11. rész
Kalap nélkül bácskai ember nem indul el sehová, igaz?
– Igen. Most már úgy néztem ki, mint egy igazi utas, jött is rögtön két fegyveres partizán, és kérte az utazási igazolványt. Egy kicsit szorongva mutattam, megnézték, és visszaadták. Az egyik megkérdezte: a maga csomagja? Mondtam az enyém. Mi van benne? Én nem tudtam, hogy mi van a csomagban, mert a mama hirtelen, az éjszaka során csomagolta össze.
Levettem a koffert a csomagtartóról, kibogoztam a spárgát, szétnyitottam és mondtam: tessék itt van, nézzétek meg mi van benne. Akkor láttam először én is a tartalmát. Volt benne néhány ruhadarab, zokni, ing és egyebek. És persze volt benne némi étel is, mert a mama gondoskodott róla, nehogy éhen vesszek. A partizánok megnyugodtak, és elmentek, én azért szorongva utaztam tovább. Szabadka előtt váratlanul megállt a vonat. Ez nekem felettébb gyanús volt. Óvatosan kinéztem az ablakon, éppen ott járkált a kalauz, aki azt mondta: hogy a zombori vonatot várjuk. Ez nekem határozottan nem tetszett. Körülnéztem, és kiugrottam a vonatból, aztán a síneken át befutottam a vasútállomásra. A pályaudvar előtt fiákerek álltak, amolyan igazi konflisok. Egyikbe beugrottam és rögtön fölhúztam a sátoros tetejét. A fiákeres azt kérdezte, hova megyünk, mondtam a Bajai útra. Azt én már korábban kinéztem magamnak, tudtam, hogy a Bajai út nagyon hosszú, kivisz a városból. Már régen elhagytuk a várost, de még mindig mentünk, mentünk, mire azt mondja a fiákeres, hát mikor álljak meg? Mondom, még menjen egy kicsit. Egy idő után elérkeztünk a tanyákhoz. Ott megálltunk. Kifizettem a fiákerest, és egy kilométerkőre ülve megvártam, amíg el nem tűnt. Nem tetszik nekem, hogy mindig visszanézett, mi lesz, ha visszamegy és szól a rendőröknek, hogy kivittem valakit a tanyák közé?! Később bementem az egyik tanyára, ahol a svercerek nagy örömmel fogadtak. Jártak-keltek körülöttem, megkérdezték, hogy mire van szükségem? Az asszony mindjárt nekilátott készíteni valamit. Azt mondták, aludjak az első szobában, onnan könnyen ki lehet ugrani az ablakon. A múltkor is volt egy razziaszerű rajtaütés, akkor is egy svercer kimászott az ablakon, és eltűnt az éjszakában. Hát mondom, én inkább fölmegyek a padlásra aludni – és fölmentem, de nem tudtam aludni. A padlásról láttam, hogy a kút irányában, a tanya mögött, kissé távolabb állt egy magas jegenye, az már Magyarország volt. Amikor az éjszaka során megérkezett a nagy zivatar, a fejembe tettem apám kalapját, és a kis csomagommal elindultam a kukoricák között. Villámlott és mennydörgött, de én csak néztem a jegenyét, mert tudtam, hogy odáig kell mennem. Térdig gázoltam a sárban, az árkok vizében, de mentem rendületlenül. Végre átértem, ott állt előttem a jegenyefa. Közben megvirradt, és én rettenetesen fáztam, mert vizes voltam. Volt a közelben egy sínpár, azon ballagott egy tehervonat. Megláttak a masiniszták és lefékeztek, odakiáltottak, hogy fölszállhat, elvisszük. De nem tudtam, hogy merre megy a vonat, attól tartottam, nehogy visszavigyen Jugoszláviába. Azt mondják, hogy Bácsalmásra mennek. De mondom magamban, mi van, ha becsapnak, mert akkor én már nem bíztam senkibe. Intettem nekik, és akkor hagytam, hogy elmenjen a vonat. Követve a síneket, elindultam gyalog, mígnem végre megláttam a vasútállomást. Óvatosan körüljártam, egyre közelebb mentem, hogy lássam a feliratot. Valóban Bácsalmás volt.
