14. rész
Hatvanévnyi újságírás után mit tud mondani a szakmáról, mi volt a kihívás az Ön számára az újságírásban? Miért volt érdemes újságot csinálni?
– Az újságban az ember el tudja mondani, el tudja kiabálni azt, hogy tulajdonképpen miért is érdemes élni. A közössége iránt felelősséget érző ember nem hallgathatja el az igazságot. Kiabálni kell, mert ha az ember nem harsogja el azt, amit igaznak vél, akkor az az igazság nem is létezik. Akkor van igazság, ha azt hangosan kimondjuk, ha állandóan napirenden tartjuk. Én világéletemben ilyen kiabálós voltam, ha láttam valahol valamilyen törvénytelenséget vagy embertelenséget, akkor próbáltam azt helyre tenni. Tettem ezt több-kevesebb sikerrel. De inkább kevés sikerrel.
Az idő múltával azt mondom, örülök, hogy a hangos megszólalás fegyverét használhatom, örülök, hogy a sajtó még a kezemben van, amikor a magyarság bánatát, sérelmét kell elkiabálni. Ha jönnek a vajdasági emberek és elmondják, hogy ez és ez a gondjuk, emiatt fáj a szívük, akkor mindent megteszek, hogy panaszaiknak hangot adjak. Hogy mindenki hallja meg a gondjaikat.
Tragikus volt a magyarság XX. századi történelme. Európa magára hagyta a nemzetünket. Ezért kellene most hangosan kiabálni, hogy meghallják a történetünket. Ha a Temerini Újságban elkiáltom magam, az rendjén van, de azt nem hallani, csak a malomig. De ha egy Magyar Nemzetben kiáltok, azt meghallani az országban. De hogy még nagyobbat kiáltson az ember, hogy a világ is meghallja, ezt kellene valahogy elérni, csak ezt nem tudjuk. Nincs nekünk barátunk, nincs nekünk lehetőségünk, nincs nekünk ilyen szószékünk. Egy szószéket kellene előbb építeni, egy magasat, hogy onnan mindenki hallja, hogy mi bánt bennünket. Mi mégsem építjük a szószékeinket, pedig ez volna a legfontosabb.
Hát a jegenyétől a Magyar Nemzet íróasztaláig ennyi volt az én magyarországi „kiruccanásom”.
Elköszönő sorok
„Vannak dolgok, amelyek a tűznél is jobban melegítenek: az emlékek!”
(Illés Sándor)
Illés Sándor a legnagyobb történetíróink egyike, műveiben – az elbeszélésektől, a karcolatoktól és a jegyzetektől kezdve egészen a nagy lélegzetvételű regényekig –, mind a harmincnégy megjelent kötetében mindig történeteket írt, mintha azt szerette volna népének visszaadni, amit a hatalom és az erőszak elvett tőle: szerette volna visszaadni az emberek, a családok, a falvak és városok, és (mindezek együttesében) a közösség történeteiben magát a történelmet. Ő, az otthonából elüldözött, világosan fölismerte, hogy igazán szabad ember csak népe történelmének a birtokában lehet, csak úgy lehet a sorsát alakító értelmiségi, ha élenjáró szószólója lesz a hagyományok és a szellemi örökség értékteremtő hatalmának. Csak úgy lesz fölszabadult gondolkodó, ha megtanul emlékezni. Regénysorozatban írta meg a délvidéki magyarság kisebbségi történetének egy-egy fejezetét: A pénzcsináló (1980) az 1920 utáni kisebbségi élet, Az utolsó napok (1982) a második világháború befejező eseményeinek, A fekete bárány (1983) a magyar–szerb együttélés egyedül méltó formájának, a Vihar után szivárvány (1988) pedig a bukovinai székelyek sorsának nagyregénye. Aki azonban ilyen makacs elszántsággal hajol a történelem tátongó mélységei fölé, az nem kerülheti meg a tragédiáról szóló beszámolót sem. Illés Sándor – az oknyomozó és tényfeltáró újságírás nemes eszközeinek segítségével – három történeti munkájában szólt az 1944-es esztendő temerini tragédiájáról: a Sirató (1977) és az Akiért nem szólt a harang (1991) című könyvében a partizánvérengzés magyar áldozatainak, az Irgalom nélkül (1994) című munkájában pedig a szülőfalujából deportált zsidóknak állított emléket. A XX. század második felében rajta kívül talán Herceg Jánosnak volt ilyen mélységű, népismereten alapuló tudása, és a saját sorsából eredő látomása a magyar Délvidékről. Száz év kínjai és csodái együtt érlelték páratlanul nemessé azt a hatalmas vallomást, amely a temerini születésű író életművéből felénk sugárzik.
Varga Gabriella A hosszú élet titka a nyugalom, a szeretet és a megértés – Illés Sándor író kilencvenéves című, 2004-ben megjelent köszöntőjében így fogalmazott: „Illés Sándor minden mozdulatával bizonyította, hogy vannak emberi értékek, amelyek fölött nem járhat el az idő, amelyek nem eshetnek áldozatául a világ semmiféle sodrának, mert örökérvényűek. S azt is tudja: ezek mellett az emberi értékek mellett kitartani csak Istenbe vetett hittel lehet. Tudják ezt olvasói is.
Akik sokan vannak, de lesznek ennél sokkal-sokkal többen is.
Mint egy falat kenyér, úgy fogják csillapítani Illés Sándor írásai emberi szó-éhségüket ebben a zilált, zaklatott, kiegyensúlyozatlan, nyugtalan, az idővel versenyt futó világban, ahol megállni egy pillanatra, s azt a pillanatot megörökíteni sem ér rá lassan már senki. Egy helyütt azt írja Sándor bácsi: Az ember azt szereti a legjobban, amit elvesztett. Hát szeretni fogjuk még a hűséget, a nyugalmat, a szeretetet és a megértést! S ha már (még) ma is szeretjük, Illés Sándor sorai között otthon érezhetjük magunkat.”
„Látod, hová visz az az írás? Ne írj, jobb, ha nem írsz!” – kötötte lelkére édesanyja Illés Sándornak utolsó beszélgetésükkor, mielőtt fia a második világháború végén a magyarirtás elől, Temerinből Magyarországra menekülni kényszerült. A régi történetet idézte fel az író, amikor 94. születésnapján, 2008. február 12-én átvette a Magyarok Világszövetségének legnagyobb kitüntetését, a Magyar Nemzetért ezüstérmet.
A beszélgetést készítette és lejegyezte Mák Ferenc
Nyitókép: pixabay.com
