13. rész
Kapcsolatok Temerinnel
„Ilyentájt abban a régi-régi nyárban a nagyapa kézen fogott, és megindultunk ketten a határba. Az ilyen utakra mindig magával vitt engem, talán, hogy okuljak. Végigmentünk a Gyepsoron, majd a réten, és a nagy fűzfáknál balra kanyarodva elértünk a búzatáblákhoz. A nagyapa ott derűs, szép mozdulattal letépett egy kalászt. Megszagolgatta, majd a tenyerében szétmorzsolta. A pelyvát szétfújta, a búzaszemekből néhányat a szájába vett, és összerágta. Hunyt szemmel ízlelgette. Kenyéríze lehetett. […] És akkor mintha minden megtelt volna feszítő izgalommal. Zengő kalapácsütések kiáltoztak egymásnak egyre szaporábban: kalapálták a kaszák élét az üllőkön. Nálunk a nagy eperfa alatt kalapálta élesre a kaszát az apám. […] Akár a nyarat üdvözlő madarak, úgy kiáltoztak az üllők, a kalapácsok. Aztán egyszerre nagy csend támadt. Mintha kihalt volna a falu, mindenki a határban dolgozott. A tarlókon, búzamezőkön dobogott az élet szívverése: a kenyérnek valót takarították be, és ez szent munka volt. A levegőnek is kenyéríze volt, szinte bele lehetett harapni ilyenkor a nyárba. A részes aratóknak is a nagymama főzött, emlékszem, kedvenc ételei közé tartozott a galambpaprikás.” (A kenyér íze; In: Búcsúzik a kapitány, 2006. 35–36.)
Mikor állt helyre a kapcsolata az otthoni jugoszláviai rokonokkal, ismerősökkel? Mert én úgy gondolom, hogy az ötvenes évektől kezdődően nem igazán tudott hazamenni.
Éppen ellenkezőleg. Az 1956-os forradalom után már haza tudtam menni, de előtte semmiképpen, nem volt olyan a politikai helyzet. 1954-ben azonban a feleségem és az akkor kétéves fiam hazamentek Temerinbe megismerkedni az akkor már idős szüleimmel. Húsvét előtt telefonon kaptam értesítést Temerinből, hogy a mama nagyon rosszul van, és bevitték az újvidéki kórházba. Ez engem nagyon bántott. Pestről felhívtam az újvidéki kórházat telefonon, de a mamával nem tudtam beszélni, csak az ügyeletes orvossal, aki megnyugtatott, hogy mama jobban van, nincsen semmi ok az aggodalomra. És én ezt a telefonbeszélgetést megírtam a Magyar Nemzetben, Halló Újvidék! címen.
1954-ben ez óriási feltűnést keltett, a jugoszláv követség sajtó attaséja is megkeresett, akivel hamar barátságot kötöttünk. Egyszer aztán szóvá tettem, hogy a feleségemet leküldeném Bácskába, hogy a család ismerje meg őt és a fiamat. Ő ezt néhány nap alatt elintézte. Félig tréfásan meg is kérdezte, hogy mit tudna nekem még segíteni? Hát mondom, a házat sajnos nem tudja elhozni, de Zomborban maradt egy faliórám, azért nagyon fáj a szívem. Én ezt persze tréfának szántam, de ő elment a régi, zombori lakásomra, igazolta magát, és elhozta az órát, meg Húsvét Lajosnak azt a festményét, amely most is ott lóg a falon.
Így történt, hogy a feleségem és a fiam lementek Temerinbe és megismerték a családomat. Nagy volt a boldogság odahaza, kézről kézre adták a vendégeket. Tél volt, óriási hó, a szürkét befogták a szánkó elé, és csengőszóval mentek ki a temerini tanyánkra. Egy életre szóló élmény volt a számukra. Attól kezdve aztán minden évben lementek a nagyszülőkhöz. 1961-ben elhatároztam, hogy én is hazamegyek. Beültem a Trabantomba, és lelkesen robogtam hazafelé. Kecskemétnél azonban lecsúsztam az útról, a kocsim darabokra tört, és ezzel véget is ért az utazásom. Egyszer akartam hazamenni, akkor sem sikerült. Idővel azután egyre gyakrabban jöttek föl Budapestre a rokonok, számukra egyszerűbb volt a jugoszláv útlevéllel közlekedni. Később már mi is gyakran utaztunk Temerinbe. Ilyenkor a mama összerakta a kis pénzét, és ajándékot vett a gyereknek.
