Amikor a zöldséges stand takarásából előtűnt a negyvenes nő, a két kofa sokatmondóan egymásra nézett. Na, megint itt van a „naccsága” – mondta beszédes pillantásuk, és cinkosan összekacsintottak.
Mindketten jól ismerték a nőt, vásárlójuk volt nem egyszer, hol egyikük savanyúságkínálatát kritizálta, hol a másikuk száraztészta- és tojásválasztékát ócsárolta. Most se számítottak másra, és bár minden lehetséges vásárló jól jött, tekintettel a minimális és egyre csökkenő piaci forgalomra, azért ezt kihagyták volna. Az utóbbi egy órában azonban már csak tétlenül álldogáltak, és mivel a pletykatéma is elfogyott, hát – egy kis változatosság nem árt alapon – kíváncsian figyelték, odajön-e hozzájuk a jól öltözött, dekoratívan kifestett asszony.
Nem volt szerencséjük, vagy éppen az volt, mert a nő megállt az ikerstand előtt.
A kölcsönös üdvözlés után azonnal rátért a lényegre. Mintha bármi köze is lenne egy kofának ahhoz, ki jön hozzá vacsorára, közölte, hogy nagyon magas helyről – sejteni engedte, az egyik minisztériumból – kap vacsoravendéget, ezért a legapróbb részletekre is oda kell figyelnie. A hús már megvan – mondta – de a körítés, beleértve a savanyúságot is, nagyon fontos.
– Elmondaná kérem, mi a választék? – kérdezte fensőbbsége teljes tudatában, és várakozásteljesen nézett a kofára.
Az sorolni kezdte, mi mindent ajánlhat, de a hangjában benne volt: hát hogyan is tudna az én szerény kínálatom a „méltóságos” asszony igényeinek megfelelni?! Kezdte a frissen szelt, cukros-esetes házi készítésű káposztasalátával.
– Kömény van benne? – szakította félbe rögtön az elején a nő.
– Természetesen, hiszen az elmaradhatatlan tartozéka egy jó káposztasalátának – felelte a kofa.
– De nem nálam! Az felpuffaszt!
– Bocsánat, hogy közbekotnyeleskedek – szólalt meg a tésztaárus –, de épp ellenkezőleg. Oldja a felfújtságérzetet, azért itatnak a csecsemőkkel is köményes teát.
– Én azonban már nem vagyok csecsemő, és a magas rangú vendégem sem az. Sorolja tovább, mi van még?
– Cékla – mondta csak így, egyszerűen az árus.
Minek mondjon többet?! A cékláról úgyis tudja mindenki, hogy piros, jóízű és egészséges.
– Nem lesz jó, megfoghatja a damasztot – replikázott a vevő.
– Akkor talán ajánlhatnám a savanyított dinnyénket. Nagyon gusztusos, mondhatni, elegáns, már ha ezt egy savanyúról el lehet mondani.
– Nem kérem. Ha kemény, kiugrik a kés alól, ha puha, akkor meg már bizonyára lottyadt.
– Na de csíkos is, dekoratív, jól mutatna a tányéron!
– Csak ne tukmálja rám! Olyan, mintha kioktatna. Elhiheti, több nagy vacsorát adtam én már életemben, mint amennyi napot maga itt töltött a piacon.
– Savanyú káposzta? Újra divatja van, különösen az ilyen náthás időben.
– Az büdös és megböfögtet. Ezt én nem engedhetem meg magamnak, különösen a vendégeim előtt.
– Csalamádé?! – próbálkozott még utoljára, bizonytalanul a savanyúságárus, ajánlata azonban nem talált tetszésre.
A vásárló rövidre zárta a témát: a csalamádé pórias étel. Majd, mintha csak magát akarná meggyőzni, fennhangon hozzátette: – Gondolhattam volna. Egy peremkerületi piacon miért is remélek gazdagabb választékot?! Azt hiszem, friss uborkasalátát készítek, és mellette, esetleg, fejes salátát is adhatok.
Ezzel a savanyúság kérdése végérvényesen eldőlt. Hátra volt még ugyanakkor az ikerstand másik tulajdonosa, a tésztaárus.
– Levesbe való különleges, házias jellegű, finom tésztára gondoltam. Tart ilyent? – szegezte a kérdést a vevő a várakozásteljes pózba merevedő kofának.
Az, hogy a társnőjénél jobban járjon, a felsorolást olyan lendülettel kezdte el, mintha abba se akarná hagyni.
– Van cérnametéltünk, széles metélt, apró reszelt tészta, orsótészta, eperlevél…
És amikor kifogyott a szuszból, meg a levestésztákból, automatikusan folytatta a kifőtt tésztának valók felsorolását:
– Tartunk spagettit, makarónit, olasz spenótos tésztát, pennét, masnitésztát, kannelónit…
Még mondta volna tovább is, de a vásárló megakasztotta a már kontrollálatlanul ömlő, hömpölygő szóáradatot.
– Nem is kell tészta. Majd azokat az apró, zöldséggel töltött csirkemelltekercseket tálalom fel levesbetétként. És a tojás? Milyent tart? Fehér héjút vagy barnát? Mert ha fehér, nem kell, akkor sápadt a sárgája is. A barna héj a jó. Esetleg kétszikű tojása van?!
Már miért lenne? – gondolta a megkérdezett, de azért türtőztette magát. Csak nem fog vitába bocsátkozni ezzel a felfuvalkodott, úrhatnám nővel. Hogy minek képzeli ez magát? Úgy viselkedik, mint egy királynő. Jó, hogy nem adta parancsba, teremtsék elő, amit kért, és vigyék haza a konyhájára.
Mialatt mindez végigfutott az agyán, már el is szállt a mérge. Amikor a „mégsem lett vevő” már jócskán eltávolodott az ikerstandtól, nem tudta megállni, hogy egy epés megjegyzést hangosan is ne tegyen:
– Hogy színészkedett ez a nő, nem igaz? Megjátszotta magát fenemód, egész kis drámát adott elő. Rossz ripacs! Hogy miért kell egy vacsorából ekkora faxnit csinálni?!
A másik helyeslően bólogatott, de közben fél szemmel már azt leste, közeledik-e igazi vevő, tényleges vásárlási szándékkal a standjához.
Másnap, kora hajnalban, nyitás előtt, mint szokásosan, a két kofa álmosan várta egymást a piac kapujában. A félhomályban, hasonlóan a többi reggelhez, most sem néztek fel a találkahelyük mögötti falra ragasztott óriásplakátra.
Pedig, ha felnéznek, láthatták volna, hogy azon – rögtön a főszereplő után –, második helyen tüntették fel a nevét és fotóját előző napi vásárlójuknak, aki Shakespeare Hamlet-jében már hetek óta a királynő szerepét játssza. Ráadásul olyan kimagaslóan színvonalasan és hitelesen, hogy – a kulturális hírek szerint – idén minden bizonnyal ő a Kossuth-díj várományosa…
