Nagykikinda, a Bánság egyik jelentős központja. Először Nagykeken néven említik, a 15. század elején. Az 1774-es esztendőben, Mária Terézia idején megalapították az úgynevezett nagykikindai kiváltságos kerületet, amelynek székhelye Kikinda lett. Lakói az említett időben gazdasági és politikai kiváltságokat élveztek az osztrák birodalmon belül. 1858-ban a bánsági település városi jogokat kapott.
S ebben a bánsági kisvárosban otthonra talált a magyarság kis közössége, különösen a XIX. század második fele után, és ott, a román határ közelében megálmodta, valami mélységes lehivatottsággal megépítette azt a csodálatos kis szellemi fellegvárat, amelyről napjainkban is csak tisztelettel szólhatunk.
És szólunk is, mindenekelőtt köszönhetően Barát Andrásnak, Nagykikinda ismert helytörténészének, aki A magyar művelődés című, 1995-ben megjelent könyvében részletező alapossággal szól Nagykikinda szellemi életének erőteljes kibontakozásáról, fejlődéséről. A kisváros magyarságának, sokszínű, rendkívül tartalmas művelődési életéről. A teljesség igényével nehéz lenne hiteles képet adni, megfogalmazni mindazt, amit a nagykikindai magyarok szellemi fellegvára őriz.
Barát András Nagykikinda gazdag szellemi életéről szóló „vallomását” a következő mondattal kezdi: „Kezdtem tehát azzal, hogy a kikindai magyar művelődési élet tulajdonképpen nem 1945-ben kezdődött. Jóval előbb.” S ennek hitelességét igazolva hangsúlyozza: „A Kikindai közlöny 1885. október 18-ai számában A magyar nemzeti színészet című cikk alatt a következőket írja: „Nagykikindán egy magyar nemzeti színpártoló-egyesület alakul melynek célja a magyar nemzeti színészet és ez által a nemzeti közművelődés ápolása. A város magyarságának társadalmi élete az államalakulás idején még nem tömörült egyesületek keretében. Egyedül az 1871-ben alakult »Dalárda« képezett kivételt.” A művelődést hivatásként elfogadó magyarság kibontakozó tehetségét a színjátszás terén előbb a kikindai „Gazdakör”-ben (1923-ban újjáalakult), majd az 1930-ban megalakult Evangélikus Keresztyén Ifjúsági Egyesület keretében valósíthatta meg. Az 1919/20-as években a műkedvelő színjátszás fáradhatatlan szervezője Deák Kornél volt, aki őszinte elkötelezettséggel állt a kikindai színjátszás élén.
A kikindai magyar színjátszás gyökerei csaknem 100 esztendővel ezelőtt szilárd alapot teremtettek a bánsági kisváros színjátszásának. S amikor 1945 májusában Nagykikindán megalakult a Magyar Művelődési Közösség, amelynek első elnöke Fa József volt, Nagykikinda egyik meghatározó egyénisége, megkezdődött az az időszak, amely nem egy szerény, szakmailag még éretlen színjátszó társulatot „örökölt”, hanem immáron egy rangos, szakmailag jól felvértezett, tehetséges színjátszókból álló együttes teremtette meg a bánsági kisváros színjátszásának azt a rangját, amelyről mind a mai napig csak őszinte tisztelettel szólhatunk. S igazolásul álljon itt néhány adat. Említettük, hogy az 1945-ben megalakult művelődési egyesület „indította” útjára a nagykikindai színjátszókat. Ezzel kapcsolatban említjük meg azt is, hogy az akkor alig megalakult társulat a legjobb magyar vajdasági színjátszók találkozóján, 1948-ban, a Remény című színpadi mű színrevitelével komoly sikert aratott. Minden tekintetben, különösen szakmai és műsorpolitikai szempontból. Az „indulás”, a nagykikindai társulat rendhagyó teljesítménye azt jelezte, hogy a vajdasági, a bánsági magyar színjátszás gazdagabb lett. És egymást követték az emlékezetesebbnél emlékezetesebb előadások: a Mélyek a gyökerek (1949), az Ezüstszelence (1950), aztán a Palicsi Ünnepi Játékokon Zilahy Lajos A szűz és a gödölye című színművének osztatlan sikere (1952 májusában).
regikepek.hu
S amit külön is hangsúlyozni kell: a nagykikindai színjátszók ott, az Egységben, valami fanatikus elhivatottsággal a színvonal mércéjét igyekeztek újból és újból magasabbra emelni. Barát András szerint a bánáti kisváros műkedvelő színjátszásának erőteljes, érdembeli kibontakozásában meghatározó szerepe volt Kovács Frigyesnek, a neves színművészünknek. Véleménye szerint a Kovács-időszak a nagykikindai színjátszás legsikeresebb időszaka volt, s ezt igazolják is Kovács Frigyes rendezései. Így például a Don Quiote című színjáték (1983), a Száll a kakukk fészkére című dráma (1984), majd az Antigoné (1985). A kritikusok az Antigoné bemutatója után megjegyezték, az együttes megmutatta és bebizonyította, hogy meg tud oldani egy ilyen nagy feladatot is.
