10. rész
ÚJRA OTTHON, TEMERINBEN
(1945)
Körülményesen és elég nagy kerülővel jutott haza valamikor 1945 augusztusában?
– Igen, augusztus közepén jutottam haza. Érkezésemkor azonban a mama nagyon megijesztett, összecsapta a két kezét, és az arcomba nézett: jaj Istenem – suttogta –, mit csináljak veled, hová rejtselek, már többször is kerestek. Én azt hittem, végre megpihenhetek itthon, nagyon vágytam haza, a Bácskába. Két napig otthon voltam, majd az éjszakai sötétségben kimentem a tanyára, eltűntem az emberek szeme elől. Viszont nagyon sürgetett a határidő, mert az Eszéken kapott elbocsátó írásban ott szerepelt, hogy augusztus 21-én jelentkeznem kell a községházán, ahol nyilvántartásba vesznek és személyazonossági igazolványt is kapok.
Akkor már működött a szerb közigazgatás?
– Igen, akkor már a szerbek kezén voltak a hivatalok. Apámat elküldtem Zomborba, hogy az egykori újságíró társaimnál érdeklődjön, jöhetek-e Zomborba, van-e hely a számomra? Ha erre nincs lehetőség, akkor nem jelentkezem a temerini városházán sem, az első adódó alkalommal visszaszököm Magyarországra. Az apám el is ment, a könyvtárban megkereste Herceg Jánost, és találkozott Hock Rezsővel is – akit korábban Hock Muksziként ismert mindenki –, aki akkor már a Vajdaság belügyminisztere volt. Hock Rezső azt mondta: jöjjön! Jöjjön csak haza, már nagyon várjuk.
Ami felettébb kétértelmű üzenet volt, ugye?
– Nagyon félreérthető volt. Apám nem ismerte Hock Rezsőt, nem is tudta fölfogni az üzenet értelmét, lényegét. Herceg János utána is ment a vasútállomásra, ahol végre kettesben, négyszemközt beszélhettek. János elmondta neki, semmiképp ne jöjjek Zomborba, mert itt is nagyon veszélyes a helyzet. A legjobb lenne, ha elmennék a Bácskából.
Amikor apám hazajött, elmondta nekem, hogy mit üzent Herceg János, mire én nagyon megijedtem. Közeledett viszont augusztus 21-e, a jelentkezésem határideje. A tanyán sem rejtőzködhetek az idők végezetéig. Eldöntöttem, lesz, ami lesz, bemegyek a községházára. Velem jött apám is, meg apám testvére, a nagybátyám, úgy gondoltam, legyenek valahol a községháza közelében, mert ha valami történik, ha nekem menekülni kell, legyen valaki a közelemben, aki segít. Bekopogtam a hivatal ajtaján, és azt mondtam, eddig hadifogoly voltam, most jöttem haza a fogságból, személyi igazolványra lenne szükségem. Azt mondták, menjek a Dušanhoz. Dušan már a királyi Jugoszláviában is aljegyző volt, most viszont a kommunisták egyszerű írnokot csináltak belőle. Ő volt a sértett hivatalnok.
Amikor bementem hozzá, Dušan az adataimat kérte. Nagy, nyitott könyv hevert előtte, és miközben az adataimat bejegyezte, halkan odasúgta nekem, hogy azonnal menjek innen, mert a hatóságok keresnek.
Magyarul beszélt?
– Magyarul. Megértettem persze, hogy mit mondott, de még megkérdeztem, a pecsétért hova menjek. Azt mondta, a jegyzői szobában van a szekretár, ő majd lebélyegzi a papíromat. De hozzátette: ne habozzak, azonnal tűnjek el. Én kiszóltam az apámnak, hogy megcsinálták az igazolványomat, már csak a pecsétet kell ráütni. Azt is mondtam, hogy a sarki szobában leszek, ahol nyitva voltak az ablakok, és kértem, hogy nagyon figyeljenek. Nem akartam izgatni őket, de nekem balsejtelmeim voltak. Féltem. Bementem az irodába, ahol egy tűzoltó egyenruhába öltözött férfi ült géppisztollyal a kezében. A partizánok ilyen szedett-vedett ruhákba öltöztek, ki tűzoltó uniformist, ki német egyenruhát öltött magára…
Mondom, a pecsétért jöttem. Odaintett magához, megnézte az igazolványt, elolvasta a nevemet, rám nézett, majd hosszan nézte a fényképet. Hosszú hallgatás után megszólalt, azt mondta, van egy Illés Sándor újságíró, ő úgy tudja, hogy keresik. Megkérdezte, nem én vagyok ez az Illés Sándor. Nem, mondom, az újságírót Illés Andornak hívják. Nem Sándor, Andor. Szerbül beszéltünk, a két név csengése nagyon hasonló. Én azonban már bizonyos volt abban, hogy keresnek, hiszen már ő is tudja a nevemet. Volt bent még két temerini, akik rám nevettek, azok nyilván jól ismertek engem.
