Ebéd után barátom, Zoki és én, kávé mellett ülünk, az unokácskákat lessük, akik kavicsot kacsáztatnának a Palicsi-tó vizén. Ritkán sikerül is nekik.
– Jelentkezésed után, amikor rákérdeztél, voltak-e különös esetek az 1956-ban körbezárt nagykövetségi épületben, átlapoztam a naplómat, s elolvastam benne néhány olyan mondatot, amelyek szökésről, szöktetésről szólnak.
– Miféle szökések? – kérdeztem.
– Egyes újságírók azt kürtölték világgá, hogy a budapesti jugoszláv nagykövetségről a nagykövet* segítségével Bécsbe szöktettek egy fiatal nőt.
– Na és?
– Hát ilyen regényes esemény nem történt akkor ott, ahol én voltam, a budapesti jugoszláv nagykövetség épületében. Ám két nem mindennapi eset mégis megtörtént! El is mesélem neked, mi volt számomra különös esemény: volt egy szökés és egy szöktetés. És mindkettő sikeres!
1. A szökés
A fiú** tizenöt-tizenhat éves lehetett. Nem láttam addig, míg oda nem jött hozzám.
– Te itt laksz? – kérdezte tőlem.
– Itt.
– Ismered a környéket?
– Ismerem.
– Ugrottál már át a hátsó kerítésen?
– Nem. Minek is ugrottam volna?
– Szétnéz az ember néha, kik a szomszédjai.
Elnevettem magam.
– Itt eddig rendőrök voltak. Valami pihenőszállást rendeztek be nekik az épületben.
– Most?
– Most oroszok vannak.
Elszomorodott a fiú.
– Nem próbáltál innen kijutni?
– Minek?
– Szétnézni kicsit a világban.
– Odakint lőhetnek. Meg aztán itt vannak a páncélautók.
– Azoktól én nem félnék!
– Nem? Mile, a legjobb barátom, az épületben volt, mégis lelőtték!
– Tudom. Láttam, amint lehozták.
Lekuporodott mellém a fal tövébe.
– Ha ki akarnál menni, hogyan tennéd?
Elmosolyodtam.
– Én itthon vagyok. Nem megyek ki!
– De ha mégis ki akarnál?
– A főbejárati kapun. Ott járnak ki-be a diplomaták is.
– Az orosz őr?
– Ha megállít, visszajössz.
Tudtam, hogy butaságot tanácsoltam, de untam már a fiú kérdezősködését. Én biztosan nem mertem volna nekiindulni az utcának.
– Akkor megyek – mondta. – Szevasz.
– Szevasz.
Odament a kiskapuhoz, kinyitotta a szárnyat, és kilépett. Az egyik orosz őr éppen cigarettára gyújtott, a másik nagyon magyarázott a harmadiknak, el is fordultak a Városliget felé, a fiú meg nyugodt léptekkel, mintha moziba indulna vagy sétálni, elfordult jobbra, a Benczúr utca felé.
Hirtelen összeszorult a torkom, megijedtem. De eltűnését nem követte őr kiáltása, lövés sem hallatszott, csak csönd volt, hullámzó, barna csönd.
Kisvártatva Judit*** jött ki hozzám.
– Tibi elment?
– El.
– Nem bírta elviselni ezt a börtönt. A nagymamája itt lakik a közelben, ha szerencséje van, nála vacsorázik.
2. A szöktetés
Kora délután dajkálta a kislány a cicát. A macska tűrte rendületlenül.
– Már kiirtottam belőle az összes bolhát.
– Majd szed össze újabbakat! – nevettem.
– Te, fiú! Tudod, hogy Juditka nagyon beteg?
– Nem. Mi baja?
– Fáj a torka. Anya azt mondta, torokgyík is lehet. Az mi?
– Azt nem tudom én sem.
– Magas láza van. Vizes ruhát rak rá Júlia**** néni és dajkálgatja a zongora alatt.
– Júlia néni?
– Tudod, ő Lacikának***** a mamája.
– Miért vannak épp a zongora alatt?
