Kötter Tamás 1970-ben született magyar író, ügyvéd. A Győr-Moson-Sopron megyei Kónyban nőtt fel, 1989 és 1994 között elvégezte az ELTE jogi karát. Ügyvédi irodákban és nagyvállalatok jogi osztályain dolgozott. Jelenleg egy budapesti ügyvédi iroda alapító társtulajdonosa. A kortárs magyar irodalmi életben tíz éve van jelen novelláival, regényeivel: Rablóhalak; Dögkeselyűk; A harcból nincs elbocsátás; IKEA, vasárnap. Az extravaganciájáról híres íróval beszélgettünk a művészet szabadságáról, a politika ellentmondásairól és a vesztébe rohanó világban való helytállásról.
Nem ismerek magyar írót, aki fehér Porsche Carrerával közlekedne. Délvidéki magyarként fölhúzom a szemöldökömet, de tán Budapesten is hőkölnek rajta. Hóbort? Státusszimbólum?
– Bevallom, hogy én sem ismerek ilyet, de ez egyáltalán nem baj. Természetesen nem attól lesz jó író valaki, hogy mondjuk Porschéval közlekedik. De, nem megkerülve a kérdést: van néhány márka, ami többet takar, mint egy egyszerű autó, én úgy mondanám, hogy ez eszmét, stílust hordoz. Ahogy Madonna sem egy egyszerű énekes, sőt már nem is fizikai személyként gondolunk rá, hanem egy ikonra, úgy ilyen a Porsche is. A magam részéről a kínai üzletemberekkel értek egyet. Szerintük minden, amit birtokolsz, a cipőtől a házig a személyiséged része lesz, kifejezi azt. A belső világod a választásaidon keresztül jelenik meg. Tudom, tudom most, az érzékeny olvasók felszisszennek, és ellenérvként bizonyos belső értékeket hoznak fel, de ha jobban belegondolunk, ezeket a finomra hangolt értékeket is valahogy kommunikáljuk: erre a legjobb példa az öltözködés, megpróbáljuk vele az egyéniségünket hangsúlyozni, ami néha sikerül, néha meg nem.
Sikeres fővárosi ügyvédként, vagy népszerű íróként el tud vonatkoztatni, el tudott, el akart-e szakadni a gyökereitől?
– A nyolcvanas években voltam kamasz, ráadásul vidéken. Hatalmas hátránynak éltem meg. Akkoriban egyetlen város volt az országban, Budapest. Egy olyan helyet értek város alatt, amiben az emberek a több ezer éves városi létformákat tömegesen gyakorolják. Csak hogy egy triviális példát említsek: az étteremhez nem az ünnep fogalma kötődik, hanem egy életmód, napi gyakorlatként reggeliznek, ebédelnek, vacsoráznak kávéházakban, bisztrókban. Ez a helyzet egyébként semmit sem változott, legfeljebb annyiban, hogy kinyílt a világ. De, Cseh Tamást idézve, a „hetvenes évek szűk levegője”, a vidéki Magyarországon a nyolcvanas évekre sem engedett. A korunk lehetőségeihez képest egy roppant ingerszegény környezetben éltem, de ez egyben inspirált is bennünket. Facebook híján sokat olvastunk és kénytelenek voltunk a fantáziánk segítségével kitölteni az unalom végtelen tereit. Most már látom, hogy a hiányból fakadó kényszer mennyi kreatív energiát szabadított fel bennünk.
Egy évtizede robbant be az irodalmi életbe. Mit tart a kortárs magyar irodalom erényének, és mi az, amit kifejezetten károsnak és ellentmondásosnak ítél? Köztudottan nyersen szokott fogalmazni, ráadásul, politikai alapállása – finoman szólva – nem a művészvilág fősodrának a narratívája.
