1. rész
„Gonosz század volt ez – tekint vissza az író. – Kezdődött a rengeteg vérveszteséggel járó első világháborúval, aztán jött Trianon, Kun Béla kommunizmusa, és a kisebbségi sors, ami rányomta bélyegét az egész magyarságra, a kultúrára is és a gazdaságra is. Jött a második világháború, a Don-kanyarral, ahol rengeteg magyar elpusztult, akkor újabb Trianon, még szörnyűbb, mert amit közben visszaadtak, elvették megint. Aztán Szovjetunió. Forradalom. Forradalom után bitófák, rengeteg per, ítélet. Közben a parasztságot tönkretették, lesöpörték a padlást, a kis- és középgazdaságokat szétrúgták, nem beszélve a gyűjtőtáborokról, Hortobágyról, ahová elhurcolták, kitelepítették a népet. Mindez így átszűrődik bennem, mint egy fekete dobozban. Ez egy derekat roppantó, rettenetes forgószél volt, történelmi vihar, egy évszázadig tartott, és ha szétnézek, nem látom a nyomát az irodalomban, a festészetben. Nem szólalhatott meg, mert nem volt téma. Amikor azt mondtam, írok a németek kitelepítéséről – meg is írtam Johann bácsi történetét, akit nem vittek el, mert felakasztotta magát. Otthagyták a kampón, az üres házban –, és azt mondták, nem téma. Kitelepítés itt nem volt. Mondom, írok egy zsidó anyáról. Azt mondták, a zsidóról csak hősi eposzt lehet írni. Bármelyikbe fogtam, mindent letiltottak, megakadályoztak. Az új generáció, amelyik most fölnövekszik, nem fogja a huszadik század szörnyűségeit megérteni, mert nem kap tájékoztatást se képben, se írásban, semmiben, mert berekesztették, elzárták a csatornákat. Így vergődtem hatvanhat évig, mint újságíró ebben a szörnyűségben magam is, írógépemmel együtt. Le is futott ez az évszázad, elmúlt a vihar, helyette itt vannak újabb, másfajta viharok és nem látom a kibontakozásnak a közeli lehetőségét. Talán, mint régi fekete doboz, illő volna megszólalnom, de már nem is szólok semmit. Az ember csak süket füleknek beszél.” (Varga Gabriella: A gonosz század siratója – Illés Sándor temerini származású budapesti író születésnapján; Magyar Szó, 2004. február 12.)
Száztíz évvel ezelőtt, 1914. február 12-én született Temerinben Illés Sándor író, újságíró, a délvidéki magyarság XX. századi megpróbáltatásainak elkötelezett krónikása. Pályáját zombori újságíróként kezdte, megjárta a keleti frontot, 1944 őszén a partizánterror elől Magyarországra menekült, írói életműve ott teljesedett ki. Lélekben és szellemben azonban soha nem szakadt el a szülőföldjétől, minden leírt sorából sugárzott a szeretet, a ragaszkodás. Egy találkozásunk alkalmával elmondta, az otthoniak hálából azt üzenték neki: „bárhol halok meg, Temerinben meghúzzák a harangokat”. 2009. július 8-án Temerinben valóban harangszóval búcsúztak a város jeles szülöttjétől.
Illés Sándor azon íróink sorába tartozott, akikről közel fél évszázad során – a szerb–jugoszláv elkötelezettség megsértése nélkül – nem volt ildomos, és főleg nem volt tanácsos érdemben szólni: Herczeg Ferenc, Csuka János, Tamás István, Prokopy Imre, Illés Sándor vezette azt a népes seregletet, akikről hivatalos körökben „illett” megfeledkezni. Ők voltak a bácskai és a bánsági magyarság renegátjai, a revizionisták, a nacionalisták – Tamási István Egy talpalatnyi föld című kiváló művéről azt tartja az irodalomtörténetünk, hogy „a regény jelentőségét és valódi értékét csökkenti, és szinte semmissé teszi az események és a főhős szerepének értelmezésében megnyilatkozó irredenta törekvés” –, holott életük során nem tettek mást, mint számon tartották, és szóvá tették a magyarságunk ellen elkövetett bűnöket és sérelmeket. Ha kellett, regényt írtak a kisemmizettekről, vagy monográfiát a közösség önszerveződési kísérleteiről, ha kellett a Népszövetségnél emeltek panaszt az üldözöttek érdekében, emellett mozgalmat szerveztek a kisebbségi ügyek felkarolására, és anyagi támogatást biztosítottak a délvidéki magyar lapok megjelenésére, vagy a művelődési egyesületek működésének támogatására. Hogy a polgári életrend elkötelezettjeként nem rajongtak a királyi Jugoszlávia nacionalizmusáért – azt az elmúlt száz év eseményeinek ismeretében nem kell különösebb érvekkel indokolni.
