Lábadi Károly, kiváló néprajztudósunk és művelődéstörténészünk 2015 után a második, immár bővített kiadását adta olvasói kezébe, amikor átdolgozva, új köntösben jelentette meg a Horvátországi magyar művelődéstörténeti lexikon című, a Délvidék történetében egyedülálló munkáját. Pompás kiteljesedése ez az immár negyven kötetben mérhető tudósi életpályának.
Lábadi Károly gazdag életműve mentén – sok száz tanulmánnyal és negyvennél is több könyvvel a háta mögött – eljutott az összegzés korszakába. Munkásságának ismeretében boldog elvárással fordul az érdeklődés a jeles Drávaszög-kutató felé: sokat ígérő és szép volt az érlelődés, gazdag lesz a betakarítás is, amikor a begyűjtött fényesség már belülről, a telt gerezdből szórja ragyogását a feléje forduló tekintetekre. Fél évszázaddal ezelőtt a rajongó szeretet vitte Bácskából drávaszögi útjaira a szerzőt, ma is ez az olthatatlan rajongás igyekszik elsimítani az aggódás ráncait – honnan is? A néprajzkutató és a műveit olvasók arcáról, de legfőképpen a táj összegyűrt történelmének horizontjáról.
A magyarság történelmi szálláshelyének ebben a zugában, az egykori Szlavónország keleti szegletében volt a fogyatkozás és az asszimiláció a legelképesztőbb méretű: 1910-ben a népszámlálás során még 140 ezer magyart vettek számba, száz évvel később, 2011-ben azonban már csak 14.048-at. Az anyanyelvüket még kevesebben, mindössze 10.231-en vállalták. Ennek ismeretében Drávaszögben ma már valóban testamentumjellegű még a lélegzetvétel is. A XVI. századi széphistóriában a török császár tömlöcéből szabadult úrfiak – Szilágyi és Hajmási – lelkesen és reményekkel telve „Elindulának és igen mennek Magyarország felé”, fél évezred múltán azonban útjukra – hasonló reményekkel – már nem lép senki, vagy alig valaki. A huszadik századi megpróbáltatások – három hatalmas háború, hat rendszerváltás, a mindezekkel együtt járó népirtás és üldöztetés – után a tizedére csökkent dél-baranyai magyar közösségnek van-e még reménye, van-e még lehetősége a megmaradásra, bízhat-e sorsa jobbra fordulásában? Igen, ha van benne élni akarás, ha van benne feltörekvő szándék – ami a hagyománytiszteletben és a szülőföld szeretetében érhető tetten.
A bácskai születésű Lábadi Károlynak választott szülőföldje Drávaszög, elbűvölően gazdag tudósi életpályája során egész könyvtárat kitevő köteteiben dolgozta föl a táj néprajzát, történelmi és művelődéstörténeti eseményeit. Munkássága nyomán a magyar tudományos élet olyan páratlan értékű könyvekkel lett gazdagabb, mint a Drávaszög ábécé – Néprajzi és folklór tájlexikon (1996), az Istennek népei a Drávaszögben (2000) vagy a drávaszögi szőlészet és borászat kultúrtörténetét összefoglaló Boranyja (2007) című munkái. A szerző pályája elején Meg vagyok én búval rakva (1991) címmel Ács Gedeon XIX. századi drávaszögi népéletről készült följegyzéseit szerkesztette kötetbe, Egy szép dologrul én emlékezem (1993) címmel pedig kiadta Csöbrös István kopácsi énekeskönyvét. Szétszóratásban – A drávaszögi magyarság sorsüldözöttsége a háborúban 1991–1998 (2004) című könyvében a közösséget ért legsúlyosabb megpróbáltatásokról adott számot. Mindahány könyve kimeríthetetlen kincsesbányája az emlékekben és hagyományokban oly gazdag vidéknek. Amellett, hogy Lábadi Károly különös figyelmet szentelt a történeti szintézisnek, falu- és településtörténeti monográfiáiban mindenkor igyekezett a népélet mélységeibe is leásni. A Laskaiak (1983), a Kopácsi vízi élet (1987), a Kopács, a víz melletti falu (1994), a Laskó (1996), a Várdaróc – a rét melletti falu (2008), a Vörösmart könyve (2015) és a Kőszeg, Kiskőszeg, Batina könyve (2018) helytörténeti munkásságának kiemelkedő részét képezi.