– A legnagyobb probléma a belterjesség. Nagyon nehéz utat találni az irodalmi élet szövevényes dzsungelében, amit régi egyetemi, munkahelyi (gyakran még „elvtársi”) barátságok, érdek- és ideológiai szövetségek határoznak meg, egy új embernek. Nekem sikerült. Csak jót tudok mondani a Kalligram Kiadóról. Nem csak beszélnek a nyitottságról, de azok is. Azt hiszem ezzel az utóbbi gondolattal sok mindent elmondtam róluk. A másik probléma, hogy ez egy kis hatósugarú ország, egy nyelvébe zárt nép. Nincs igazi piaca a szépirodalomnak, ezért igazi üzlet sincs benne, ami miatt nem épült ki az irodalomhoz kapcsolódó professzionális intézményrendszer (ügynökcégek stb). Marad az állami csecs, amit fanyalogva bár, de mindenki nyalogat. De, azt gondolom, hogy pont az előbbiek miatt a magyar államnak fokozott kötelessége „fenntartani” a magyar irodalmat, mint egy emberi közösség legalapvetőbb közös többszörösének, az anyanyelvnek az őrét, örökítőjét, őrzőjét, és az irodalom nevelő, tudásátadó szerepéről még nem is beszéltünk.
Az irodalmi közegben jelenleg uralkodó balliberális politikai kánonnak sosem voltam része és nem leszek, sőt azon vagyok, hogy ez mielőbb változzon, kialakuljon egy egészséges egyensúly. Hiszek benne, hogy a kulturális hatalomnak óriási ereje van. Aki győz a kultúrában, akinek sikerül eszményeit, szimbólumrendszerét, szavait meghonosítani a kultúrában az megszerzi az értelmező hatalmat. Aki pedig a tényeket meghatározza, az az igazi szuverén. Így fordulhatott elő, hogy az első szabad választáson ugyan győzött az MDF, de a tények interpretálásának hatalma annál a balliberális értelmiségnél volt (és a hosszúra nyúlt Kádár-rendszer végéig, kb. 2010-ig ott is maradt), amely már a hetvenes években alkuk, szövetségek árán megszerezte azt. Ezért folyik ádáz (utóvéd) harc a nemzeti kormány szimbolikus politikája ellen (is – persze) a színháztól egészen a köztéri szobrokon át az újjáépített épületekig. Valójában a politika, a mélyben zajló kulturális háború (mit tartunk jó életnek, mit gondolunk magunkról, a magyar nemzetről stb.) felszíni kivetülése, és ennek legfőbb eszköze a nyelv. Miről, mit, hogyan mondunk el – ezen múlik minden.
Jogászként, közéleti szereplőként, íróként, vagy akár magánemberként: ha röviden jellemeznie kéne az elmúlt éveket, a világban lezajló folyamatokat, mit mondana?
– Visszatérve a korábbi gondolataimra, a globalizmus kultúrájában élünk, amelynek fő iránya a nyugati civilizáció átalakítása, kilúgozása. Szerintük az európai keresztény alapokon felépülő civilizáció folytathatatlan. Ezt szolgálják a cancelculture, BLM vagy az ANTIFA jelenségek, a tömeges bevándoroltatás (lakosságcsere), az alapvető természeti törvények megkérdőjelezése, melynek a legszembetűnőbb, legaljasabb példája az anya, apa fogalmak és az azokhoz kapcsolt biológiai realitás jogszabályokkal történő átírására tett kísérlet. A civilizációnk bűneinek hangsúlyozása, hogy a civilizációs és kulturális (nahát, már megint a kultúra!) öntudatunkat teljesen felszámolják. És tudják, mi a legaljasabb ebben?! Nem csak azt várják el, hogy fejet hajtsunk a gonosz előtt, hanem azt is, hogy mi magunk is ugyanolyan gonoszok legyünk, mint ők. Erről szól az összes felvonulás, térdepelés, szobordöntögetés, a történelmi sorozatokban bőrszín, faj miatt egyszerűen oda nem illő szereplők felvonultatása. Átírják a történelmet! A kulturális emlékezet teljes felszámolása folyik. Kreált, sosem létezett történeteket adnak nekünk – és tudjuk és tudjuk és tudjuk, hogy a történetek, lehet, hogy csak szórakoztató formában, de tanítanak bennünket. Sőt, van már olyan nemzedék, társadalmi csoport, ami csak a Netflixen keresztül „látja”, tanulja meg a múltat. De hát milyen hamis múlt lesz ez?! És ne feledjük, az a nép, amelyik nem ismeri a múltját, annak nem lesz jövője sem! A kulturális marxizmus olyan társadalmat szeretne építeni, ahol az emberek nem a közösségből eredeztetik magukat, gyakorlatilag semmi közük egymáshoz, csak az egyén a lényeg. A magányos tömeg társadalmát építik.