Illés Sándor életét végigkísérte annak az 1945 késő őszi éjszakájának az emléke, amikor titokban elhagyta szülőfaluját, Temerint. Holott ő a háború dúlta Nyugatról, a lerombolt Európából még a hazatalálás reményével indult útnak, és hazaszökése során mindvégig bízott abban, hogy szándékára és jóindulatára szüksége van a temerini magyarságnak – s ebben nem is csalódott. „Nem hazulról szöktem, ahogy ez szokás, hanem hazaszöktem Jugoszláviába. Temerinbe, a mamához. A házhoz.” – írta egyik visszaemlékezésében. Csak hát 1944 őszén és telén – és az azt követő időkben – már a temerini magyarság sem dönthetett szabadon a sorsáról, az otthona felé igyekvő azonban erről mit sem tudott. Az ópazovai vasútállomáson azután nagy fordulatot vett a sorsa: a peronon vigyázó „titóista katona” leparancsolta a vagon tetejéről, félrevonta, és azt súgta a fülébe: „Sanyi bácsi ne menjen haza, keresik magát. Várják már otthon!” Egyik temerini rokona figyelmeztette ezekkel a szavakkal a hazafelé tartó, volt honvédet. Ő azonban látni akarta a mamát, ezért folytatta az útját. Csak a szülői rémület bírta rá, hogy néhány napi rejtőzködés után valóban felkerekedjen, és úgy hagyja el az ősi földet, mint aki már tudja, hogy nincs többé visszatérés erre a tájra. Később a Búcsú a Bácskától című írásában így emlékezett arra az éjszakára: „Amikor nekivágtam a zivatartól nyugtalan szeptemberi éjszakának, nyomban megértettem: ez nemcsak visszatérés, hanem búcsú is lesz egyben. Mindig ilyennek képzeltem el a visszatérést, az igazit és végsőt: viharos szélben táncoló fák, szakadó eső – minta minden nyarat most siratna el a szeptember –, sötétségbe takarózó falvak, udvarokon nyekergő kútágasok. Hát errefelé sosem virrad meg? […] Úgy mondják: hazatérni csak egyszer lehet az életben. Szerintem, csak elmenni lehet egyszer, igazán. Én nem csak hazajöttem, búcsúzni érkeztem ezen a viharos éjszakán. Talán azért kapaszkodok most minden jelentéktelennek tűnő apróságba, mozdulatokba és emlékekbe, mintha elszaladt életemet venném számba hideglelős sietséggel.” Illés Sándor ezt követően hatvanöt éven át – egészen 2009-ben bekövetkezett haláláig – a mama kezét kereste, és azt a bácskai világot, amelynek kínjaitól megkérgesedtek azok a drága kezek.
Illés Sándor hosszú felkészülés után 1997 nyarán a budapesti lakásán három – 1997. június 24-i, június 25-i, és június 27-i – egész napos beszélgetés során mesélte el élete történetét. Lejegyzésére azonban közel három évtized múltán, 2024-ben került sor.
