Édeni ,,bolondmese” a pusztában

Látomásos, pusztai film forgatására készül Bicskei Zoltán filmrendező, forgatókönyvíró, képíró.

Költészet, humor és misztikum szövi át a Bolondmese című alkotást, amelyet a magyarkanizsai alkotó maga írt és rendez majd. A tervek szerint júliusban kezdik a forgatást Magyarkanizsán és annak környékén, a Járás pusztaságában. 

A falu bolondjának a pusztába űzetéséről szóló történet megszületéséről, a képzelet teremtő erejéről és a csapatszellemben megvalósuló, várható alkotómunkáról készséggel, de a kellő mértékű szerzői titoktartással nyilatkozott a sokrétű alkotó.

Tudvalevő, minden valamirevaló falunak megvan a maga bolondja. Hogy van az, hogy kiűzik őt a pusztába, illetve milyen gondolati síkon alakult a ,,meseszövés”?

– Ezt a történetet Berecz András ültette el bennem, hiszen ő a bolondokkal, még az ógörög bolondokkal is sokat foglalkozott, volt egy ezzel kapcsolatos előadása is anno a városunkban.

Engem mindez megérintett és beporzott, amitől meglódult a fantáziám. A koronavírus-járvány időszakában mondtam Andrisnak, írjuk történetté közösen, ám ő egészen másfelé volt tájolva szellemileg, nem akart abból kilépni, ezt megértettem és elkezdtem a magam útját járni. Az pedig mindig a pusztára vezet, hiszen én gyakorlatilag 1974 óta, tehát éppen fél évszázada folyamatosan forgatok a magyarkanizsai Járáspusztában. Az ottani világ, a látóhatár tágassága, ritmusa, nyugalmi érzete mára számomra egészen tudatos alapélménnyé vált, mind a rajzaimban, mind a filmjeimben, legfőképp a látásmódomban.

Mikor a ,,bolondmese” meglódult a fejemben, akkor eleinte kollázsokat és rajzokat csináltam. Képeket, figurákat láttam, helyzeteket képzeltem. Nem érdekelt, hogy mi történik majd, mi lesz a vége, követte a képzeletemet. Csak utólag kezdtem mindezekből hús-vér figurákat növeszteni, megírni a filmet. Gyakorlatilag két alkalommal íródott, először egy hosszú, majdnem száz perces film, amelyben sok volt a párbeszéd. Aztán úgy alakult a pályázat sorsa, hogy abban a formában nem lehetett megvalósítani. Visszatértem az eredeti elképzeléshez, amivel még Berecz Andrissal készültünk: egy félórás, órás mozihoz, amely mímes, játékos, balladás fantáziafilm-jellegű lett volna. Így ez a mostani, 75–80 percesnek elképzelt változat, amelyben kevesebb a szöveg és több a képiség, ismét filmesebb formát öltött. Nem bánom, hogy így történt, mert ezt tudom vállalni, sőt közelebb is áll az eredeti álmomhoz. Így akarta a sors és így lett jó. Azok a filmek ugyanis, amelyekben sok a beszéd mindig föladnak valamit a filmnyelvből. Nemcsak ennél az alkotásnál, más alkalmakkor is tapasztaltam ezt. Itt sokkal jobban érdekelt magának az alföldi táj szülte látásmódnak a valósága. Kint a pusztán, az alföldön minden élesebben elválik, kiemelkedik, minden kicsinek sokkal nagyobb a hangsúlya. Ennek másik oldala, amit Szabados György mondott: ,,itt minden kicsihez jobban oda kell hajolni és jobban kell szeretni”. Az óriási égbolt előtt, akár egy nagy pódium előtt, pontosan, egyértelműen kirajzolódik minden. A látóhatár – attól függően, hogy mi hogyan helyezkedünk, hol vagyunk benne – a gondolatunkat, a látásunkat, a helyzetünket is átértékeli. Tehát ez egy folyamatos mozgás, látás, gondolkodás. Úgy gondolom, hogy a mai omló lavinavilágban, és itt a civilizációnkra gondolok, ma a legfontosabb a mozdíthatatlanság. Tudni, birtokolni, hogy mi az, ami örök és mozdíthatatlan. Ennek a tájbéli leképzése véleményem szerint az alföld, a síkság, a sztyeppe, a pusztaság. A sivatag nem, mert az megfagyott, széttört valami, az óceán pedig másképp időtlen, mert az állandó, minden milliméterében mozgásban lévő folyam. Tehát éppen a sztyeppe, a pusztaság az, ami a ma oly hiányzó mértéket, a szent középet, a mozdíthatatlanságot mutatja. Ezt akkor éreztem meg bizonyossággal, amikor nagyon ideges, zaklatott korszakot éltünk a balkáni háborúkban, és nemcsak én, hanem rajtam kívül nagyon sokan kimentek, kisétáltak oda, a Járáspusztaságra, ott keresve nyugalmat. A filmben maga az ajzottság, a játékosság, a megfoghatatlan, a tótágast álló világ, vagyis a bolondunk vettetik ki ebbe a nyugalmi közegbe. Itt természetszerűleg elveszti éltető elemét, a közösséget, egészen más állapotba kerül. Kérdés, vajon meg tud-e maradni? Kisebb csodák történnek vagy csodás emberek jelennek meg, tehát eleven része a filmnek a mesés jelleg, ahogy erre a cím is utal. 

Bennem a puszta képileg nagyon fontos ritmusérzeteket, aritmológiákat mozgat, és készülődve állandóan rajzolok, képzelődöm, maketteket, kollázsokat készítek.

