Ahogy kitekintett, újra a helyére került minden.
A kisablakon keresztül a boldog idők, a hetvenes évek Balatonföldvárának el nem múló, augusztusi napsütése tündökölt. Hisz ahogy kitekintünk, úgy mindig befelé tekintünk. A késő augusztusi nap látványát magába szíva Ági nagyot sóhajtott.
– Hogy tetszik itt, minálunk, Ági néni? – kérdezgette a főnővér. – Ugye milyen szép itt minden? Majd hamar meg tetszik nálunk szokni.
Ági a tolószékében oly közönyösen bólogatott, mint aki túl van minden létező megszokáson. Mint akinek már teljesen mindegy, mennyi az otthonban az ápolási díj, hogy hetente hányszor jöhetnek a látogatók, ahogy az sem érdekli, Katinak, Zsuzsinak vagy Főnixmadárnak hívják-e az ápolókat… Bár lenne itt is egy főnixmadár, suttogta magának, de ahogy félfüllel hallotta, itt a főnénit is dr. Sudák Györgyinek hívták. Milyen prózai, milyen rettentő unalmas, gondolta.
Ági nénit, vagyis Nagy Ágnes nyugdíjas földrajztanárt már a Zamárdi-beli Arany Alkony Otthonban is megelőzte a rossz híre. Szegény Ági már nem teljesen komplett, mondták róla a tanártársai. Neki az egyik gyerek Sanyi, a másik Kati. Más gyerek nincs is. Mert ő nem hajlandó őket a saját nevükön szólítani. Persze vegyük számításba, hogy szegény harmincegy évet húzott le ugyanabban az iskolában. És persze egy rajz-földrajz szakos tanár félig-meddig művészlélek… De még ha ez a Kati-Sanyi lenne a legnagyobb bűne!
Ági egyszerűen elfelejtett a saját nyugdíjas búcsúztatójára elmenni. A gatyarohasztó melegben ott állt a tanáriban huszonöt tanár szépen kiöltözve, kosztümösen, nyakkendősen, ropikkal, pogácsákkal, behűtött vörösborokkal, nagy virágcsokorral és egy ízlésesen csomagolt, szépen gravírozott kerámiatállal. ÁGI NÉNI, NEM FELEDÜNK!
És az iskola – különösen a huszonöt díszbe öltözött pedagógus – tényleg nem feledte Ági nénit. Ilyen és más okokból nem látták többé szívesen Ágit Siófokon. Kapóra jött hát egy nagy autóbaleset, egy rosszul sikerült térdműtét és végül a Zamárdi Arany Alkony vendégszeretete. Kilátás a tóra, napi kétszeri meleg étkezés, állandó orvosi felügyelet és egy gyönyörű sarokablak, ahonnan egy megfáradt és csalódott pedagógus mindent újrakezdhetett.
És Ági végül mindent újrakezdett.
De miért is ábrándult ki annyira Nagy Ágnes a tulajdon életéből? A megbecsülés hiánya, a magány vagy az unalom okán? A rengeteg zajos kölyök miatt, akiket a végén már meg sem tudott különböztetni? Sokak szerint inkább Béláról, a fogadott fiáról volt szó. Többen megesküdtek rá, hogy ez a Béla volt Ági szívszerelmének egyetlen gyereke, mások arra, hogy a nővére imádott fia, esetleg egy emigráns gróf Magyarországon felejtett fiacskája – a kisvárosban éveken át találgatták, ez a Bélagyerek tulajdonképp kicsoda. Mindenesetre Ági néni és az ő engedelmes, jó fiacskája amolyan intézménynek számított. Siófokon még Bélát is amolyan művészlélek-félének tekintették: szépen hegedült, hét nyelven beszélt, és úgy hírlett, haza sem akar jönni Pestről, a Közgazdasági Egyetemről.
De Béla végül hazatért. A kisvárosban lila vagy rózsaszín nadrágokban flangált, mindenkivel barátkozni próbált, és végül elvállalt egy ócska recepciósi állást az Aranypart egyik rossz hírű szállodájában. Valamit nagyon el akart volna mondani, valamit nagyon meg akart volna magából mutatni, de ez se a várost, se az anyját nem érdekelte. Miért szebb attól egy barack, kérdezte Ági, ha lenyúzzuk a bőrét – és miért jó az, ha éjjel-nappal problémáinkról fecserészünk? Rózsaszín nadrág… valamit ennek jelentenie kéne, de Ágit nem érdekelte. Nem érdekelte se akkor, se később. Mindenki úgy él, ahogy akar, csak ne legyen szörnyűségesen tolakodó. Béla nem tolakodott olyan szörnyűségesen, miután a tulajdon anyja se nagyon állt vele szóba Siófokon, külföldre ment. A pletykák szerint egy olasz szállodahajón érte a vég.
