Rózsahegyi Kálmán, a magyar színművészet egyik kiemelkedő, szerény művészegyénisége 150 évvel ezelőtt született Endréden. A színiakadémia elvégzése után előbb vidéken játszott, majd 1898-ban a budapesti Magyar Színház szerződtette. 1900-tól nyugalomba vonulásáig, 1935-ig a Nemzeti Színház tagja volt. 1923-ban megkapta az örökös tagságot. Feleségével, Hevesi Angélával együtt vezette magán színiiskoláját, ahonnan számos kiváló művész került ki. Rózsahegyi Kálmán eleven mozgású színész volt: átélőképessége, humora és közvetlensége biztosította népszerűségét. Komikusi szerepköre a szélsőséges bohózattól a klasszikus vígjátékokig terjedt, s a vidéki magyar polgárok és parasztok ábrázolásában is elsőrangút tudott nyújtani – jegyezte meg róla Kárpáti Aurél.
A másik művész, a vajdasági magyar színművészet kiválósága, Raczkó Ilus. Százhúsz évvel ezelőtt, 1903. május 5-én született Szabadkán. Először a szabadkai Legényegyletben lépett a közönség elé. A húszas évek Szabadkáját lepte meg érett, sokat sejtő, színes játékával. Az első komolyabb megmérettetést a Mágnás Miska jelentette számára. Garay Béla a művésznővel foglalkozó hosszabb lélegzetű írásában így emlékezik meg erről az első fellépésről: „A darabban egy fiatal lány tűnt fel tehetségével és kellemes koloratúra hangjával. Rolla szerepét alakította. Ez a kislány Raczkó Ilonka volt, akiből hamarosan nemcsak Szabadka, hanem egész Vajdaság kedvence lett."
Két művészember, két külön világ – legalábbis ez derül ki a fenti szövegből. S hogy ez mégsem így van, Raczkó Ilus, a vajdasági színházi élet egykori primadonnája magyarázta meg. Az ő emlékirataiból idézek néhány sort: „Kezemben az okirat, amelyet Rózsahegyi Kálmántól, a Nemzeti Színház nagynevű művészétől, magán színi iskolájának igazgatójától kaptam 1928. június 16-án. Ekkor volt a vizsgaelőadás, amelyen szólót énekeltem. A Marica grófnő belépőjét, valamint egy kettőst adtunk elő Pleszkovits Szilárdkával, a szintén szabadkai születésű növendékkel. A vizsga sikerült. A mester, az akkor már galambősz Rózsahegyi Kálmán kedves, biztató jókívánságaival és nagy reménységgel tértem vissza szülővárosomba. És újra a Népkör együttesének lettem a tagja."
Raczkó Ilus
Igen. Raczkó Ilus, Rózsahegyi Kálmán magán színiiskolájában szerzett diplomát. S én most azért említem, mert szeretném, ha a felnövő nemzedékek is tudnák, hogy gazdag színházi életünkben Raczkó Ilus volt az első diplomás színésznőnk. S amit külön szeretnék hangsúlyozni: Raczkó Ilus a sikeres vizsgája után ott fenn a fővárosban, Budapesten, nemet tudott mondani azoknak a színházigazgatóknak, akik szerződést kínáltak neki, akik szerették volna ott tartani, fényes jövőt jósolva a szabadkai, immáron diplomás művésznőnek. Raczkó Ilus azonban szerényen megköszönte az ajánlatokat, és sietett vissza szülővárosába, Szabadkára.
S ott, 1932 óta, a Népkör koloratúra primadonnája. Egyike a legtevékenyebb műkedvelőknek, akiknek a nevét számos vidéki vendégszereplése révén Vajdaság-szerte ismerték. Csaknem száz operett és daljáték sikere fűződik szerepléseihez. Raczkó Ilus 1948-ban a Szabadkai Népszínház magyar társulatához szerződött. A zenés darabok primadonnáját egyszerre komoly drámai szerepekkel „árasztották" el. Bernard Shaw Warrenné mestersége, Zilahy Lajos Fatornyok, Gorkij A Zseleznov-ház asszonya, Lorca Vérnász című művében már az érett drámai színésznőt láthatta a közönség.
A művésznő az operettekhez sem lett hűtlen. A Szabadkai Népszínházban újra játszott a Mágnás Miskában, aztán a közönség újra ott láthatta a Csárdáskirálynőben. Utolsó szerepe Borislav Kosier Tarantella című darabjának Luciája volt.
Rózsahegyi Kálmán
Valahol az ötvenes évek derekán vidéken vendégszerepelt a Szabadkai Népszínház magyar társulata. A szervezők, a kis helység „illetékesei", a nagy érdeklődés miatt a szabadtéri előadás mellett döntöttek. A művelődési otthon nagy udvarának egyik sarkában sebtében összetákoltak egy emelvényt, amely természetesen a színpadot helyettesítette. A színészek lába alatt recsegett, ropogott a lazára sikeredett „konstrukció". És sajnos megtörtént az, amitől a társulat tagjai féltek. A rendkívül népszerű művésznő, Raczkó Ilus, a színpadról kijövet valahogy rosszul lépett, elmozdult alatta az egyik deszkalap, és a művésznő lezuhant az emelvényről. Az esemény epilógusa: Raczkó Ilus kénytelen volt elbúcsúzni a pályától, a színháztól.
Utoljára palicsi otthonában találkoztam a művésznővel. A magányosság csöndjében éldegélt, a magára maradt, magára hagyott emberek mélységes szomorúságával. Nem tudom, de érzem, hogy nagyon tartozunk azoknak, akik tegnap még ott álltak a rivaldafényben, akik hűségesen, töretlen elhivatottsággal szolgálták a közönséget, kis közösségüket. Ne feledjük el: művésznek lenni nem szakma, hanem sors. Goethe üzeni ezt nekünk. Igen. Kegyetlen sors. Ahogy a színész lelép a világot jelentő deszkákról, ahogy elköszön a színpad csodálatos világától, már a feledés süllyesztője várja. Különösen ebben a mostoha, rohanó világban.