A család és a gyermekkor
Egy diákkori élményemet szeretném elmesélni Illés Sándornak. 1978-ban lehetett, vagy még nagyon 1979 elején, egyetemi hallgató voltam, és diáktársaimmal Újvidékről kimentünk Temerinbe. Mi sem természetesebb, bementünk a könyvtárba is, és ott a könyvtáros a bölcsész fiatalembereknek kellő bizalommal megmutatta legféltettebb kincseit, amelyeket nem volt szabad a polcokra kirakni, az íróasztal legalsó fiókjából vett elő öt vagy hat Illés Sándor-kötetet. Arra ma is határozottan emlékszem, legfölül volt a Sirató, azt hiszem akkor volt a legfrissebb kötete a szerzőnek. Döbbenten álltam a könyvek előtt, ugyanis Illés Sándor nevét akkor még nem is hallottam, nem olvastam tőle semmit, de meglepett az a büszkeség, amellyel a temerini könyvtáros az asztalra tette a köteteket. Mi, óbecsei bölcsészek rivalizáltunk az adaiakkal, a zentaiakkal, és a temeriniekkel, és felettébb büszkék voltunk arra, hogy nekünk volt egy írónk, a Cziráky Imre, akit óbecsei írónak tekinthettünk. Cziráky volt a mi írónk. Nagyon meglepett, hogy Temerinnek is van egy nagyon kedvelt, nagyon szeretett, mindenki által dédelgetett, de valamiért titokban tartott, és csak úgy, sejtelmes egymásra pillantás közben néven nevezett írója. Később aztán találkoztam a kötetekkel és megtudtam, hogy milyen szorosan kötődik a Budapesten élő Illés Sándor Temerinhez.
Milyen is volt az a csillogó tekintettel emlegetett temerini gyerekkor?
– A gyerekkor… Én mindig a nyárra emlékszem és sokat tűnődtem azon, hogy miért csak a nyarakra emlékszem, hiszen nagy zúzmarás telek is voltak akkoriban, apám sokat mesélte ezzel kapcsolatos emlékeit, meg hát magamról is tudom, mert korcsolyám, szánkóm volt. De valamiért csak a nyarakra emlékezem. Aztán rájöttem, hogy miért. Mert nagyapának volt egy tüzes gépe, egy cséplőgépe, és mi, gyerekek nyáron szekérre ültünk vele, és mentünk beszedni a géprészt. Ő sorra járta azokat a helyeket, ahol csépelt a gépe, és az érte járó „részt” hoztuk haza. Ezért volt, hogy nyaranta állandóan a gép körül forgott az életem. Erre emlékszem, és a háborúra, ami a számunkra drámai módon ért véget, hiszen ránk, délvidéki magyarokra ránkszakadt a kisebbségi sors minden megpróbáltatása. A háborúra nem emlékszem, csak egy kép villan fel előttem: a vakító nyári napsütésben az utcán mentem és egy katona megállított. Annak a katonának virág volt a sapkáján. Én ugyan nem éltem át az őszirózsás forradalmat, de a virágokból arra következtetek, ez a katona akkor jött haza, mert vége volt a háborúnak. Csak akkor eszméltem rá, hogy valami nagy dolog történt, mikor bementem az iskolába, és az első osztályos tanítóm, az öreg Pogácsa bácsi a cirill betűket magyarázta nekünk, ami akkor már kötelező volt. Otthon a családban se értette senki, az öreg Pogácsa se értette, Temerinbe nem volt egyetlen egy szerb se, szerb nevű volt, mint a Dujmovics meg a Sremac és az ehhez hasonlóak, de ezek mind magyarnak vallották magukat, úgyhogy bizony sokkszerűen élte meg a falu azt, hogy hirtelen Szerbiához csatolták. Nagyapa mindig várta a visszacsatolást, emlékszem, ki-ki húzgálta a sublót fiókját és rendezte, rakosgatta az iratait. Az iratok között nagyon sok hadikölcsön volt, hadikölcsön-papírok. Eladta a cséplőgépet, eladta az ökröket is, és a pénzt befektette hadikölcsönbe, azt mondta ez a legjobb befektetés. Nagyapám akkor ment tönkre. Az első világháborúban, 1917–1918-ban jegyezték a hadikölcsönt, de a kölcsönt jegyzők nem kapták meg soha a pénzüket. A papírok talán még mindig megvannak valahol a régi ház mai tulajdonosánál, mert ott maradt a sublót is, meg ott maradt sok minden más is, a körtefával, a kis házzal, meg a galambdúccal együtt, amelyeket csodálatos emlékként én magammal hoztam, de a szülői házban már idegenek vannak. Néha, mikor hazamegyek, elmegyek a házunkhoz, de soha nem megyek be, csak benézek a kapu és a fal közötti hasadékon. Látni lehet az udvart, a fákat, a kertet, az ólakat. Most már hiányoznak a régi fák, és a kerítés sem a régi, de én változatlan áhítattal nézek be, és tovább él bennem a régi világ emléke.