Mi volt a megbocsáthatatlan Ági szemében?
A szállodahajó, a rózsaszín nadrág vagy maga a „vég”? Tulajdonképp az egészet Ági maga sem értette, és még az Arany Alkony ablaka előtt töprengve sem bírt rájönni a dolgok lényegére. De mit számít már? A pillantása újra és újra átölelte a tavat: a tájban, a tó hullámaiban, a hullámokról visszaverődő fényben úgyis mindig a saját életünket látjuk. És ő most megpróbált egy egészen másféle múltat felépíteni.
Hisz ahogy kitekintünk, befelé tekintünk. A tolószékhez kötött Ági már az otthonban töltött első nap megpróbálta egyetlen látomásba sűríteni az összes ártatlan és jó dolgot, amire szeretett volna visszaemlékezni.
Az ő életének szinte minden fontos eseménye a nagy tóhoz kötődött: Siófokon született, később itt élt a leghosszabb ideig. A hatvanas évek elején Balatonfüreden érettségizett, és egy keszthelyi általánosban kezdett el tanítani. Élete minden napján a Balatont figyelte, a fény játékait az öblökben, a hullámok visszfényeit az ismerősök szemében. A főiskola négy évét leszámítva soha nem hagyta el a partot. A tó volt az élete egyetlen magától értetődő kerete.
Legjobban a balatonföldvári platánsort szerette. Valamelyik augusztus végi nap itt sétálgatott a gyermek Bélával – sárga ruhásan, könnyű szívvel, megbocsátó mosollyal, ahogy a Dunántúlon szeretnek sétálgatni az emberek. Augusztus huszadika után már csend és nyugalom honol a parton, ilyenkor a munkásüdülők sem ontják magukból a nyaralni vágyó, izzadt szerencsétleneket. A nyár végi napokon a jobb emberek sétálgatnak a sétányokon, ismerősök, iskolatársak, zene- és színházrajongók, régi barátok.
Ági is körömcipősen, szépen megfésülve fogadta a köszöntgetéseket. Rajtad aztán nem fog az idő, Ágika! Milyen jól nézel ki ma, angyalom! Hát ebbe a csodálatos, réges-régi augusztusi délutánba, ebbe a szép, talán már csak a képzeletében élő partszakaszra gyűjtötte össze Ági élete minden jó emlékét és jó ismerősét.
Ni csak! Itt van Ottó, az öreg fonyódi festő, aki már a nővérének is lelkesen udvarolt. A régi zongoratanárnője és néhány lelkes tanítvány élete első iskolájából. És persze a drága Béla, aki hálásan és engedelmesen kapaszkodik a karjába. Ági egyre több rajongóra, egyre több kellemes ismerősre lelt az emlékeiben. Ráadásul ezen a napsütéses parton nem kellett reszketnie a rossz hírektől. Ahogy valamelyik ismerőse panaszkodni merészelt, a Balaton hullámai kicsaptak a gát mögül, és a nyavalygót elsodorták…
– No, nézzétek csak, ez a szegény Ági néni évek óta nem szól egy szót sem, esküszöm, hogy valami agylágyulása van szegénynek – jelentette ki dr. Sudák Györgyi, az Arany Alkony vezetője. A főnökasszony doktornak doktor volt, de nem orvos, ennek ellenére esze ágában nem volt Ágit kivizsgáltatni. Végtére is nincs semmi baj vele. Aki nem beszél, az nem elégedetlenkedik. Nem hepciáskodik, nem jelent fel soha senkit, elüldögél csendben az ablak mellett. Minek is egy néma bolondnak figyelmet szentelni?
Úgyhogy Ági mindenféle feltűnés nélkül, most már hétszázadik alkalommal fordulhatott be Bélával a balatonföldvári platánsorra. Rajtad aztán nem fog az idő, Ágikám, mondta egy hajdani keszthelyi kolléga, egy mézes-mázas, irigy perszóna.
Ági könnyedén megrántotta a vállát, végighúzta a bal kezét a derekán, közben jobbjával, mint mindig, a rakoncátlankodó Bélát kormányozta. Az augusztusi fényben köszöngetett a még megmaradt ismerősöknek, ám a cukrászdánál lelassította a lépteit, mert látta, hogy Ottó, a fonyódi festő szívesen csatlakozna hozzájuk.
Most már hárman vonultak az augusztus végi ragyogásban.
– Nem veszed észre, drágám, hogy évek óta kerülgeted a halottakat? – kérdezte Ottó szégyenlősen mosolyogva.
Ági meghökkent. Ránézett a kis Bélára, a keszthelyi tanítványokra, a sok megmaradt jó ismerősre, végül a mézes-mázas, irigy perszónára.
Immár rajtam a sor, gondolta.
Nyitókép: Illusztráció – Pixabay.com