Talán ezt csak így lehet és érdemes, az alkotó zsigerileg része a filmnek és fordítva, lételeme lesz az alkotás, attól fogva, hogy ,,rákapcsolódnak egymásra” a témával. Ugyanakkor a filmkészítés egy összetett csapatmunka is. Kik a stáb tagjai, akikkel megvalósul az alkotás folyamata?

– Még a képzelet sem az alkotóktól való, csupán közvetítjük őket. A tehetség, a képesség a keletiek szerint a „Teremtő sóhaja”. Maga a filmkészítés mindig csapatmunka, esetünkben több mint harminc ember odateszi a maga legjavát és ott van még a csöndben szülő, mesélő táj is.

Látszólag én rendezem, de a legfontosabb kérdés mégis mindig, hogy ki az, aki bennem rendez, illetve sugallja a látványt?

A film producere Péterffy András, főgyártásvezető Czutor György, első asszisztens Moharos Attila, a második asszisztens a lányom, Vajer Kata, a harmadik asszisztens Szilágyi Nándor.

A film operatőre K. Kovács Ákos. A zene többrétű, de a filmben lévő legtöbb zenét Mezei Szilárd komponálja és az ő szextettje játssza. Hallható lesz benne Szabados György, Berecz Mihály előadásában Scarlatti és Vivaldi, továbbá Domonkos-dalok hangzanak el, amelyeket részben énekelnek, szavalnak, csúfolóként is mondanak benne a különböző szereplők.

Van egy összefogó regöse a történetnek, fontos mellékszereplőként, azt Bakos Árpád játssza, és ő is énekli-mondja, kobzon meg prímtamburán kísérve. A főszereplő Szarvas József, ő a kiebrudalt falusi bolond, de van mellette egy valóban, születetten együgyű karakter, ,,kisbolondnak” hívják a filmben, azt Kovács S. József, szintén a Nemzeti Színház művésze játssza. Mezei Kinga az egyetlen női szereplő és az övé is egy kiemelt szerep, akárcsak Pálfi Erviné. Aztán vannak a kisebb szerepek, amelyeket Francia Gyula és Galló Ernő (Erdélyből) játszik, valamint a statiszták sora. Szót kell még ejtenünk arról is, hogy három kiváló zentai, illetve szabadkai színészünk is elvállalt egy megkoreografált, mímes, burleszkes játékot, amely kis szerepnek számít, de lényeges. Ők hárman Mészáros Gábor, Virág György és Ralbovszki Csaba.  

Mikor és hol lesz látható a lírai mozi?

–Tévéfilm készül, tehát a tévés vetítést követően mehet a film a mozikba. Terveink szerint 2025 elejére készül el a Bolondmese.

Van egy nagyon ügyes és filmet szerető vándormozis barátunk, úgy gondolom, hogy egy ilyen történet vándorolhat faluról falura, ami illene a film jellegéhez: szabadtéri vetítések hangulatában bejárni a Délvidéket és Magyarországot.

Tudomásul kell venni, a hagyományos mozik legtöbbje nem szereti azokat a magyar filmeket, amelyek eltérnek az amerikai sablontól, ezért talán nehezebb lesz a Bolondmesével megindulni, mindenesetre gondolkodunk egy másféle terjesztési módon, hogy kissé személyesebben, egyedibb körülmények között mutassuk be az alkotást. Sokféle út van, amellyel ki lehet kerülni ezt a mai zárt multimozis rendszert.

Visszatérnék még egy felvetés erejéig a történethez: az elhangzottak alapján számomra a bolond karaktere, együttállva a pusztába való kiűzetés motívumával, erősen bibliai metaforának tűnik. Utalások ezek a jelenlegi felbolydult civilizáció apokaliptikus állapotára, vagyis egyfajta kozmikus körforgásra is?

–Valóban, valahol a mai Sötét Időnek nevezett (Kali Yuga) kora mai állapotrajza is ez a film. Noha meghatározatlan időben történik. Van egy nagyon fontos motívum a filmben. Nevezetesen, hogy ez az ember, akit kizavarnak a pusztába, – ellentétben a falu népével – egyről nem hajlandó lemondani, a Paradicsom, az Éden emlékéről. Arról, ami neki a falu egy pontján megvolt, és ezt meg is mutatjuk a filmben. Mindez egyébként egyezik az én gyerekkori Paradicsomommal, amit szintén kibányásztak, eltüntettek, eladtak jó pénzért…

Mondhatnánk azt is, egy grundról van szó, hogy emlékeztessek a gyönyörűséges Pál utcai fiúkra. A magyar lélekben és kultúrában amúgy is állandóan jelen van egy aranykori, édeni emlék, például az egész Krúdy-életmű erről szól. Krúdynál minden bomlás, elmúlás ennek fényében történik, ebből a gyönyörű, – máig élő! – emlékből, csodálatos édeni állapotból látjuk. Ez nem csak a gyerekkor fénye, hanem ez egy ősi emlék, nagy kultúrákban meglévő fontos alap, amelyre örökkön-örökké támaszkodunk. A mai korban mindezt egyre inkább elfedi az anyagi világ, az anyagi valónk is egyre aléltebb. Viszont ez nélkül nincs élet, ez az, ami a szellem felé vezet, amivel a Lét felé emelkedhetünk. Ha ennek a képe él az emberben, akkor mindig tud viszonyulni, fölemelkedni, tud cselekedni, a lelkét föl tudja fényesíteni, a szívét átforrósítani. Ez az édeni emlék végigvonul a filmen, néhol kicsit misztikusan, néhol konkrétabban. Ez az, amiről ez a bolond sosem hajlandó lemondani. Élete árán sem.