A történelmi tárgyú írásai akár rólunk, a mi nagyszüleinkről is szólhatnának. A múltba visszanézés, és a jelen kritikája összefügg az Ön nézőpontjában?
– Feltételezem, a II. világháború alatt játszódó frontnovelláimra gondol. Nos, elöljáróban – és elnézést kérek, ha magamat ismétlem, mert ezt minden interjúban elmondom, ha szóba kerül a Férfiak fegyverben kötet – de nagyon rendes, normális fiús gyerekkorom volt: katonást játszottunk és persze mindig a magyarok voltak a jók és ezért (is) ők győztek! Aztán ez a kisfiú felnőtt, és kénytelen volt megismerni az életet, a munka és az adófizetés terhét, a hivatalok packázásait és megismerte a szerelmet és a barátságot és megismerte az árulást is. Ügyvéd lett, aztán írni kezdett. Arról írt, amit igazán ismert, a középosztály neurózisáról, vágyaikról, reményeikről. De, a gyerek, aki egykor voltam, bennem él, szinte mindennap beszélek vele. És ezt a gyereket mindig is érdekelte a történelem. Szóval nekiállt újra „játszani”.
A másik ok, ami miatt ez a kötet megszületett, az egy levél volt. Nagyapám parancsnoka egy igen bajtársias hangvételű levélben írta meg nagyanyámnak a férje eltűnését. „Az üteg lelké”-nek nevezi. Az „üteg lelke” mennyi minden van ebben a két egyszerű szóban: szeretet, bajtársiasság, tisztelet és elismerés. A levél tartalma nem korlátozódik puszta tényközlésre, hosszú oldalakon át, saját és szemtanúk beszámolójából merítve leírja nagyapám utolsó ütközetét: hogyan fedezte egyetlen páncéltörőágyúval és egy maroknyi honvéd tüzérrel az egység visszavonulását az orosz tankokkal szemben. Bevallom, amikor a végére értem elsírtam magam. És akkor lett végleg elegem azokból a magyar honvédekről szóló hamis narratívából, amelyeket 1945-től majdnem napjainkig belénk sulykoltak. Vegye mindenki tudomásul, hogy nem, nem voltak gyávák. Nem, nem ostoba tisztek irányították őket, és igen, helyzetükhöz, lehetőségeikhez képest mindig bátran helytálltak, teljesítették az esküjüket. Ennek ellenére azért igyekeztem árnyaltan írni róluk. A deheroizálást zsigerből elvetem, de művi pátosz sem uralja a történeteket. Ezek férfiak, méghozzá fegyverben, akik túl akarnak élni.
Mit gondol, mi kellene, hogy legyen egy XXI. századi magyarul író ember hitvallása?
– A haza mindenekelőtt. Ha kritizálod is, azt mindig építő szándékkal tedd. Azért vagy, hogy őrizd a múltat, legyen mit a következő nemzedéknek tovább adni (szándékosan ironizálok, de nem, soha nem harcoltak Nándorfehérvárnál Kapisztrán és Hunyadi oldalán sem kínaiak, sem négerek) és ha hibát látsz (ahogy én teszem a kapitalista realista történeteimben) írd meg bátran, de soha ne bántsd a magyart!
Egy csomó alkalommal „beszólt” már az Önnek nem tetsző politikusoknak. Ez személyes, a hivatásából fakadó, vagy valami más motiválja?
– Tyű! Minél többet olvas az ember, annál nehezebben ad választ egy viszonylag egyszerű, de talán éppen ezért lényegre törő kérdésre. Sok mindent válaszolhatnék. Beszélhetnék a nemzetállamok kontra Európai Egyesült Államok posztópiáról, a kulturális globalizmus pusztító hatásairól és még sok minden másról, amely mellett „hasadnak” a különféle világok(nézetek). De, valójában azért politizálok aktívan, mert nem szeretném, ha az a fajta kártékony, megosztó, a magyarokat egymás ellenségeivé tenni akaró politikai irányzat hatalomra kerülne, és domináns szerepet játszana a magyar állam és az annak határain túlcsorduló magyar nép életének, sorsának alakításában.
Szerbiában, az itteni határ menti magyar falvakat szinte megszállva tartják az illegális bevándorlók. Mi a véleménye a népvándorlásról? Számos művész hangos „befogadáspárti”. Filmekkel, írásokkal, meg más eszközökkel is iparkodnak a bevándorlást elfogadtatni. Hová vezet mindez?
