Hetven évvel ezelőtt, 1952. április 1-jén New Yorkban, 74 éves korában elhunyt Molnár Ferenc, a magyar színművészet legendás, minden tekintetben rendhagyó nagy művészegyénisége. A drámaíró, újságíró, a hadi tudósító. Az a művészember, akinek a műveit világszerte előadták. Schöpflin Aladár irodalomtörténész Molnár Ferenccel kapcsolatban többek között megjegyezte: „Ő az egyetlen magyar író, akiben megérett és kifejezésre jutott a világ dolgainak és az embernek egy olyan szemléleti módja, amely teljesen és egyedül az övé, s ennek kifejezésére olyan formai eszközöket talált, melyek saját, egyéni tulajdonosai. Tagadhatatlan, hogy Molnár mondanivalója különbözik mindenki másétól, csak ő tudja elmondani s a formái, különösen a drámában, lényeges pontokon különböznek mindenki más formájától.”
Ezúttal, a megemlékezés mélységes tiszteletével hajtva fejet a nagy művészember emléke előtt, arról igyekszem szólni, hogy Molnár Ferenc művei jelenünkben is ráköszönnek, itt vannak velünk a déli végeken. Mindenekelőtt a Játék a kastélyban című, nagy sikerű művét említem. Ugyanis az említett színpadi mű, amelyet a pesti közönség 1926. november 27-én látott, láthatott először, a szerző rendezésében és parádés szereposztásban, Molnár Ferenc pályafutásának igen jelentős mérföldköve volt, mivelhogy néhány évi kísérletezés után ennek a színjátéknak a megírásával tért vissza ahhoz a dramaturgiához, amelynek addigi sikereit köszönhette. Bónyi Adorján a bemutató után a következőket jegyezte meg:„Ahogy ezt a darabot előadásra megérlelte, az ismét a rendezés teljessége. Ugyanis Molnár Ferencnek kiváló tehetsége volt a színészethez és rendezéshez is.
Az emlékezetes bemutató után a Játék a kastélyban bejárta a világot. Minket sem került el. A szabadkai Népszínház magyar társulata 1952. március 21-én mutatta be Mamuzsics István rendezésében. A topolyai Járási Magyar Népszínházban pedig Garay Béla állította színre az említett vígjátékot 1958. március 23-án.
Aztán az Újvidéki Színház is műsorra tűzte a rendkívül népszerű Molnár-darabot. Németh P. István, a színház alapító igazgatója, a kiváló szakember Ljubomir Draškovićot, a belgrádi Atelje színház neves rendezőjét kérte fel, hogy állítsa színpadra a Játék a kastélyban című művet. Drašković, aki egyébként nem titkolta, hogy már régóta izgatja Molnár Ferenc dramaturgiája, örömmel vállalta a felkérést.
Az Újvidéki Színház 1977. november 24-én mutatta be a Molnár-vígjátékot. És minden elfogultság nélkül igyekszem hangsúlyozni, hogy az a kis társulat százhuszonöt alkalommal játszotta el az említett Molnár-darabot. A Játék a kastélyban az Újvidéki Színház rendhagyó előadása volt. S nemcsak itt, Vajdaságban látta, láthatta a közönség, hanem a határon túlra is eljutott. Magyarországon például Hódmezővásárhelyen, Szegeden, Egerben, Kisvárdán is vendégszerepelt az Újvidéki Színház az említett előadással. Aztán, az akkori Csehszlovákiában Kassán, majd Eszéken, Zágrábban, Lendván és Bécsben. Igen. Bécsben. S ez a vendégjáték volt a legemlékezetesebb. S erről a bécsi vendégszereplésről szeretnék szólni, mert egyszerűen nem lehet elfelejteni.
Bécsben a Burgtheaterhoz tartozó Liszt utcai Akadémiai Színházban kaptunk megmutatkozási lehetőséget. Nagy megtiszteltetés volt ez számunkra, s bevallom, hogy kissé az inunkba szállt a bátorság. Ugyanis valamikor a Molnár Ferenc rendezte Játék a kastélyban is azon a színpadon került a bécsi közönség elé. Az osztrák művészek nagy sikerrel mutatták be Molnár Ferenc remekművét. S most jön egy ismeretlen kis társulat valahonnan a Vajdaságból, Jugoszláviából, és fölmerészkedik ugyanarra a színpadra?!
Negyven esztendő után is őrzöm annak a bécsi előadásnak az emlékét. Emlékszem, hogy a bécsi Jugoszláv Nagykövetség emberei igyekeztek jóindulatúan figyelmeztetni bennünket, hogy ne lepődjünk meg, ha kevesen lesznek a nézőtéren. Ugyanis túlságosan is igényes a bécsi közönség.
