Utolsó mese

– Van még mese abban az 1956-os budapesti füzetben? – kérdezem Zokit.

Lapoz néhányat az én gyerekkori cimborám.

– No, itt van. Ez rövid is, különös is.

Kiveszem Zoki kezéből az irkát, és hangosan olvasom.

„Panasz Cincikének

Mi még nem megyünk haza,

de Zoli* bácsiék elmentek,

jó Gyuri** bácsinak is, az öregnek.

Szeretnék én is hazamenni.

Jaj! Mikor mehetnénk haza?

Cicuskám, te is velünk jönnél?

Ágyacskában velem aludnál?”

– Ez a panaszos altató akkor született, amikor néhány család elment a követségről, mert már nem bírták tovább Imre*** bácsival. Mert ők tán mást akartak – magyarázza a verset Zoki.

– A bezártság előbb-utóbb szakadást eredményez csoporton belül – okoskodom.

– A reakció ilyen volt, figyeld csak! – nevetgél Zoki.

– Legalább több helyünk lesz! – suttogták egymás közt a maradó politikusok asszonyai.

– Csak négyen-öten mentek el, Anica! – szomorkodott este anyának a portás felesége.

– Csöndesebben! – ijedezett anya. – Még meghallja valaki, miket beszél.

– Ezek itt úgysem értenek szerbül, a mieink meg alighanem mind így gondolkoznak, mint én.

– Majdcsak rendezik a sorsukat! – sóhajtott anya.

Pár lappal arrébb ott van újra egy dalocska a füzetben.

„Mese Cirmikének

Imre bácsi aláírt valamit.

Mindenki aláírt valamit.

Én csak elsős vagyok.

Most meg nincs iskola!

Én még nem tudok írni.

Én nem írtam alá semmit.

Anya azt mondja, pakoljunk.

– Megyünk haza? – kérdezem.

Nemsokára, kislányom!

Ez a kislány én vagyok.”

És itt az utolsó mese. Vers is, próza is.

„Búcsúzom Cirmikém

Anya mondja, Cirmikém,

holnap busz jön értünk.

Holnap indulunk haza.

Te nem jöhetsz, Cirmikém!

Macskát nem engednek buszra.

Macskát nem engednek buszra.”

A kislány hüppögni kezdett, aztán fölzokogott. Hosszan és hangosan sírt. Könnye lecsorgott az arcán, ráhullottak a csöppek a cica hasára. Egy gyémántdarabkán  keresztül rám tekintett.

– Zoki! Ugye, vigyázol Cirmire?

– Vigyázok.

– Eljöhetek néha hozzá?

– Látogatni?

– Vendégségbe!

– Gyere csak, mi nagyon várunk!

A kislány megcsókolta a cica jobb és bal pofiját, és letette a talajra.

A cica nyávogott egyet.

– Nagyon szép történet! – ébred bennem a tanár.

– Megírhatnád egyszer – mondja Zoki.

– Te már ezt megírtad. Én csak beleötvözöm a füzeted meséit az élményeid alapján megírt szövegembe.

– Jól mondod. A füzetem meséi. De a macskát bolházgató kislány a szerzőjük. Én csak bemásoltam a dalocskákat.

– Elfogadom. Hogy hívják a kislányt? Jelezném a szerzőségét.

– Tudod, ez a legérdekesebb az egészben. Vele voltam együtt a legtöbbet, mégsem tudtam meg a nevét.

– Ha elolvassa majdani történetünket benne a saját szerzeményeivel, talán ír nekünk, jelentkezik nálunk, és megtudjuk róla, ki ő, mi lett vele az életben.

– Vannak-e unokái, mint nekünk? – mutat a kölyköcskékre Zoki.

– Biztosan vannak – bólintok.

A Palicsi-tó partján keleti irányban lépegetünk. Pár lépés csak a Női Strand. Tizenkilencedik századi találmány, zárt fürdőrész, eltakarni mindent a kíváncsi férfiszemek elől. Pedig bokáig ért a fürdőruha szoknyarésze, zárt nyak volt felül, igazán nyílt téren sem láthatott volna semmit a titokzatos női testből az a fürkésző férfiszem!

