Húsz év alatt tíz kötete jelent meg Sándor Zoltánnak, a legutóbbi éppen a szerző ötvenedik születésnapjára, ami ráadásul a zEtna Kiadó Vulkáni Helikon elnevezésű sorozatának 50. darabja. A számmisztika tovább folytatódik az Apátlanok kötetben: az első és a befejező szöveg négy ciklusban egyenként 3-3 novellát fog közre. Egyik szövege minderre refrénként éppen a számok bűvöletéről szól.
A bevezető, Otthon című női monológ meghatározza a hangütést, jellemzően keletközép-európai történet, amelyben a különböző hatalmak és nemzetek, felekezetek folyamatosan üldözték, ha módjukban állt, irtották is egymást. Ebbe az indokolatlan gyűlöletbe simul bele az otthonát, családját elveszítő, majd új otthonra és családra lelő nő élettörténete, amely ellentmondást nem tűrően leszögezi, hogy a családok nemzedékei összetartoznak ugyan, de nem tehetők felelőssé egymás tettei, sem sorsuk alakulása miatt. Az ilyen morális alapvetés irodalmi megjelenítésére, ábrázolására, sőt deklaratív megfogalmazására szükség van e sajátos történelmű térségben. A folytatás nem is marad el, csak el kell jutni a könyvet lezáró, A negyedik nővér című, rendkívül összetett és sokrétegű elbeszélésig, amiben egy család tragédiáján keresztül tapasztalhatjuk meg az emberi gonoszság személyekre kivetülését.
A kötet természetesen nem ragad le sem a megpróbáltatások idejében, sem a történelemben felvállalható megoldásoknál. Viszont mindvégig személyes marad, az ábrázolt életérzésekbe belefér a búskomorság, az elkeseredettség, a tébolyodottság, valamint a depressziós állapoton túllendítő bölcsesség, a világ dolgai fölötti elmélyült tépelődés. Nem meglepő, hogy az elbeszélések alapformája a monológ. A vallomásos beszámolók során jelen van egy második személy is, akinek egyfajta katalizátor szerepe van csupán, inkább szemlélője, mint szereplője a történetnek. Ha az író keretes elbeszélésében külön történetet mesél, vagy szereplői naplót vagy levelet írnak, akkor is tulajdonképpen monologizálnak, kibeszélik magukból az eseményeket.
Az író számára a múlt többnyire rekonstruálható, akár kellő dokumentáció hiányában is, mindössze a fantáziájára hagyatkozva teremtheti meg a korban érvényes körülményeket, a hányattatásokkal küszködő alakokat. Számára – és az olvasója számára is – nem az a fontos, hogy az elbeszélt történet valós-e, hanem az, hogy maga az elbeszélés hiteles legyen. A jelen ábrázolása ennél összetettebb feladat. A szerző szerint a jelenben a valóság helyett a valóság illúziója a mérvadó, a valóság sugallt képéhez kíván igazodni a világ. A kvantumfizika rávezetett, hogy a valóságnak számtalan lehetséges változata létezhet, miközben a lélektan is hasonló érvelésre alapoz. Sándor Zoltán összefoglalása szerint: „... regelenként soha nem az a személy ébred fel, aki előző este a párnára hajtotta a fejét? Hány ember és hány álom él bennünk, párhuzamosan? Vajon álmaink meghalnak-e velünk együtt, vagy itt maradnak utánunk is valaki mást kísérteni?" Az elbeszélések szinte észrevétlenül, zökkenőmentesen átfolynak a digitális világba, ahol az elbeszélő a történet sűrítésének céljából jelentős időbeli ugrásokat engedhet meg magának.
A hit, meg annak megtestesítője, a templom, hirdetője, a pap, de akár a magányos ima, a fohászkodás, esetleg a remény megfogalmazása végigvonul az elbeszéléseken, de az Örvényben címűben szinte hitvitázó dialógus formáját ölti, a kereszténység megélési formái felől értekezik a szerző, pontosabban az elbeszélő. Mindezek folyományaként az elbeszélések központi témájává válik a bűn, a bűncselekmény, illetve a bűnelkövetés relativitása, erkölcsi igazolhatósága, vagy igazolhatatlansága, „bűnösök vagyunk valahányan" – szögezi le az elbeszélő.
A monológok folytatódnak, ám kiszélesednek a párkapcsolatok ábrázolására. Ezek a történetek olykor túlmutatnak a személyességen, társadalmi vetületet, ha úgy tetszik, hátteret kapnak, ám mindegyikben tombol a fikció. Erről Sándor Zoltán korábbi műveiben is megbizonyosodtam, viszont a helytörténeti igénnyel megírt Muzsla-történeteiből ítélve azt hittem, hogy megmarad írónak, akinek a saját élete, a múltja, a kollektív emlékezet lesz örök témája. Tévedtem. Miként vagy két évtizeddel ezelőtt tévedett egy ma már akadémikusi rangú irodalomtörténész, aki úgy nyilatkozott a szerzőről, hogy „kár, hogy csak újságíró". A megnevezetlen akadémikus a kijelentése során talán még nem tudta, pedig illett volna, hogy a magyar irodalomban kéz a kézben jár az íróság az újságírósággal. Legjobb íróink újságírók is voltak, legjobb újságíróink pedig írókként is kiválóak voltak. A hajdani kijelentést cáfolandó kijelentem: Sándor Zoltán eleve jogász, emellett huzamos ideje újságíró-szerkesztő, de alapból író, műveit egyszerűen olvasni kell. Sem újságíróként, sem fikciós íróként nem hazudik: szembesít – elsősorban önmagunkkal – majd a világunkkal. Fontos, és talán nem is meglepő, hogy a szerző ebben a kötetében is visszatér a maga teremtette kafkai világhoz, meg a digitális globalizáltsághoz, egy nem létező könyvről írott recenziójában a ketrecben közszemlére tett utolsó európai fehér emberről ír – aktuálisan reagálva a jelen kultúraromboló mozgalmaira – és leszögezi: „Nem csak az lehet igaz, ami létezik, hanem az is létezhet, ami igaz." Az elképzelhető jövőből az elképzelt múltba vezet a kötet, visszatér kedvenc témája, a szülőfaluja története. Igaz, korántsem a szokványos módon.
Ebben a könyvben nem isznak, nem szexelnek, az erőszak meg különben is a folklór része – ahogy azt a hátsó boratóra választott idézet is megerősíti: „Az erőszak is a folklór része. Akárcsak a népviselet és a néptánc." Érdekes, hogy szex és dorbézolás nélkül is lehet könyvet írni. A bölcselkedést viszont – szerencsére – nem ússza meg az olvasó. Sándor Zoltán elbeszélői ugyanis okosan bölcselkednek.