Mindezek sorában hatalmas, összefoglaló jellegű mű a Horvátországi magyar művelődéstörténeti lexikon, amelynek lapjain hétszáznál is több címszó, hatszáznál is több illusztráció veszi számba azt a „művelődéstörténeti corpust”, amely a krónikák kezdetétől e mostani szomorú napáldoztáig a horvátországi magyar közösség szülőföldjének és a magyar nemzetnek adott. Írói, tudósi, lelkészi, tanítói életpályák során született irodalmi, művészi, zenei, történeti, néprajzi, tudományos és építészeti alkotások szólnak e közösség valamikori életrevalóságáról, rátermettségéről és e kései, évszázados tragédiájáról egyaránt. A történetírói szándék szerint a címszavakban szó esik mindenről, ami Horvátország területéhez kötődik, mindazonáltal döntő szempont volt, hogy „egy-egy eseménynek, történésnek, létesítménynek, alkotói életműnek, intézménynek, egyesületnek köze legyen a horvátországi magyar vagy nemzeti művelődéstörténethez”. Így kerültek a kötetbe Ágoston Sándortól a Zrínyiekig valahányan, akik áldásos ténykedésükkel gyarapították nemzetünk történelmi és szellemi kincstárát. Templomok, kastélyok, erődítmények, települések és városok, temetők és kegyhelyek követik egymást abban a hatalmas birodalomban, amely évezredes fényében Lábadi Károly ajándékaként tárul most elénk. És ettől egyszerre módfelett megilletődtem: milyen hatalmas szív és milyen határtalanul terebélyes lélek kell ahhoz, hogy a lexikon írója a vörösmarti Duna-parttól Raguzán és az adriai szigeteken át egészen a fiumei kikötőig együtt lásson mindent, amit bölcsebb korok önmaguk dicsőségére megalkottak. És micsoda kegyelme a sorsnak e hatalmas kincstár örömeinek, csodáinak az élvezete! Ebben a kötetben egyformán egyszeri és megismételhetetlen értéket jelentenek Könyves Kálmán országgyarapító emlékei, Baranyavár kövei, az újlaki erőd pompás tornyai, az egykori eszéki híd jelentőségéről árulkodó rajzok és metszetek, a Bellyei graduál azzal a kovácsoltvas kapukilinccsel, amely valamelyik templom ajtaján sok ezer láthatatlan kéz nyomát őrzi még ma is.
Hatalmas, szeretet vezérelte rajongás és elszántság kellett ahhoz, hogy sok évtizedes kutató-föltáró munkával Lábadi Károly rendet teremtsen ebben az értékrengetegben! És micsoda fegyelem, micsoda körültekintés kellett ahhoz, hogy még a fiatal kórógyi lányok viseletén a kebel díszei is a helyükre kerüljenek! Hol régi nyomtatványok, fóliánsok és kódexek, hol metszetek, megsárgult fényképek és festett kazetták bukkannak elő, hogy hitet tegyenek az elődök mélységes mély elkötelezettségéről!