– Ott van Juditka ágya.
– És miért Júlia néni dajkálgatja őt?
– Juditkának nincsenek itt a szülei. Csak Gyuri****** bácsi van vele. Ő meg mindig gépel fönt Imre bácsiéknál. Övé a magyar betűs írógép.
Lapozom a füzetet.
„Újabb mese Cicuskámnak
Juditka nagyon megbetegedett.
Juditkának nincs itt anyukája.
Juditkának nincs itt apukája.
Juditkát Juli néni ápolgatta.
Juditkához nem jött doktor bácsi.
Juditkát kórházba vitték.
Jutka babát is elvitték.
Juditka szurikat kap reggel, délben, este.
Jutka baba is kap szurit.
A szuri nagyon fáj.
Ha engem szúrnak ordítok!
Nem szeretem a doktor bácsit!”
Hangosan olvasom a szöveget, az unokácskák körém gyűlnek.
– Ez egy jó mese – mondja Peti.
– Ez szép mese! – bólint a nagyobbik lányka.
– Nagyon szép mese! – hagyja helyben a kicsi lány.
– Régesrégen Cirmos cicának mesélte el ezt egy kislány – mondom.
– De jó volt neki! – sóhajt a kicsi lány. – Volt egy cicája!
– Neked nincs? – kérdem.
– Van – válaszolja bizonytalanul. – Vaaan. Minden este velem alszik.
– De jó cica! – kiáltok föl.
– Piros cica, és zöld a füle.
– Bajsza van?
– Fekete.
– Mi a neve?
– Miško.
– Szép neve van.
Zoki folytatta a mesét:
– Fölvillant előttem a követségi épület főbejárata előtti lépcsőn üldögélő kislány alakja, aki idegesen, reszketve várakozik. Ott kuksolt a követségi főbejárat lépcsőjén, és mereven nézett a főbejárat kovácsoltvas díszeire. Tízéves forma lehetett, mint én, kezeit összefonta a mellén, kabátujjában eltűnt a kézfeje. A csörrenésre ijedten kapta föl a fejét. Találkozott a tekintetünk. Csak egy pillanatra, utána én elléptem a kaputól, közeledtem feléje.
– Szervusz! – köszöntem neki, ám ő nem reagált a hangomra, csak a kaput nézte, nagyon várhatott valakit.
Délután, mikor elmentem a főbejárati kapuhoz megnézni a postaládát, még mindig őrködött a lányka, szemében, úgy érzékeltem, könny csillogott.
A postaládában mindig volt valami, most is néhány röplap. Vittem őket a portára.
Egyidőben értünk az épület sarkához egy nénivel.
– Gyere be, Juditkám! – hívta a kislányt a néni. – Majd megjönnek a szüleid is, ne félj! Tudják, hogy itt vagy, biztosan eljönnek. Együtt lesztek, biztosan együtt lesztek. Tudod, hogy nagyon szeretnek téged!
A kislány nem mozdult, nézte a bejárati kaput, rá sem pillantott a nénire, nem válaszolt neki.
– Legalább gyere be, edd meg az ebédedet! – kérte a néni.
Délután almát vittem a kuksoló kislánynak.
– Kéred az almát?
Fejével intett: nem.
– Akkor a felét?
Újra megrázta fejét.
– Harapj legalább pár falatot, utána én majd megeszem a többit.
A kislány mintha rázni kezdte volna a fejét, de szomorú szemében szikra lobbant, fölugrott és a bejárati kapu felé futott.
– Gyuri bácsi!
Egy férfi igyekezett be a kapun, mögötte az orosz őr állt, épp a fegyverét kapta volna le a válláról, amikor megmerevedett a keze, tátva maradt a szája, alighanem fogai közt elhalt a „Sztoj!”, engedte a férfit belépni a nagykövetség területére, a nyitott kapuban már a nyakában lógott a kislány, szinte eszelősen sikongott örömében.
– Gyuri bácsi! Drága Gyuri bácsi!
A kapuhoz lépkedtem, becsuktam. Az orosz őr ekkor elmosolyodott.
