábban mindig derűs írónő. – Más fordulatot vett itt a világ, más igényeik támadtak a nőknek. Egyszerre lettem ósdi, egy más világból való és végtelenül boldogtalan.” A súlyos gondok és vívódások közepette történt, hogy 1884 novemberben egy, a barátoktól érkezett levélben felkérték Emmi lányát, vállaljon tanítói-nevelői állást a fiumei elemi és felsőbb leányiskolában. Ekkoriban tömegesen vezényelték Fiumébe a magyar tisztviselőket, a kormányzósághoz, a posta- és távirdához, és más hivatalba.
Ezzel Kánya Emília életében új fejezet kezdődött.
(Folytatjuk)