Gyerekkorunkban még falábakon álló deszkából kiképzett, fűrészelt, faragott gyönyörű szecessziós motívumokkal csipkézett épületegyüttes volt. Most betonlábak merednek a vízből, de a lábakon álló betonplatón ott vannak a hamisítatlan deszkaházak, bennük a kabinok. Sarkos U betűt rajzol az épületalakzat, a tó közepe felé nyitott, a part felé zárt. Egy pompás kis hídon léphetünk be, amit meg is teszünk.

Ismerős a belső kép, gyerekkoromban, harmadikosként kirándultunk Palicsra a magyarkanizsai Arany János Nyolcosztályos Iskolából, akkor láttam először a Női Strandot.

– Vagy ötven évig itt rendezték a szabadkai vízilabdacsapatok a mérkőzéseiket – magyarázza Zoki. – Meccsnapon a strand zárt részében fölállították a pályát, az érdeklődők meg a napozókról szurkolhattak kedvenceiknek.

– Ötven évig, mondod? – hitetlenkedem.

– Már Ferenc Jóska korában is pólóztak ezen a helyen – bizonygatja Zoki.

– Nálunk, Zentán a Tiszán alakítottak ki lécezett medencét. Fürdő is volt, meg vízilabdapálya is.

– De hát a Tisza az folyó! Sodrás ellen játszani hogy lehet?

– Egyszerűen. Térfélcsere, ez a varázsszó. Minden csapat folyással és azzal szemben is küzdött, így sikerült jó meccseket játszani és látni. A szabadkai meg a zombori csapat évente többször is járt nálunk.

– Apád mesélte?

– Nem. Egyetemi tanárom, drága emlékezetű Szeli István. Ő maga is lelkes tagja, félelmetes harcosa volt hajdan a zentai pólócsapatnak.

Unokácskáink körbefutják a napozót, a korlátra támaszkodnak, lesik a halacskákat és figyelik a sirályok röptét.

– Az utolsó estére, 1956. november 21-ére friss húst kaptak anyámék a konyhára – folytatja a történetet Zoki. – Tisztességes búcsúvacsora készült a menedékjogról lemondóknak.

Másnap sötétedéssel bekanyarodott egy busz a követség elé a Dózsa György útra, és megállt a bejárat előtt.

Az épületből egy család lépett ki akaratos gyerekekkel. A szülők kézen ragadták őket, de a gyerekek rángatóztak, kezüket szabadították volna ki a szülői szorításból, vinnyogtak, kiabáltak. Nagy nehezen bementek a busz nyitott ajtaján, a kölykök és az anya elhelyezkedtek az üléseken, a férfi**** meg a sofőrhöz hajolt. Alighanem mondott neki valamit. Hogy mit válaszolt a sofőr, mit nem, azt én nem tudhatom, mert nem hallottam semmit, de a férfiú idegesen ragadta meg a gyerekeket, rákiáltott az asszonyra, és kijöttek a buszból. Szaladtak vissza a követség bejárata felé.

– Imre bácsi! Imre bácsi! – ordította a férfi, nyakán kidagadtak az erek. –Imre bácsi! Ezek oroszok! El akarnak bennünket rabolni!

A bejáratnál összetorlódtak, egymásba gabalyodtak a kifelé igyekvők. Ott is harsogott a férfi: Imre bácsi, ezek oroszok!  A gyerekek és a felesége hangosan sírtak.

Néhány perc után csak kisorjáztak a menedékükről lemondottak, lehajtott fejjel vánszorogtak ki a nagykövetség kapuján, szótlanul beültek a buszba. Imre bácsi, a szemüveges, bajszos utoljára maradt. Mellette állt Desimir bácsi, a nagykövet. Az öreg is belépett a buszba, utána valami orosz tiszt furakodott volna be, de az idős ember visszaszorította, és kilépett a buszból a járdára.

– Azt mondták, hogy magyar őrizetünk lesz!

Két magyar rendőr állt Imre bácsi mellé, vele együtt, mögötte léptek be a buszba, és ők csukták be az ajtót. Az orosz a járdán állt és nézte, hogyan indul az ormótlan jármű a követség épülete elől.