– Haraso!
Gyuri bácsi tette volna le kezéből a csomagot, mert a nyakába csimpaszkodó Juditka könnyen kirúghatta volna.
– Fogd a csomagot, fiam! – szólt hozzám.
Átvettem a csomagot.
– Vigyázz rá, el ne ejtsd! Magyar betűs írógép van benne.
Juditkát fölemelte a bácsi, és nagy öröm kerekedett a kovácsoltvas kerítésen belül.
A kislány tovább dajkálgatta a cicát és újra énekelte:
„Juditka nagyon megbetegedett...”
Most világlott ki előttem, miért sietett el apa kora délután a követségi kocsival.
– Nemsokára jön a doktor bácsi – nyugtattam a a macskát dajkáló lánykát.
– Akkor jó. Juditka biztosan meg fog gyógyulni.
Hirtelen erélyes kiáltozásra lettünk figyelmesek. A kapu előtt lármáztak az orosz őrök, összeszaladtak vagy hárman is. Apát és a kocsit beengedték volna, a doktor bácsit nem.
– Szólj a nagykövetnek! – kiáltott rám apa.
Pár perc múlva megjelent a bejáratnál Dalibor bácsi, a nagykövet. Ő orosz nyelven próbálta megnyugtatni az őrséget. Végül odajött egy tiszt is, akinek újra elmagyarázhatta Dalibor bácsi Juditka betegségét, de a tiszt csak integetett a fejével, nem lehet bemenni.
Apa dolgavégezetlen vitte vissza a doktor bácsit.
Aztán megvárták, hogy sötét legyen, kioltották az udvari villanyt. A portás hosszú létrát támasztott a fal mellé, és egy zseblámpával világított odafönt, hogy lássa kicsavarni az elhasználódott villanykörtét és becsavarni az újat. Apa lent fogta a létrát, közben kiabálgattak egymásnak. Az őrök mind a portást bámulták, ő meg ügyetlenkedett kicsit a létra tetején, mozgatta szájában az elemlámpát.
E pár perces figyelemelterelő műsor alatt csempészte ki nyalábjában a nagykövet Juditkát az épületből, és óvatosan belefektette a követségi autó csomagtartójába. Én segítettem ráteríteni a kislány testére egy pokrócot. Juditka arca fehér, szeme vizenyős, homályos, piheg, mint egy ijedt madárka. Szemünkkel intettünk is egymásnak, betakartam a lányka fejét is. Valami csomagnak vélhette, aki ránéz. Végül két könnyű, üres kosarat raktam a lázas Juditkára.
A portás nagy mutatvány közben becsavarta foglalatába az izzót, kiáltott nekem, kapcsoljam be a lámpát, én a bejárathoz futottam és újra világos lett az udvar.
Apa beült a kocsiba. Én futottam a kapuhoz, kitártam mind a két szárnyat. Apa megindult, de a járda közepén álló őr nagyot kiáltott:
– Sztoj!
Apa leengedte az ablaküveget.
Az őr kiabált és mutogatott, hogy nyissa fel apa a csomagtartó fedelét.
Apa kilépett az autóból, kezében meglóbálta a kis állami zászlót, amit a motorház bal oldala tövébe tekernek a nagykövet hivatalos utazása alkalmával. Ezzel területenkívüliséget élvez a gépkocsi. Oda akart lépni, hogy helyére rakja a zászlót.
Az őr megragadta apa bal könyökét és a gépkocsi farához lökte.
Kiabált és mutatta is, hogy nyissa már ki a csomagtartót.
Apa megtette.
Elszorult a szívem. Nem kaptam levegőt.
Az őr be akart nyúlni a kosarak közé, de akkor a követség udvarából hallatszott a parancs:
– Sztoj!
Dalibor bácsi kiáltott. Az őr hátrahőkölt.
Valamit kiabált még a nagykövet az őrre, az behúzta a nyakát, hátralépett kettőt, utat engedett apának, hogy helyére csavarja a zászlót.
A kocsi kigördült, jobbra fordult és elrobogott.
