Az elmúlt évek olvasmányai és gondolataim a társadalmi rétegződésről azt a meggyőződést erősítették bennem, hogy lényegében az emberek összességének a státusza az írott történelemben nem változik. Igaz, hogy többen vagyunk a Földön, fejlettebbek a gyártási technológiák – és sorolhatók a különbségek a múlt és a jelen között. Hiába éljük az informatika forradalmát, az ember nem változott, ezért én egy kísérletet (esszé) teszek arra, hogy a középkori terminusokkal írjam le a mai társadalmi viszonyokat.
Az elmúlt, nagyjából 4-5 ezer évben a birtok elsősorban a föld volt, emellett jelen volt az arany mint forgóeszköz, amelynek a birtoklása a föld birtoklásával vált egyenlővé, majd pénz lett, és végül elkezdték papíron jelezni és használni, hogy aztán ezt is elhagyják. Tehát amióta társadalom van, mindig létezett egy bármire átváltható eszköz, és az, amire átváltották. A középkorban hatalmas földbirtokkal rendelkezett az arisztokrácia, ha ugrunk egy nagyot, akkor korunk arisztokratái azok, akik a pénzt birtokolják, és ehhez járulékos birtokokat vehetnek, gépet, gyárat, országot. Igen, országot is. Ma élnek olyan emberek, akiknek a birtoka nagyobb egy kis vagy közepes ország birtokánál, sőt az nem nehéz, hogy a médiát befolyásolják, és hassanak a választási kampányokra, hogy a kívánt eredmény valósuljon meg olyan országok esetében is, amelyek esetleg többet érnek az arisztokrata pénzénél, hiszen csak arra van szükség, hogy a megfelelő pártok kerüljenek a parlamentbe, ami nem olyan nagy összeg. Akik mindezt a manipulációt megtehetik, azok az arisztokraták. A ma arisztokratái. Persze minden mást is megtehetnek, amit a pénzzel lehet, és ez nem kevés.
Az arisztokraták általában nem sokat mutatkoztak a középkorban (sem), egymás társaságát keresték, udvartartásuk állandó volt, és ha valahova elmentek, akkor csatlósaik, a lovagok követték őket védelemként. Ez ma sincs másként. Bill Gates vagy Warren Buffet nem arról ismert, hogy minden reggel a kedvenc trafikosánál megveszi a Financial Timest. Gyakorlatilag csak akkor hallani róluk, ha valami furcsát csinálnak, pl. amikor Bill Gates megjelenik az egyik olimpia asztalitenisz-versenyén. Ezenkívül az arisztokraták drága dolgokat szoktak vásárolni. Bátrabb pillanataikban valami addig elképzelhetetlent kezdenek üzemeltetni (ilyen Elon Musk, aki kifejezetten szereti a médiák figyelmét). Az arisztokratáknak, mint mindig a történelemben, felfoghatatlan mennyiségű ingó és ingatlan vagyonuk volt. Manapság a Forbes magazin szokott ennek utánajárni, régen pedig az emberek egyszerűen csak azt tudták, hogy kinek kell a tizedet meg a kilencedet fizetni, meg amit egyéb módon közöltek velük. Régen, ha az arisztokraták pl. választófejedelmek gyülekeztek, az a pórnéptől messze volt. Ma évente több ilyen fórum létezik (Bilderberg csoport, Davos), és azt, hogy azon mi a téma, nem nagyon fejtik ki a nyilvánosságnak. Hatalmuk össze sem hasonlítható, mondjuk így, az „egyszerű” emberével, hiszen termelőegységek birodalma, bankok, és ki tudja, még mi áll a befolyásuk alatt.