Bácsalmáson élt egy temerini tanító, bizonyos Kovács, akit még Temerinből ismertem. Bekopogtam hozzájuk, ajtót nyitottak, bemutatkoztam, és ők nagy szeretettel fogadtak. De náluk sem maradtam sokáig, másnap ugyanis kiderült, hogy éjszakánként szerb belügyminisztériumi engedéllyel a partizánok rendszeresen átjártak Jugoszláviából és elvitték azokat, akik a számukra gyanúsak voltak. A magyar hatóságok tehetetlenek voltak, nem tudták megvédeni a bácskai magyarokat. Ettől én megrémültem.
Hartai évek
(1945–1950)
Bácsalmáson találkoztam Percsényi Józseffel, aki szintén temerini fiú volt. Röviden elmondtam a magam történetét, mire elmondta, ő Hartán lelt menedéket. Hartán németek laknak, de közülük sokan elmentek, a többiekre pedig a kitelepítés vár, sok az üres ház, jöjjek csak nyugodtan, én is kapok egy üres házat. Nem fogunk éhen halni, a padlásokon rengeteg kukorica van, amit meg lehet főzni. Elindultunk gyalog Hartára. Gondoltam, néhány napig megpihenek, és átgondolom, hogyan tovább. Kiderült, a faluban több újvidéki ismerősöm talált menedéket, köztük volt Hegedűs László is, aki korábban a Magyar Kulturális Szövetségnek volt a főtitkára. Volt közöttük egy zombori fiú is, aki a magyarok bejövetelét követően a földosztás körül serénykedett, ezért kellett most menekülnie. Mindannyian nagy-nagy szeretettel fogadtak. Egy hét múlva táviratot kaptam Bácsalmásról, a Kovács tanítótól, hogy megérkezett az apám. Apámat a mama küldte utánam, azt mondta, nézze meg, hogyan alakul a sorsom. Egy nagy, kék zománcos kannában küldött öt lesütött kacsát, egy másik csomagban pedig kevés ruhaneműt, amit még össze tudott szedni. A határon az öreget is elkapták a partizánok, de némi szitkozódás után elengedték. Apámat a bácsalmásiak azonnal a Kovácsékhoz vezették – így akadt a nyomomra. Én a hartaiaktól kaptam kölcsön két lovat meg egy szekeret, és azzal mentem Bácsalmásra. Nagyon megörültem az apámnak, és a mama által küldött otthoni finomságoknak. Apám elmondta: a mama azt üzente, hagyjam abba az újságírást, ne csináljam tovább, mert magam is láthatom, aki újságot ír, az előbb-utóbb földönfutóvá lesz. Én ott, azonnal megfogadtam, abbahagyom az újságírást. Aztán múltak az évek, és én nem tartottam be a szavam, megint elbűvölt a betű, meg az újság varázsa. Apámmal még hosszan beszélgettünk, majd megöleltük egymást, és kikísértem a határba, ahonnan szegény, gyalog visszaszökött Jugoszláviába. A kacsákat elhoztam Hartára, ahol a fiúkkal nagy lakomát csaptunk, két nap alatt megettük a sültet.
Hartán nagy bizonytalanságban múltak a napok, nem tudtuk, hová, merre induljunk a világba! Egyszer azzal toppant be Hegedűs Laci barátom, hogy Kalocsán találkozott a Kalocsai Paprika Részvénytársaság egyik vezetőjével, aki beszélgetés közben elmondta, újévre szeretne kalocsai naptárt csináltatni, egy igazi, irodalmi kalendáriumot. Laci erre azt mondta, az Illés Sanyi meg tudná csinálni. Másnap már be is hívattak, és azonnal megegyeztünk a naptár ügyében. De külön kikötötték, hogy nyomdát is nekem kell találnom, ha más megoldás nincs, keressek valahol Pesten. S ezzel lehetőségem adódott az utazásra.