Megkaptam a bélyegzőt, alá is írta, és ezzel az igazolványom rendben volt. Zsebbe tettem, és kijöttem az apámékhoz, akik mit sem sejtve, örültek az ügyem elintézésének. Még ott álltunk a bejárat mellett, amikor kilépett a kisbíró, aki elmondta, éppen magukhoz megyek, hogy megnézzem, ott lakik-e az Illés Sándor, és otthon van-e. Odahajoltam hozzá, és megkértem, menjen a kocsmába, igyon meg egy fityók pálinkát, s csak egy óra múlva jöjjön vissza, és mondja meg, hogy amikor ő ott volt, akkor én is otthon voltam. Ezt már letagadni nem lehetett, az apámmal mindenki látott az utcán. Gyorsan hazamentünk, apám testvére, István azonnal kiment a tanyára, én odasúgtam neki: biciklivel megyek utána. Otthon a mama nagy örömmel fogadott: milyen jó, hogy most már igazolványod is van! Az asztal is meg volt terítve az ebédhez. Apám kinézett az utcára… és intett, hogy mehetek.
Alig ért ki István a tanyára, már én is kint voltam. Apám este kijött utánam, és elmondta, alig hagytam el a házat, nem telt el fél óra, máris ott volt egy autó, ketten jöttek Újvidékről. Berúgták az ajtót, és elüvöltötték, hogy keresnek. Mert a kisbíró közben visszament a városházára, elmondta, hogy igen, otthon voltam. Apám azt mondta, igen itthon van a fiam, de most éppen elment. És hova? Ők tudták, hogy akkor éppen nincs vonat, hát hogyan ment el? Apám azt mondta, biciklin ment Újvidék fele, onnan vonattal megy Belgrádba. Akkor az autóval rögtön Újvidék fele rohantak. Nem találtak meg szerencsére! Amikor apám kinn a tanyán ezt elmondta nekem, világos volt a számomra, hogy nem tudok tovább itt maradni. Bujkálhatnék ugyan még néhány napig, de ez elég reménytelen helyzet. Bármikor eszükbe jut, körülfogják a tanyát, és akkor…
A temeriniek akkor már tudtak valamit az 1944 őszi, 1945 januári-februári vérengzésről?
– Tudtunk, hát persze, hogy tudtunk. 1944 novemberének első napjaiban apámat is kihajtották a templom elé, besorolták őt is az elhajtottak egy csoportjába, de jött egy gyerekkori cimborája, a Nyiszom János – aki akkor már kommunista volt – és odaszólt a fegyveres partizánoknak, hogy ezt az embert a másik csoportba vigyék. Ő már tudta, hogy melyik csoportba gyűjtötték a kivégzésre ítélteket. Apám a munkaszolgálatosok csapatába került, így vitték le Szerbiába. Néhány nappal később a mamát is elvitték a járiki internáló táborba. Üresen maradt a házunk, minden mozdíthatót elloptak, teljesen kifosztották az otthonunkat. Apám és a mama már részletesen elmesélték, hogy mi történt velük. Hogy Temerinben hányan haltak meg a partizán-vérengzés során. Ez engem rettenetesen megrémített, láttam, hogy nincs irgalom, és tényleg menekülni kell. Igen ám, de akkor minden utazáshoz külön engedélyt kellett kérni, amelybe beírták a személyi igazolvány számát is. Apám végül valami módon szerzett nekem egy üres, de bélyegzővel ellátott utazási engedélyt, amelyre én egy vadidegen nevet írtam.
Még akkor este a kukoricások között átmentem a másik tanyára, ott töltöttem az éjszakát. Reggel, még alig virradt, apám már jött értem kocsival és elmentünk Ókérre, amely az Újvidék–Szabadka fő vasútvonal mellett feküdt. Ókéren jegyet váltottam Szabadkára. Jött a gyors, és én fölszálltam, az utolsó pillanatban apám a kezembe nyomott egy papundekliből készült, kopott bőröndöt, amely madzaggal volt átkötve, és a fejembe nyomta a szalmakalapját.
(Folytatjuk)
Nyitókép: Illusztráció – Pixabay.com