Az arisztokratáknál egy fokkal lejjebb a feudális urak álltak, ma ezek közül egyesek szinte már arisztokraták, pl. Soros, aki NGO-kat pénzel, mások azonban viszonylag szegény lovagok. Mégis zömében a ma arisztokratáitól eggyel lejjebb a ma politikusai állnak. Régen a lovagok fegyverrel vívták meg a csatáikat, ma választási kampányok vannak, ezek a ma csatái, ehhez okos és vasakaratú, sokat dolgozó, jól kiismerő emberek kellenek. Ilyenek voltak a középkor hadvezérei is. Ezenkívül mindig adódik valami, amire egy lovag/politikus jól vagy rosszul reagál, és így javul vagy romlik a helyzete. A lényeges különbség az arisztokraták és a lovagok között, hogy az arisztokratákat jóval kevésbé ismerjük, míg a lovagok, legyen szó akár Putyinról, Bidenról, sokkal láthatóbbak, és a végén majd viselik a felelősséget a tetteikért – akár életükben, akár haláluk után. Ilyenek voltak Hitler és Sztálin, akikről nehéz jót mondani, de ilyen „lovag” volt Olof Palme, Dag Hamaskjöld, Margaret Tatcher és John Kennedy. A lovagok esetében előfordul, hogy háborúkat indítanak, és ebben részt kell venniük. Így volt ez régen, és így van ma is. A régi világhoz hasonló tisztek is megjelennek, általában véve a katonaság, és a szervezett társadalmak óta meglehetősen egyformák. Szigorú a hierarchiájuk. A mai „feudális urak”, azaz katonák némiképp körül is vannak kerítve a kaszárnyákban vagy a kaszárnyákon kívüli szilárd renddel, annak törvényeivel. A lovagok alsó csoportjába tartoznak a rendőrök, csendőrök, békefenntartók, vagy a másik oldalról a lázadók, forradalmárok. Ebben a közegben a lényeg az, hogy vásárra viszik a bőrüket, legyen szó politikusról, aki elveszítheti a választást, befolyását, vagy katonáról, aki rendet tart fenn vagy csak gyakorlatozik, vagy meghal, ha háború folyik. A rendőrökkel is így van, hiszen vannak futballhuligánok és agresszív tüntetők. Megfigyelték, hogy a társadalomban feljebb jutni akkor a legvalószínűbb, ha valaki katona vagy politikus.
Fotó: Pixabay
A lovagsággal volt egyenlő a középkorban a papság. Azonban a papság a tudatipart tartotta kézben, s ez még nyomokban ma is jelentős, hiszen az emberek általában három alkalommal találkoznak velük: kereszteléskor, házasságkötéskor és temetésen. Ezek nagyon erős kapcsok, de az igazi tudatipar már nem a papságnál van. A rítusok és rituálék a pénz körül forognak. A munkahelyeken a bérszámfejtők az apácák és szerzetesek helyét töltik be, a bankok a templomok, ahova időnként be kell menni, és ott vagy a sorban állás, vagy a bejáratnál lejátszódó rituálé, a szám húzása ad helyet a kontemplációnak, azaz a várakozásnak, amit gondolkodásra lehet használni, mint ahogy a régi kolostorok kerengőiben gyakoroltak. A sorba jutás olyan, mint amikor a sákramentumok vételéhez vagy az áldozáshoz jut valaki, a tolóablak mögötti tudatipari munkás a gyóntató szerepét játssza. Amikor automatáról veszünk fel pénzt, az is a szentgyónáshoz hasonlít, a megkapott pénz pedig a feloldozás. Ami a vallásokkal kapcsolatban látszik Európában, az, hogy üresen kongnak a katedrálisok, és gyakorlatilag funkciójukat vesztették, hiszen nem azért épültek, hogy turisták nézzék meg őket. A tudatipar erejét megsokszorozta a média, viszont csökkentette a hagyományos tudatipar szerepét az általánossá váló szekuláris közgondolkodás közvetítésével. A muzulmánoknál más a helyzet, hisz esetükben nem a helyes hitet vizsgálják, hanem a helyes cselekvést (orthopraxia). Európában tehát egy nagy törésvonal van a kisebb keresztény törésvonalakhoz viszonyítva, a muzulmán és a keresztény. Ez pedig a keresztes háborúk emlékét idézi fel, és egyes európaiak félelmét vetíti előre. Ezenkívül az orvosok, fogorvosok, jogászok, bankárok, ha hitelről van szó, mások életéről döntenek, és a széles néprétegek mélyen meghajolnak előttük. Ám ezek inkább a városi polgárság legfelsőbb rétegét jelentik. A tudatipar, vagyis az egykori papságnak megfelelő réteg a szórakoztató tartalmakat gyártó ipar is, minden évre jut valami szenzáció, amit valahogy bemutatnak a közönségnek. A közönség valamikor a templom padjain ült, ma a tévéképernyők, és egyre inkább a monitorok előtt ül. És persze vannak hagyományos hírfogyasztók is, akik újságot vesznek. A középkorban is voltak lánglelkű prédikátorok, de az emberek érzelmeivel játszó papok is (Tetzel és az indulgenciák).
A középkori polgár olyan volt, akinek a munkája megkerülhetetlen, vagyis fontos volt, s ezt mára a tömegtermelés nagyjából megszüntette. Ám a tömegtermelés részeként a gazdaság kisebb egységeinek igazgatói tartoznak a polgárság köreibe. Ezenkívül van egy réteg, amelynek a segítségére is sietett a tervezett elavulás jelenségével. Egy mosógép-, bojler-, tűzhelyjavító mester egészen magasra tornázhatja fel magát, azaz a polgárok maradtak definíció szerint azok, akik olyat tudnak, amit a lakosság általában nem.