1945 ősze volt, ugye?
– Igen. Óriási dolog volt, hogy utazhatok. A hartai németek a helyi szőttesekből csináltak nekem igazi zsinóros ruhát, azt öltöttem magamra – azt mondták, irtó jól néztem ki benne. Ebbe utaztam föl Budapestre. Korábban, ha újságírókét, lapszerkesztőként feljöttem Pestre ügyeket intézni, vagy csak „szétnézni”, nem mulasztottam el meglátogatni a Mátyás pincét sem, ahol cigányzene mellett jót lehetett vacsorázni. Elmentem hát a régi emlékek színhelyére. A főúr azonnal megismert, de látva az elesettségemet, nagyon megesett a szíve rajtam, megkérdezte: szerkesztő úr nincs zoknija? A nadrágomból ugyanis kilógott a kapca, sose tudtam rendesen megcsavarni, mert ehhez egy külön tudomány kell. Egyik fele mindig kilógott. Mondom, sajnos nincs. Erre megkérdezte, pénze van-e? Nincs pénzem sem – feleltem. A bankban sem tartott pénzt, gondolva arra, hogy mi lesz a jövővel? Megdöbbentem. Eszembe jutott, volt nekem egy privát bankszámlám azoknak a pénzeknek, amelyek nem futottak be a laphoz, mert ott adót kellett fizetni. Oda, arra a számlára érkeztek a szerkesztőségekből befolyó kis pénzek, és amikor Zomborból följöttem a fővárosba, volt miből költekeznem.
Elmentem a korábbi bankomhoz, de nem tudtam a folyószámlám számát. Igazoltam magam, majd aláírást kértek tőlem. Hosszú idő telt el, mire jött a tisztviselő, és megkérdezte, mennyi pénzt szeretnék fölvenni? Mondom, az egészet. 40.000 pengő volt a számlámon. De akkor a 40.000 pengő semmit nem ért. Egyszerre tele lett a zsebem pénzzel, kimentem a piacra és vettem három guriga cérnát, ami akkoriban nagy kincs volt, Hartán 40 nagyon szép, sárga dohánylevelet kaptam értük.
Hartán befogadták önt?
– A faluban Krizsán bácsi volt a kommunista párttitkár. Egy középbirtokos magyar kisajátított házban lakott, ahol érintetlenül maradt a régi tulajdonos könyvtára, kedvemre olvashattam egyebek mellett Szerb Antal és Babits Mihály könyveit is. Krizsán bácsi megbízott a gépeléssel, és a biztonság kedvéért nekem is kiállított egy kommunista pártigazolványt. Gondoltam, sosem tudja az ember, hogy mire lesz jó. A kitelepítésre váró németek ügyes-bajos dolgaik elintézéséhez is kellett a párt véleménye, és én igyekeztem mindenkinek jó véleményt írni. Aláírtam a Krizsán nevét, lepecsételtem, a támogatott meg hozta a kolbászt, a szalonnát. Volt a szobában egy sarok, ahol halomban állt a füstölt étel.
Az otthoniakról hallott-e híreket?
Igen, rendszeresen leveleztünk az otthoniakkal. Megismertem Dunavecsén egy kereskedőt, akivel jó barátságba kerültünk. A nevére már nem emlékszem, egy alacsony, púpos ember volt, az ő nevét fölhasználva írtam haza levelet az apámnak. Kedves András – írtam –, ugye emlékszel még rám, együtt voltunk katonák… Apám azonban tudta, hogy ezt én írtam és ennek szellemében írta meg a válaszát is. Nagyon ügyeltem arra, hogy ne Hartára jöjjön a válasza. Amikor jelezték, hogy levelem érkezett, átmentem érte Dunavecsére.
(Folytatjuk)
Nyitókép: Hartai utcarészlet / wikimedia.org