Azonban semmiképpen sem szabad megfeledkeznünk Barácius Zoltánról, ugyanis az ő rendezései is emlékezetesek maradnak számunkra. Így a Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása című szatirikus színpadi játék vagy A nyugati világ bajnoka. Egyik is és másik is elismerésben részesült a vajdasági amatőr színjátszók hagyományos találkozóján (Muzslyán és Bácsfeketehegyen).
Minden kétséget kizárólag a vajdasági magyar színjátszó mozgalom egyik szilárd fellegvára volt Nagykikinda, és ma is az. S amikor őszinte meggyőződéssel ezt állítom, akkor nemcsak azokra a kiváló rendezőkre gondolok (Kovács Frigyes, Vajda Tibor, ifj. Szabó István, Dragan Jović, Soltis Lajos, Fischer Károly, Barácius Zoltán, Bakota Árpád, hogy csak néhányukat említsem), akik egy-egy színpadi figura megformálására készítették fel a tehetséges nagykikindai színjátszókat, hanem egyúttal elkalauzolták, megismertették velük a színpad csodálatos világát is. Igen. Azok a rendezők a szakma titkaival felvértezték őket. S most, csaknem 80 esztendő után, őszinte tisztelettel sorolom fel a nagykikindai színjátszás néhány legendás alakját: Kátai Tibor, Lepár Ferenc, Kanalas Ilona, Kökény Gizella, Pócik József, Tóth János, Szabó Ilona, Tóth Veronika, és sorolhatnám, mert sokan voltak ott Nagykikindán, akik az Egység szerény otthonának a színpadán a bánsági kisváros színjátszását szolgálták mélységes alázattal, ragaszkodással, és az a szolgálat, nemcsak a kisváros színjátszásának a múltját kovácsolta fényessé, hanem jelenét is emlékezetessé tette és teszi.
És erről a jelenről is szólni kell, mert mint nagy költőnk, Vörösmarty Mihály üzeni: „A múltat tiszteld a jelenben, s tartsd meg jövőnek.” Nagykikinda, ebben a letaglózó vírusos világban töretlen hittel őrzi színjátszásának csodálatos tegnapi fénykorát, azt az akarást, belső tartást, amellyel az elődök egyszerűen tették a dolgukat, mert tudták, hogy a színház közösségmegtartó hatalom. S erre a hatalomra napjainkban is szükség van. Király Sándor, a jelenlegi nagykikindai színtársulat vezetője, egykori színjátszója tudja ezt, tudja, hogy a színház azért örök, mert titka az együtt lélegzésben van. S ez az együtt lélegzés immáron csaknem 80 esztendeje tart, eggyé kovácsolja a nagykikindai színjátszókat a hűséges, a hálás közönségével. Király Sándor egyik vallomásszerű írásában hangsúlyozza: Ez a mi részünkről hitvallás, életfilozófia, életmód. A mindennapi munka után nem sajnáljuk a pihenést felváltani a deszkák és reflektorok világával. Igen. Ez az az erő, akarás, amely színjátszóinkat felkíséri a színpadra, és ott tartja. Meggyőződéssel állítom, hogy ezek a vallomásszerű mondatok nemcsak a nagykikindai magyar amatőr színjátszás csaknem 80 esztendős létét, szinte állandó jellegű, magas színvonalú felfelé ívelését határozzák meg, hanem a vajdasági magyar nyelvű amatőr színjátszás múltjának, megmaradásának, erőteljes kibontakozásának sziklaszilárd alapjait az a mélységes hitvallás, elkötelezettség teremtette meg, amelyet Király Sándor, az említett vallomásszerű mondataiban említett.
A nagykikindai Egység Művelődési Egyesület eddigi értékteremtő munkásságáról három kiadvány számolt be. Az első, 1985-ben a negyvenedik, a 1995-ben ötvenedik, és végül 2005-ben a hatvanadik. Sajnos a ránk köszönt vírus miatt 2020-ban nem sikerült megünnepelni az Egység 70 éves értékteremtő munkásságát. Ez azonban nem azt jelenti, hogy néhány év múlva, 2025-ben nem kerül megrendezésre a jubileumi, 80. évforduló.
Nyitókép: regikepek.hu