S aztán, 10 perccel a kezdés előtt, Németh P. István, a színház igazgatója, benyitott az öltözőbe és csak ennyit mondott, úgy „mellékesen”: „Csak nyugodtan, minden rendben lesz. Egyébként is táblás ház vár benneteket, már a pótszékeket rakják be a terembe!” S a közönség, amely valóban zsúfolásig megtöltötte az Akademietheater nagytermét, bensőséges szép ünneppé avatta az előadást. S már a szünetben vastaps köszöntött bennünket. A végén pedig, amikor felsorakoztunk a függöny előtt, a vastapsot bravó, bravó kiáltások tarkították. Azután virágok, ismeretlen arcok, kézfogások, újságírók, tévések sok-sok ránk csodálkozó tekintet, kérdések, hogy hát Molnárt így is lehet játszani?! Nagykövetségünk képviselőinek szinte hitetlenkedő arca, hogy hát ez nem lehet igaz, ekkora sikerre igazán nem számítottak. S végül Németh P. Istvánnak az az egyetlen mondata, hogy: „Köszönöm, gyerekek!”
Tíz évvel később, 1992-ben, az Újvidéki Színház újra Bécsben vendégszerepelt. Ezúttal azonban a Theater Auersperg kamaraszínház vendége volt az újvidéki társulat. Az említett színház igazgatója, Dési Vilmos, az Újvidéki Színház egyik kamarajellegű előadását, Müller Péter Szomorú vasárnap című színművét látta vendégül. Három napra tervezte a vendégjátékot, mivel a kis kamaraszínház nézőinek a létszáma igencsak korlátozott volt, így három előadás bemutatására is szükség volt.
A Bécsi Naplóban, amely kéthavonta jelenik meg, Vándor Györgyi bécsi színikritikus, az Újvidéki Színház újbóli bécsi vendégszereplését a következő szöveggel harangozta be: „Több mint tíz éve, 1981 áprilisában az Akademietheaterbe hívott a kötelesség. Molnár Ferenc Játék a kastélyban című előadására, az Újvidéki Magyar Színház vendégszereplésére. Hát láttuk, mit tudnak ezek az újvidékiek, így ültem be a nézőtérre. Talán öt percig tartott a gyanakvás, hogy ugyan mit tudnak ezek az újvidéki vidékiek, amit eddig ebben a darabban nem láttam. Aztán elfelejtettem a szakmát. Vörösre tapsoltam a tenyeremet, gátlástalanul hahotáztam, mintha akkor hallottam volna először a félig betéve tudott szöveget. Ezek az újvidéki vidékiek tudják, mi a színház. Ennél többet ennek az évszázadnak a végén nem lehet elmondani.”
El kellett mindezt mondanom, mert úgy éreztem, hogy mi, legalábbis napjainkban, érdemben, nemigen becsüljük Molnár Ferencet, azt az igazi nagy művészembert, akinek személyében olyan csodaalkotóról van szó, akinek a műveit világszerte előadták, akinek például az 50. születésnapját fényes keretek közt a New York-i Broadway-en ünnepelték. Igen. Molnár Ferenc külföldön is olyan sikereket aratott, amilyenről más magyar író álmodni sem mert. Ady Endre mindig szeretettel beszélt róla, szerinte varázslatos, kiváló ember, akiben nyolc író lakik.
Most is, csaknem negyven év után, gyűjtögetem, rakosgatom magamban az előadással kapcsolatos élményeimet. S felfénylenek előttem azok a kis emlékforgácsok, amelyek hozzátartoztak az előadáshoz, összenőttek velünk, és amikor ezt mondom, akkor mindenekelőtt az előadás résztvevőire gondolok, a színészekre, éppúgy, mint a műszakiakra. Egy nagy, közös akarás volt abban az előadásban. Együtt élt, lélegzett vele mindenki, azok is ott a színpadon, és azok is ott, a színfalak mögött.
S azt a 125 előadást sohasem fogadták foghíjas széksorok, félig üres színháztermek. S számunkra ez volt a legszebb, ez volt az az ajándék, amely minden alkalommal fölmelegítette körülöttünk a levegőt.
Mélységes tisztelettel hajtunk fejet Molnár Ferenc emléke előtt, és ígérjük: Értékteremtő munkásságának gyöngyszemeit a ma módján őrizzük, és nem engedjük, hogy a feledés süllyesztőjébe kerüljenek.
