Döbbenten hallottam a hírt: 88 éves korában meghalt Matuska Márton újságíró, a délvidéki magyarság ügyének lelkes szolgálója. Ahogy a döbbenet súlya alatt elnézek a távolba, ott látom alakját a Magyar Szó hétfői operatív ülésének asztalánál, szótlanul végighallgatja az „elkötelezett újságírás” heti feladatairól szóló emelkedett szólamokat, majd föláll, és eltűnik valahol a déli vidékek titokzatos világában. Vasárnap aztán a Németh Istvánnal egy oldalon közölt bácskai, bánáti vagy baranyai élménybeszámolója beragyogta a családok ünnepét. Heti írása maga volt a példa, az útmutatás és az alázat. Matuska Márton már akkor elmondta nekünk: van egy hatalmas, átláthatatlan titok, amely a Délvidék keserves évszázadai során is megtartott bennünket, s ez a titok a magyar nemzet rejtve őrzött – csak az elődeink pillantásában továbbadott –, örökölhető méltósága. Mert az 1970-es 1980-as években – Matuska Márton újságírói pályájának derekán – a fővesztés büntetésével járt, nemhogy a magyar nemzeti kultúra, a nemzeti hagyományok értékeiről szólni, de száműzték a közéletből még azt is, aki falujának 100-200 éves múltjáról kísérelt meg méltósággal írni. Aztán váratlanul a Magyar Szó 1990 októberétől 1991 februárjáig napi folytatásokban közölte a Negyvenöt nap negyvennégyben című írását, melyben elsőként szólt az 1944–1945-ös partizánterror áldozatairól. Példátlan bátorság volt megírni a délvidéki tömegsírok történetét. Matuska Mártonnak meghatározó szerepe volt az 1991-ben készült Temetetlen holtjaink című dokumentumfilm elkészítésében is. Elszánt vállalkozása sok történészt biztatott és bátorított az 1944–1945-ös események kutatására.
2014-ben a Magyar Örökség kitüntetés odaítélésekor így méltatták a munkásságát: Matuska Márton célja volt föltárni a délvidéki magyar tragédia teljes valóságát, kifejezni együttérzését azokkal az emberekkel, „akik személyesen, családi tragédiájuk árán szenvedték el az üldöztetést. Példája és munkássága megerősít minket a hitben, hogy az atrocitások áldozatai egyszersmind vértanúk is, akik mártírhalálukkal tanúságot tettek hitükről, magyarságukról, és megerősítenek minket ezáltal a jelenben és a jövőben is.”
A megtorlás napjai (1991), a Hazánk, a mostoha (1994), A temerini razzia (2001), az Újvidéktől Újvidékig (2002), a Három mártírunk (2002) és Az elhallgatott razzia – Újvidéki vérengzés (1944/45) (2015) című munkáiban Matuska Márton a hozzátartozókkal folytatott beszélgetések, a fönnmaradt naplófeljegyzések, levelek és családi iratok révén mutatta meg a megtorlás valódi történelmi és társadalmi dimenzióit. Nem csak arról volt szó, hogy vértől megrészegült partizánhordák Bácskában és Bánságban ezrével irtották a magyarokat – és a németeket –, de mindenekelőtt arról, hogy a túlélő nemzedékeknek is évtizedekre-évszázadra megmérgezték az életét. A titói kommunista hatalom a partizánvérengzésre épült, ezért a konszolidálást követő évtizedekben a bűnök elfedése, eltitkolása is csak terrorral volt lehetséges. A titói kommunista hatalom fegyveresei az első pillanattól kezdve nem kizárólag a szerb nép ellen bűnt elkövetőket „vadászták le” és büntették meg, rejtett szándékuk a magyarság megtizedelése, vezető szellemi, gazdasági és politikai értelmiségének a likvidálása, a közösség életerejének a megtörése. Magyar hivatalnokok, ügyvédek, papok, írók és tanítók váltak a terror áldozatává.
Matuska Márton 2004-ben, a megtorlás hatvanadik évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen A Szózat egy tanulsága című írásában így fogalmazott: „a minket ért sérelmeket mi magunk tettük szóvá mindenekelőtt önmagunk, de ország-világ előtt is. Nem mást, mint az oly sokszor hiányolt életképességünket igazolva ezáltal. Ha valamire, erre csakugyan kimondhatjuk a Szózatból tanultakat: »Megfogyva bár, de törve nem!«” Elmondta: „a legelső megemlékezést 1990. október 27-én Temerinben tartotta a VMDK körzeti szervezete az akkor még csak egy betonfödéllel és két kicsi betonkereszttel megjelölt tömegsír mellett”.
Molter Károly nagysikerű regényében Tibold Martin sváb fiú, a XX. század első évtizedében még abban bízott, hogy a Bácskában az „építő magyarság” társadalmának egyszer majd ő is részese lehet. Verbászi németként, határozott szomorúsággal úgy érezte, hogy az egykor német mérnökök által szabott széles utcákon végighúzódó házakban lakó családok otthonában ugyan elevenek a hagyományok, de nincs történelem, és főleg nincsenek a történelemre emlékezők. Valamikor Bácska „lecsapolt mocsárvidék” volt, de azután jöttek szorgos népek, és olyan termővé varázsolták a lapályt, ahol érdemes volt élni, ahol érdemes volt otthont teremteni. Mert lám, a közeli Ferenc-csatorna partjai közt zajló gabonakereskedés is ígéretessé teszi az eljövendő időket. Csakhogy az eljövendő idők egészen mást hoztak Bácska, s vele együtt Verbász és az egész Ferenc-csatorna-menti városok és falvak népeinek az életébe, alig néhány évtized múltán Tibold Martin svábjai, és magyar játszótársainak utódai eltűntek a vidékről, egykori létezésükre évtizedek múltán mindössze néhány jeltelen tömegsír emlékeztet.
Matuska Márton egyik tanulmányában idézte Lotz Tibor soproni nyugalmazott evangélikus lelkész 1992. november 30-án, A megtorlás napjai című kötete megjelenése után hozzá intézett levelét, melyben az idős, egykor verbászi egyházi méltóság elmondta, családja nem volt magyar eredetű, de magyarul éreztek, beszéltek és a gyermekeiket, kicsiny koruktól magyar szellemben nevelték. Mint egykor Tibold Martin családja, ők is „magyarnak tudták, érezték magukat”. Apja az 1944. november 9-éről 10-ére virradó éjszaka során a partizánok által végrehajtott kivégzések áldozata lett. A tiszteletes úr leveléhez mellékelte az általa ismert 103 áldozat névsorát.
Egyéni és családi tragédiák, kivégzett ártatlanok és megfélemlített túlélők, marcona rablók és politikai komiszárok, nemzeti elfogultság és féktelen vagyonszerzési indulat, hatalmi erőszak és intézményes terror kavarok együtt abban a fél évszázadnyi történelemben, amely Bácskában és Bánságban 1944 októberében, a partizánok megjelenésével vette kezdetét, és tartott évtizedeken át, mindaddig, amíg az intézményesült haszonélvezők táborának az akarata érvényesült: tartott Jugoszlávia összeomlásáig. Ezeknek az időknek volt elszánt krónikása Matuska Márton.
Meghalt Matuska Márton, a Magyar Szó egykori kiváló újságírója, történeti múltunk bátor kutatója mostantól az égi ragyogásban Németh Istvánnal együtt írják az Üdvözültek Hírlapjának oldalait.
Nyitókép: Matuska Márton a Magyar Örökség díj átvételekor, 2014.
