Az ötfős fiúcsapatot a közös hobbi hozta és tartotta össze: valamennyien képregényrajongók voltak, s legszívesebben hőseik bőrébe bújva élték volna az életüket.
De mivel erre nem volt lehetőség, tenniük kellett érte valamit.
A csapat tagjai – hobbijukon túl –, merőben különböztek egymástól: egyikük magas volt, a másik kövér, a következő alacsony, negyedik társuk szemüveget viselt, az ötödik pedig egyszerűen csak okos volt. Az ő fejéből pattant ki az ötlet, hogy valami különlegeset, valami csodaszámba menőt kellene véghezvinniük. Hozzanak létre – hőseikhez hasonlóan – egy kommandót, és csináljanak valami olyasmit, amit eddig még sohasem tettek.
Közeledett a karácsony. A fiúk mindnyájan a városi középiskolába jártak, méghozzá naponta bejártak a kis faluból, ahol éltek.
Nem származtak jómódú családból, de amire alapvetően szükségük volt, azt a szüleiktől megkapták.
Nemegyszer hallottak azonban arról, hogy már megint meghalt egy agg falubélijük, és egyedül maradt öreg párja bizony csak magára számíthat. Vajon hány ilyen magányos, idős ember élhet a településükön? Ahogy összeszámolták, bizony akadt belőlük jócskán.
A kommandóalakítás ötlete szárba szökkent, továbbfejlődött, és amikor két héttel az év végi ünnepek előtt leesett a hó, a csapat mozgásba lendült.
Rozika néni nem a legelesettebbek közül való volt, mégis temérdek gondja akadt. A fia meghozatta ugyan a téli tüzelőt, de azt a szállítók csak ledobálták az udvarra, mondván, itt az ő feladatuk véget ért, a fa behordására nem szerződtek.
Mit csináljon ilyenkor egy nyolcvanéves öregasszony? Városban élő fia nem ér rá vele vesződni – megvan annak a maga baja –, nem marad más hátra, minthogy kikaparja a hó alól a napi fűtenivalót. Persze, amíg teljesen át nem ázik a fa, mert akkor csak füstöl, nem ad meleget. Nehéz télnek nézek elébe – gondolta.
Másnap azonban, amikor kilépett a konyhaajtón, hogy az udvarról legalább annyi fahasábot becipeljen, amennyi a kötényébe belefér, meghökkenve vette észre, az összes fa eltűnt. Siránkozva körbejárt az udvaron, amikor meglátta, a fészer ajtaja résnyire nyitva áll. Tán onnan is elloptak valamit az éjszakai tolvajok? Mérgesen belökte az ajtót, és akkor a legnagyobb megdöbbenésére látta, hogy a drága fa ott áll a fal mellett felstócolva, szép sorjában, magas halomba rakva.
Vele ellentétben, a nemrégiben megözvegyült öreg Józsi, csúzzal küszködve várta a számára semmi jóval nem kecsegtető karácsonyt. Magát még csak ellátta volna, értett a konyhához, de a betegsége mozgásképtelenné tette. Hogy fog ő most kimenni a kamrába, a tyúkólba a tojásért, az istállóba megetetni a tehenet, amikor félméteres hó takarja az udvart?
Így aludt el, és ugyanezekkel a gondolatokkal ébredt. Csak kinézni akart az ablakon, remélve, hogy tegnapról aznapra kitavaszodott, és elolvadt a hó, amikor látta, hogy a hó tényleg eltűnt. Tisztára volt söpörve az egész udvar, könnyen megközelíthető volt a kamra, az istálló és a tyúkól is. A hó nem elolvadt, csupán „lábra kélt”, jobban mondva odanyomult a kerítés mellé, ahol senkit nem zavart, és csak rá volt bízva, ott éri-e meg a tavasz jöttét vagy – a télnek köszönhetően – gyarapszik még tovább.
Boriska néni igazán szegény volt. Férje sosem lévén, nehezen élt, és bár egész életében keményen dolgozott, idős korára nem sikerült semmit tartalékolnia. Szerény nyugdíjából téli tüzelőre se tellett. Már előre félt a hideg napoktól, mert a kerti fák lehullott gallyainak utolsó maradékát vetette a tűzre. Hogy másnaptól hogyan lesz, azt el sem tudta képzelni.
Éjszaka nyugtalanul forgolódott a kihunyó tűz, meleget már alig adó, tompa fényénél, amikor az udvar felől zajt hallott. Kimenni nem mert, a házában meg csak nem törnek rá, hiszen mindenki tudja, tőle nincs mit elvinni.
Másnapra virradóan kicsit félve, de kíváncsian lépett ki a házból. Ugyan mi okozhatta az éjszakai zajokat? És akkor szinte földbe gyökerezett a lába, mert egy nagy faágat látott kikandikálni az üres istálló ajtaján. Beljebb menve meglátta a többi, ott tornyosuló tűzifát is, amely száraz, feldarabolt farönkökből, és vékonyabb-vastagabb gallyakból állt. Visszalépve az udvarra azonnal észrevette, hogy a saját kertjében korábban kiszáradt két nagy gyümölcsfa eltűnt. Jóakarói azokat vágták ki – nem lehetett nehéz, már maguktól is félig kidőltek –, és azok „sétáltak be” az istállójába, hogy azután őt melegítsék egész télen.