Minden társadalom a széles dolgozók/munkások létrehozta alapon nyugodott. A feudalizmusban ezt magyarul jobbágynak neveznénk (noha a szó, a megnevezés eredetileg mást jelentett). Ez a réteg ma a bérből és fizetésből élők tömege. Igaz, hogy nem földet művelnek, de adót ugyanúgy fizetnek. A gépek korszakától sokkal kevesebb ember is megművelhet ugyanakkora területet, sőt több termést is hozhat ugyanakkora terület (persze ebbe nincs beleszámolva a föld degradációja, az egyre kevesebb humusz és az egyre több műtrágya). A mezőgazdaságból tehát emberek milliói váltak bérből és fizetésből élőkké. A takarítónőktől a múzeumi kurátorokig, újságíróig terjed ez a népréteg. Nagyjából az mondható el róla, hogy nem termel semmit, csak valamilyen könnyen-nehezebben megtanulható ismeretei vannak, amelyek nélkül mégsem működik olajozottan a társadalom.
Az ókorban és a középkorban is (amit sokan nem tudnak) éltek szolgák/rabszolgák, és ezeknek a szabadságát senki sem védte. Ma eufemisztikusan szolgáltatóiparról beszélhetünk. Valójában szolgaiparról van szó. Mivel a szolgáltatásokba a nagytőke is bevonult, így a kis boltok, és a szórakozóhelyek úgy variálják az ott dolgozók munkaidejét, mintha szolgák lennének. És ebből a körből nehéz kilépni. A szolgáltatások legalacsonyabb foka, ahogy a pizzafutárok biciklivel viszik ki az ételt, vagy az, ahogy a gyorséttermekben szinte elszavalják a lehetőségeket.
A középkorban viszonylag kevés tárgyat használtak, nagy hiányokat szenvedtek el, sok gyermekük született, de közülük sokan haltak meg (nagyjából 1900-ig). Ezenkívül a földesúrnak munkával, „robottal” is tartoztak. Ma ilyen nincs, viszont van az, hogy főleg a munkások a 19–20. században jogokat harcoltak ki. Így elvben mindenki 8 órát dolgozik hétköznap. Ez már errodálódott, hiszen egy benzinkúton vagy egy hipermarketben ez nincs így. Az Európán kívüli területeken pedig nagyon nincs így, és a lakosság növekedése nagy, bár már látszik, hogy ott is be fogja darálni a gazdaság az embereket, egyedül Afrika helyzete kétes. Viszont az európai vevő oldalán is nagyok az igények, hiszen lehet, hogy egyszerűen nincs ideje bevásárolni, gyereket nevelni, lakáskölcsönt fizetni, ezért kell neki a szombati vagy vasárnapi nyitvatartás, azaz a szolgák. Ahogy a középkorban, úgy ma is minden épkézláb „jobbágynak” dolgoznia kell, méghozzá sziszifuszi módon. Hiszen mindig beüt egy nagy kiadás. Hiába írja a mosógépen a régi márkanevet, az új mosógép már nem tartós. Olyan ez, mint a középkorban a pénzrontás. A szuverén, általában a király, bevonta a pénzeket, újakat veretett, de általában kevesebb volt bennük az arany, és több a réz. Ehelyett ma mindenbe, amibe lehet, be van épülve a programozott elavulás. Tehát az ember olyan eszközöket vesz, amiket nem tud tartósan használni, viszont nem tud meglenni nélkülük. Ezek kötelező kiadások, még akkor is, ha nem így nevezik őket. Ha ma élne, Marx valószínűleg a programozott elavulást nevezné kizsákmányolásnak, és a forradalmat nem a burzsoázia (nagypolgárság) ellen hirdetné meg, hanem a gyártók ellen.
Tehát ott vagyunk, ahol voltunk. Az elavuló gépeket is a nagyburzsoázia/arisztokrácia termeli, amely a polgárságot irányítja, amely pedig a megszűnő az alluviális nemesség szerepébe lépett. A lényeg ugyan maradt az, s az ember is maradt az, aki ösztönösen csinálja azt, ami a társadalmi rétegére jellemző. Vagyis igyekszik egy lépcsőfokot feljebb lépni. Miközben a felső körök megkerülik a jobbágyság (bérből és fizetésből élők) akaratát, és igyekeznek irányítani, hogy mit csináljon, hogyan keresse meg, és hogyan költse el a pénzét.
Vannak állandó jellemzői a társadalomnak. A fentieket más terminológiákkal is meg lehetett volna írni, például ókori római, athéni, indiai (kasztok) stb. Az elvek ugyanazok, csak a megjelenésük más.