A családi ház hogyan él az emlékezetében? Le tudná írni, hogy nézett ki?
– Nemcsak leírni tudom, hanem néha le is rajzolom. Egy nagyon kedves esetet mondok el ezzel kapcsolatban. Járt itt nálam egy temerini fiú, és azt kérte, rajzoljam le a szülői házat, mert egy zentai grafikus szeretné művészien lerajzolni, és nekem ajándékba adni, de az a mai már nem a régi ház, mert összehozták a két ablakot, a kaput, a felső bejáratot befalazták, tehát nem úgy néz ki, mint régen és ezért kért, hogy rajzoljam le, hogyan is nézett ki régen. És én lerajzoltam, mert különben is gyakran lerajzolom magamnak, és ő elvitte ezt a képet. Aztán Andruskó Károly ennek alapján készített metszetet az ősi hajlékunkról. Erről lenyomatok is készültek, és megírták, ha hazamegyek, hatvan darab ilyen lenyomat vár engem.
Ez egy gyepsori parasztház volt?
– Igen, egy igazi gyepsori parasztbarokk stílusú ház volt, egy magaslaton állt, onnan kezdve ugyanis lejtett a terület a legelő felé. Ez volt a legmagasabb pontja az utcának. Mellette apám épített egy „kisházat” is, ahol mi tulajdonképpen laktunk, mert a nagymama meg a nagyapa lakott fönt, a fölső házban. Tipikus nagycsalád volt a miénk, a nagyapámnak nyolc gyereke volt, s amikor nősültek a fiúk, oda hozták az asszonyokat. Ezért egy idő után nekünk már nem jutott hely, akkor nagyapám épített egy szobát egy konyhával, az volt a kis ház.
Még ugyanazon a portán?
– Ugyanazon a portán és azért adtuk el, mert Tito idejében volt olyan időszak, amikor sorra járták a házakat és azt mondták, hogy a kis ház – mert ugye nagy volt a porta és a kert – majd külön házszámot kap, de mert a kommunizmusban minden embernek csak egy háza lehet, ezt elveszik. Apám tehát eladta ezt a kis házat a fél portával együtt. Látod azt a képet, ott van az a ház, a jobb oldalon, az első ház volt a mienk… Mellette a kis ház helyén, ahol én születtem, egy másik ház van, azt már az új tulajdonos építette.
Kié ez a ház a festményen?
– Fehér Mihályé. Fehér Mihály temerini ügyvéd volt, s amikor nyugalomba vonult rádöbbent arra, hogy a festés az ő igazi célja, nagyon szép képeket festett. Halála előtt Temerinnek ajándékozta az összes képét. Amit lefestett, az maga az élő történelem; nem csak a piaci jelenetek meg a ház előtti vasárnapi beszélgetések, de a táncmulatságok, a lakodalmak, a házak, a régi épületek ma már mind ott vannak Temerinben az iskola folyosóján. A Temerin múltját bemutató képsorozata a gyerekek számára maga az élő történelem. Nekem azért adta ezt a képet, mert az én házam, a mi házunk is ott van rajta.
Kortársak voltak, ismerték egymást?
– Annyiban voltunk kortársak, hogy amikor én 18 éves voltam, akkor ő 32-33 éves volt, akkor már ügyvédkedett. Fia itt volt Pesten, orvosnak tanult, de nagyon korán meghalt, akkor a kapcsolatunk is megszűnt.
Nyitókép: Illés Sándor (Mák Ferenc archívuma)