János bácsi valaha a falu tehénpásztoraként kereste meg a napi betevőjét. Mindenki ismerte, kedvelték, mert dolgos volt, megbízható, odafigyelt az állatokra, sohasem hullott, veszett el a keze alól egyetlen jószág sem. Az idő azonban telt-múlt, és vele ő is elhasználódott. Már a házát se hagyta el, öreg feleségével napról napra éltek, gyerekük nem volt. A faluszéli vályogház, amelyben éltek, roskadozott, különösen azóta volt félő, hogy nem vészelik át benne a telet, amióta kis szobájuk fölött kilyukadt a tető. A hó beesett rajta, lavórt állítottak hát a lyuk alá, abba essen, ne kezdje ki a földes padlót. A tetőre felmenni eszébe se jutott, „meghalni itt a földön állva is lehet, nem kell azért létrára mászni” – szokta mondogatni.
Egy reggel arra ébredtek, hogy a lavór üres. Pedig a hó egész éjszaka esett, hallották, amint a jeges hókristályok bebocsátásért kopogtatnak az apró ablakon. Mi történhetett?
Az öreg János magára húzta ócska kabátját, és kiment szemügyre venni a háza tetején előző nap még ott éktelenkedő, az udvarról is jól látható helyet, ahol besüppedt a zsúpszalma, és ahonnan folyamatosan kapták az égi áldást. A zsúp ott volt, de egészen kisimítva, mintha értő kezek egyengették volna el a tető hepehupáját. Na, ezen át nem esik már se eső, se hó. Csak a Jóisten csinálhatta be a tetőt, mástól ilyen nem telik ki a mai világban – gondolta furcsa megnyugvással.
Böske néni egykoron a falu bábája volt. Túl a kilencvenötödik életévén, épphogy csak élt. De mivel mindig tevékeny volt, úgy gondolta, ha muszáj, egy darabig még kitart. Nem is lett volna baj, ha ősszel el nem esik, és szilánkosra nem töri a karját. Öreg csontja nem jól forrt össze, így nem tudta használni a kezét. Csak ezért, és nem másért maradt letöretlen a kertjében a kukorica, ami addig még sohasem fordult elő. Pedig nemcsak a tyúkoknak kellett a morzsolt tengeri, a tűzhelyből is hiányzott a fűtenivaló, a jó száraz kukoricacsutka.
Hogy hogyan telik majd enélkül a tél, gondolni se mert rá. Nem is azért kelt korán, hogy ez fölött töprengjen a friss, udvari levegőn, csupán a megszokás húzta ki az ágyból a hajnali órán. Ahogy kilépett az ajtón, valamibe beleütközött a lába. Még szerencse, hogy újra el nem estem. Akkor már tényleg magatehetetlen lennék, jó kéz és láb híján – jutott azonnal az eszébe. De amikor jobban megnézte, mibe botlott, a meglepetéstől önkéntelenül felkiáltott: a kamrabéli nagy, poros zsák állt előtte, színültig töltve morzsolt kukoricával. Ki lehetett vajon a nagylelkű adakozó?
Körbefuttatta tekintetét a hajnali félhomályból kibontakozó udvaron és a közeli kerten, és azt kellett látnia, eltűntek a kukoricatövei, amelyek előző nap még ott kornyadoztak a frissen esett hó terhe alatt. Közeledvén a „tetthelyhez”, saját szemével is meggyőződhetett róla, hogy valaki az ő kukoricáját törte le, akkurátusan, szépen megtisztított terepet hagyva maga után, és lám, a górét is megtömte kukoricacsutkával.
A faluban szóbeszéd tárgya lett, hogy ismeretlenek sorozatban olyan jót cselekedtek a legszegényebb öregek javára, ami a mai közönyös, rideg világban csodaszámba megy.
Később azonban úgy alakult, hogy karácsony másnapján, az öt csapatbéli fiú – a kommandó tagjai –, a lakásuk küszöbén találtak egy-egy csomag mennyei ízű, porcukros diós kiflit.
Azt pedig faluszerte mindenki tudta, hogy Rozika néni udvarán nagy diófa terpeszkedik, aminek termését – mivel a fia is szerette, hát leszedte –, zsákban tartotta a kamrában. Jánosék nagyon értettek a diópucoláshoz. Az öreg Józsi – a csúza ellenére –, egy zacskónyi dióbéllel azért elbírt, és el tudta vinni Boriskához, aki fénykorában remek szakácsné volt, és a semmiből is ínycsiklandó étket, főként pompás süteményt tudott varázsolni. A kifli egyéb hozzávalóit – a lisztet, tojást, meg a cukrot – a valamikori bába, a vén Böske adta, mondván cserébe csupán egy-két darabot kér a kisült kiflikből. De amúgy ez utóbbi kérés nem volt publikus.
Mint ahogy az sem vált nyílt titokká, vajon miért éppen az az öt, a karácsonyi ünnepek alatt halálosan kimerültnek látszó, munkától megkérgesedett, kisebesedett kezű középiskolás diák talált az ajtaja előtt porcukros diós kiflit…
Nyitókép: pixabay.com