1960-ban történt, hogy Tito a Szovjetunióban járt, és hazafelé menet átutazott Magyarországon is. Az őt kísérő magyar politikusok társaságában volt Mihályfi Ernő, a Magyar Nemzet akkori főszerkesztője is, akitől beszélgetés közben Tito megkérdezte: miért nem küldenek ki valakit a Magyar Nemzettől állandó tudósítónak Jugoszláviába? Maga Tito is szívesen látná, ha rendszeresen írnának az országáról. Több se kellett, Mihályfi engem küldött ki Jugoszláviába. Elhatározásában döntő tényező volt, hogy a szerkesztőségben egyedül én beszéltem a szerb nyelvet. Erre az unokaöcsém, Illés Imre Temerinben biciklire pattant, és telekiabálta a falut, hogy a Tito meghívta a Sanyit Jugoszláviába. Később újságíróként bejártam az egész országot. Azokban az években eljutottunk a tengerre is, a fiam meg a feleségem rendszeresen Abbáziában nyaralt. Én nagyon megszerettem Zágrábot is.
Lelkében újraéledtek a gyerekkori emlékek?
Igen. 1994-ben meghívtak Temerinbe az 1944-ben kivégzettek emlékművének avatóünnepére. Nekem kellett volna beszédet tartani, és én meg is ígértem. Megírtam a beszédet, aztán előző nap lemondtam az utazást, azt mondtam, hogy beteg vagyok. Erre a beszédemet a helyi plébános olvasta föl. Nagyon ideges lettem, rossz előérzetem támadt, hogy ennek nem lesz jó vége. Akkor újra elkapott a rémület. Később aztán, amikor megjelent az Akikért nem szólt a harang című könyvem, beigazolódott a balsejtelmem: a belgrádi Politikában a Tanjug budapesti tudósítója – bizonyos Čorovič – kegyetlenül megtámadott engem, hazugságnak és rágalomnak nevezte a partizánterrornak még a létezését is. Úgy fogalmazott: Tito partizánjai nem hogy 40.000, de 40 magyart sem öltek meg – amit én írtam, az történelemhamisítás. Az írására a Magyar Nemzetben válaszoltam, és közöltem a partizánokról néhány, korábban a belgrádi NIN című politikai lapban közölt fényképet is.
Vajdasági magyar írók közül kivel van kapcsolata?
Szinte senkivel, csak Dudás Károllyal szoktunk alkalmanként találkozni.
Ha mostanában hazamegy, hogyan fogadják Temerinben?
Temerinben nagyon szeretnek, ha odahaza járok, látogatásomnak már előre nagy propagandát csinálnak, ilyenkor a Temerini Rádió meg a Temerini Újság előre beharangozza az érkezésemet. Ha otthon vagyok, a plébános úr a templom melletti hittanteremben találkozót szervez az olvasóimmal, amelyre alkalmanként 50-60 ember is eljön beszélgetni velem. Ilyenkor minden szóba kerül, a régi Temerin emléke, a gyermekkor, a háborúk eseményei, a kisebbségi sors… Rendszeresen szoktam találkozni Ágoston Andrással és Csorba Bélával, velük megbeszéljük az aktuális politikai eseményeket is.
Ha odahaza járok, nem mulasztom el, hogy kimenjek a temetőbe apámék sírjához, de meglátogatom a még élő rokonokat is. Elmegyek a régi házunkhoz, és a kerítésen át benézek az udvarra. Ilyenkor emlékezek a régi időkre.
Viszont a Temerini Újságban is megjelennek az írásai!
Ez nagy öröm a számomra. A plébános úr megígérte, ha meghalok, minden harangot megkondítanak. Minden harangot megszólaltatnak. Ez azért nagy dolog, mert ha Temerinben megszólalnak a harangok, az emberek összedugják a fejüket és megkérdezik, ki halt meg? Majd kellő áhítattal elrebegik a nevet. Megint egy darabig hallgatják a harangszót, és az öregasszonyok keresztet vetnek, és a keszkenőjük mögül elsuttogják: jaj de szépen harangoznak. Hát ennél több nem is kell nekem. Ezért megérte dolgozni értük!
Közben a szombati Magyar Nemzetben olvasom, hogy Temerinben készülnek az aratásra.
Igen, kimentem a város szélére, elnéztem a mező irányába, és láttam, hogy készülnek az aratásra. Ezt a történetet, ezt a hangulatot meg kellett írni. Nagy dolgok voltak ezek, emlékezni is jó a régi időkre. De most már más a világ, nagyrészt meghaltak az iskolatársak is, 83 éves vagyok, alig van már, akivel valaha együtt jártunk iskolába.
(Folytatjuk)
Nyitókép: Illés Sándor / Mák Ferenc archívuma