A busz mögött apa hajtotta a követségi kocsit, benne talán Desimir bácsi, talán Osman bácsi ült, nem tudom pontosan. Kísérni kezdték a buszt, nyilván azt szemlélték volna, merre tart, hol áll meg?

Én a nyitott nagykapun át kiszaladtam a Dózsa György út közepére, és néztem, hogyan távolodnak tőlem apáék.

A Benczúr utca táján két páncélautó keresztezte a busz mögött a követségi autó irányát. Megálltak egymással szemben, elrekesztették az utat. Nem engedték apáéknak a további szemlélődést az oroszok, ezért ők nagyon körülményesen visszafordultak.

Ahogy betért a követség udvarára a nagykövet autója, és nagyot csattant a kovácsoltvas kapu, az orosz tiszt vezényszavára fölbúgtak a páncélautók és a tank motorjai, megszűnt a zárlatunk.

A nagykövet elköszönt apától, én meg elődöm elé léptem, kezemben a seprű, lapát és a vödör.

– Menjünk, apa! Tisztítsuk meg a járdát!

– Milyen igazad van, fiam! – mosolyodott el apa.

Odakint alig kezdtük el a seprést, odajött egy idős, barna kalapos bácsi.

– Takarítsák el a szemetet, jóemberek!

– Remélem, sikerrel járunk! – nevetett apa.

De a barna kalapos komoly maradt.

– Jó lenne, ha sikerülne! Félek, örökre itt marad!

Elébünk  hirtelen vidám fénynyaláb ugrott. Valami tündérlányok táncot roptak örömükben. Felhúzták a követségi ablakok redőnyeit, kinyitották az ablakokat, az üvegtáblák a járdára tükrözték a napsugarakat. Irodájából Desimir bácsi integetett nekünk, fülig ért a szája, olyan jóízűt nevetett igyekezetünkön.

– 1956. november legvégén elmerészkedtem az iskolánkba, a Rózsák terére. Jelen voltak mások is, tanárok is, diákok is, boldogan köszöntöttük egymást. Osztályunkban üdvözöltem a padomat, le is ültem a helyemre. Jó volt. Különös volt.

Szemem a tábla fölé tévedt. Négy kép lógott a falon. Alul három. Maradtak szakállasok. Középen fönt meg a címer.

Beszámolómat meghallgatva apa összeráncolta homlokát.

– A régi címer? Az egymást keresztező kalász meg a kalapács a vörös csillaggal?

– Az.

– No, az a címer sem lesz ott sokáig!

– Miért ne lenne? – kérdeztem ijedten.

– Hamarosan rajzolnak másikat. Csak figyelj, kisfiam, most tanulhatsz!

*Szántó Zoltán (1893–1977) politikus, diplomata, emlékiratíró, szerkesztő.

**Lukács György (1885–1971) filozófus, esztéta, egyetemi tanár. Az MTA rendes tagja. 1956-ban Nagy Imre második kormányának népművelési minisztere.

***Nagy Imre (1896–1958) politikus, gazdaságpolitikus, egyetemi tanár. Az MTA rendes tagja. 1953 és 1955 között, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc idején a minisztertanács elnöke. A forradalomban betöltött szerepéért egy kirakatper során halálra ítélték és kivégezték, majd titokban a rákoskeresztúri Új temető 301-es parcellájában Borbíró Piroska néven eltemették. 1989. június 16-án megtartott újratemetése hatalmas tömegmozgalommá vált, így a magyarországi rendszerváltás emblematikus eseményévé is.

****Szilágyi József (1917–1958) politikus, szerkesztő, debreceni, majd országos rendőrkapitány. 1949-ben kijelentette, nem hisz Rajk László árulásában, ezért második vonalba került. 1956 tavaszán Nagy Imre köréhez kapcsolódik. 1956. október 28-tól Nagy Imre miniszterelnökségi titkárságának vezetője. A Nagy Imre-per nyolcadrendű vádlottjaként halálra ítélték, és kivégezték.