– Ha nagyon röviden akarnék erre válaszolni, akkor azt mondanám, hogy tessék elmenni Párizsba, Brüsszelbe vagy Berlinbe. Oda vezet. A nyugati, kultúrmarxista sajtó és a teljes egyetemi és kulturális életet megszálló, a 68-asok („nagy menetelés az intézményeken át”) és az általuk kinevelt újabb és újabb nemzedékek nyugaton leuralták a közbeszédet. Gyakorlatilag a nyilvánosság terei el vannak zárva az ellenvélemények elől. Ez borzasztó, komolyan aggódom a szólásszabadságért. Ezek a kaviármarxisták és laptopkapitalisták a globalizáció igazi nyertesei. Olyan döntéseket hoznak, erőltetnek át a közvéleményen, amelyért sem nekik, sem a gyerekeiknek (ha egyáltalán vannak) nem kell a következményeket vállalniuk. Ha rosszra fordulnak a dolgok, egyszerűen odébbállnak. Folyamatosan a kultúrák egyenlőségéről papolnak, ami – mivel nincs egy helyi specifikum, amihez igazodni kellene – párhuzamos társadalmak, kultúrák kialakulásához vezet. Ezek persze egyáltalán nincsenek összhangban egymással. Mitől lennének?! Csak néhány dilemma, amivel ezek a nyitott társadalmak hamarosan szembe fognak kerülni: lehet teraszon alkoholt inni? Mert, az biztosan sérti a muszlimok érzékenységét. Mi legyen az utcán imádkozó muszlimokkal? A köztéri szobrokkal? A déli harangszóval? A miniszoknyával? És még sorolhatnám. Nyugat-Európa államait, ha így folytatják, ilyen párhuzamos valóságok fogják alkotni, és amikor a demográfiai helyzet úgy hozza és kiegyenlítődnek a számok, az állam már csak a puszta erőszakkal tudja fenntartani a rendet. Kedves íróm, Michel Houellebecq szavaival élve, ezt a vitát a Kalasnyikovok fogják eldönteni.
Van-e még esélyünk, hogy a korszellem káros folyamatait visszagyógyítsuk?
– Igen. Először is soha ne szavazzunk globalista pártokra, a globalizmus helyi lerakatira; vessük el az Európai Egyesült Államok tervét. Erősítsük meg a V4-ket, vonjunk be másokat is. Tegyük egyértelművé a nyugat számára, hogy pont annyi tiszteletet kap tőlünk, amennyit ő ad nekünk. Egy jottányival sem többet. Legyen világos számunkra, hogy vannak értékeink, amelyek érdemesek a védelemre, amelyek nélkül már nem vagyunk ugyanazok.
A végére egy játék. Ha egy órácskára Ön lehetne a világ korlátlan ura, milyen rendeleteket hozna, mit szabályozna, és mit csináltatna másként, mint ami eddig volt?
– Először is szögezzünk le valamit a rendeletekkel kapcsolatban: Nem a szó áll helyt a férfiért, hanem a férfi a szóért. Hiába hoznék én bármilyen rendeletet egy napra, ha másnap a világ ott folytatná, ahol előttem abbahagyta. Jogszabályokkal nem lehet sem a biológiai nemünket, sem kulturális kódjainkat megváltoztatni, sem az országok geostratégiai érdekeit felülírni. Ez eleve reménytelen vállalkozás.
Másodszor, én mindenekelőtt magyarnak vallom magam (ehhez az emberi közösséghez való tartozásom adja az identitásomat és nem a szexuális vagy fogyasztói szokásaim vagy valami hasonlók), ezért nekem első, másod és harmadsorban is csak a magyarság érdekei számítanak, csak utána jöhet Európa (így ahogy most van, még megmenthető állapotban, amikor ez a szó nem csak egy földrészt jelöl a térképen, de egy eszmét is képvisel, amely eszme alapvetően keresztény alapokon nyugszik). Európán túl nincs semmi, ami számomra fontos lenne vagy akár a kisujjamat is mozdítanám érte. Szóval, ha arról lenne szó, akkor a Kárpát-medence érdekében vagy Európa érdekében bármit és bárkit feláldoznék a „külvilágból”. Sajnálom, de a világ így működik.