Én zártam be a kaput.
Kisvártatva lementem a konyhába vacsorázni. Macskaasztalhoz ültettek. A terem megtelt, az újságírók hazafelé tekintgettek, búcsúztak éppen, és a tanácsos bácsi biztatására én is elmesélhettem a szobordöntési kalandomat, amellyel nagy sikert arattam.
Mielőtt anya hazaküldött, valaki megkérdezte Osman bácsit, hol a nagykövet. Ez a kérdés éledt meg fülemben, és fölcsendült azonnal Osman tanácsos bácsi válasza is, fontos küldetésben van.
Juditka kicsempészése volt hát a fontos küldetés!
Éjjel arra ébredtem, hogy anya sóhajtozik. Apa ágya üres. Ő meg ébren várja.
– Anya! – nyekeregtem.
Szülém ágyam mellé lépett, arcon csókolt.
– Aludj, kisfiam!
Apa visszafogott hangjára eszméltem fel ismét. De nem mozdultam. Tettettem az alvást.
– A lengyel követségen kaptunk penicillint. Lesz elég.
– A kislány? – suttogta aggódó hangon anya.
– Gennyes torokgyulladása van.
– Nem volt semmi akadály az úton?
– Nem volt. Hanem lett, amikor odaértünk a nagyszülők házához...
– Jaj, Istenem! – rémüldözött anya.
– Hiába csöngettünk a kapun, nem jött elő senki. A kutya reagált, rákaptak erre a szomszéd ebek is, lett aztán olyan kutyavirinció Rákospalotán, majd leszakadt bele az ég. Végül egy szomszéd fiatalember jött elő. Elmondta, a nagymama Budára ment, mert azt hallotta, ott fekszik a fia, Juditka apja, sebesülten valamelyik kórházban, a nagyapa meg elment élelmet szerezni, de nemsokára megjön.
– Az a lázas gyerek órákon át a kocsi csomagtartójában feküdt?
– No, nem! Megbíztunk a fiatalemberben. Bevittük hozzájuk.
– Jaj!
– És jól tettük. Mire a doktorral visszaértünk, a kislány már a nagypapával volt, ott feküdt a nagyszülői házban, párnák közt pihegett szegény. A doktor beoltotta, valami orvosságokat is kirakott az asztalra.
– Nagy a baj, doktor úr? – kérdezte a nagypapa.
– Súlyos, de kiheveri. Reggel majd eljön valaki, lehet, éppen én, és újabb penicillinadagot kap. Lázcsillapítót is ad be neki, de vizes borogatás kell a testére.
– Meglesz – bólintott a nagypapa.
– Mi ketten a nagykövettel a lengyel követségre mentünk, onnan hoztunk gyógyszert a kislánynak, átadtuk a nagypapának – számolt be apa anyának.
Anya megcsókolta apa homlokát.
– Aludj, édes párom, azonnal reggel lesz!
*Dalibor Soldatić (1909–1984) diplomata, külügyi szakértő.
**Szilágyi Tibor. Fia Szilágyi Józsefnek, a Nagy Imre Titkárság vezetőjének.
***Kopácsi (Gelberger) Judit (1946) kanadai író és oktató. Budapesten érettségizett, utána Kanadába távozott. A Nemzetközi P.E.N. Club tagja. Édesapja néhai Kopácsi Sándor, Budapest egykori rendőrfőkapitánya. Édesanyja Kopácsi Sándorné Fried Ibolya.
**** Rajk Lászlóné – Földi Júlia (1914–1981) védőnő, könyvtáros a Magyar Országos Levéltár munkatársa. A munkásmozgalom elkötelezett harcosa.
***** Ifj. Rajk László (1949–2019) építész, díszlettervező, politikus.
******Fazekas György (1914–1984) író, publicista. Nagy Imre munkatársa a forradalom alatt. Vele együtt Snagovba kerül. A Nagy Imre-perben 10 évet kapott.
1961-ben egyéni kegyelemmel szabadult.
Nyitókép: Fotopinterest