Az ugyancsak drávaszögi születésű pályatárs, Faragó Árpád egy 2020-ban közzétett méltatásában kiemelte: Lábadi Károly Horvátországi magyar művelődéstörténeti lexikona „egy magára maradt, csaknem ezeréves nemzettöredék” küzdelmét, élni akarását, létezését mutatja be. Majd hozzátette: Lábadi Károly hosszú éveken át csendesen, fanatikus hittel igyekezett az idők mélyéről a felszínre hozni és felragyogtatni mindazokat a feledésre ítélt értékeket, amelyek azt bizonyítják, hogy a déli végeken voltak, és vannak ma is, akik évszázadokon keresztül őrizték anyanyelvüket, nemzeti hovatartozásukat, hitüket, hagyományaikat.
Lábadi Károly könyvének beköszönő soraiban kiemelte: a Horvátországi magyar művelődéstörténeti lexikon összeállításakor a horvátországi magyarság művelődéstörténetét bemutató „szaktudományi fejezetek (irodalom, művészet, egyház, zene-, nyelvtörténet, néprajz, építészet stb.) teljes körű, tömör ismertetésére, feldolgozására törekedett”. Munkájában azok a meghatározó jelenségek, „szellemi hagyatékok, a kisebbségi vagy a nemzeti kultúrát gyarapító teljesítmények, építési örökségi emlékek” kaptak jelentősebb hangsúlyt, melyek meghatározóak voltak a horvátországi magyarság kultúrájában. De nem maradtak ki a lexikonból azok az értékek és értékőrző személyek sem, „amelyek és akik hosszú időn keresztül kapaszkodónak számítottak a horvátországi magyarság megmaradásában, növelték azt a forrást, melyből erőt lehetett meríteni”. A lexikon szócikkei azt a művelődéstörténeti korpuszt tárják fel, amely „a krónikák kezdetétől mostanáig megőrződött a horvátországi magyar közösség szülőföldjén, s amely a magyar nemzetet is gazdagította. Itt kibontakozó írói, tudósi, lelkészi, tanítói életpályák, az általuk született irodalmi, népköltészeti, vallástörténeti, művészi, zenei, történeti, néprajzi, tudományos és építészeti alkotások beszélnek e közösség valamikori életrevalóságáról, s arról az örökségről, amelybe kapaszkodva ma is a nehéz történelmi eseményeket igyekeznek túlélni és megmaradni. Mindaz bekerült a lexikonba, aminek köze van a horvátországi magyar vagy nemzeti művelődéstörténethez.” A kötetben 777 címszó és hatszáznál több képi illusztráció segíti a tájékozódást, az eligazodást. A legrégibb időktől egészen a napjainkig terjed az a kor, melyhez köthetők a kiválasztott címszavak. A Horvátországi magyar művelődéstörténeti lexikon értékét és jelentőségét emeli a gazdag irodalomjegyzék, amely kitekint a digitális forrásokra is.
Lábadi Károly könyve bevezetőjében így fogalmazott: „A sok megpróbáltatás ellenére a horvátországi magyarságnak eddig sikerült megőriznie azt a kulturális örökséget, amely életveszélyes helyzetekben is kapaszkodónak, a közösségeket újból összekovácsoló elemnek számított, és az együvé tartozása fontosságának felismerését segítette. Azok a példák, amelyek követhetővé váltak, nemcsak e maroknyi népesség szempontjából számítanak értéknek, hanem az egyetemes magyarság kultúráját is gazdagították.”
A lexikonban kellő elragadtatással olvasom az ilyen címszavakat: Ács Gedeon (Bellye, 1819. aug. 31. – Csúza, 1887. nov. 12.): „református lelkész, naplóíró, igazi európai ember”. Az Ács Gedeon emléktáblája címszóból azután azt is megtudom, bellyei szülőházán elhelyezett emléktáblán ez olvasható:
Ebben a lelkészlakban született
1819. augusztus 31-én
ÁCS GEDEON
református lelkipásztor, az 1848-as magyar szabadságharc résztvevője,
Kossuth Lajos tábori papja, naplóvivő.
Hirdesse ez az emlék az utókor megbecsülését.
Állította 2017-ben, a reformáció 500.
és a Magyar Református Egyház megalakulásának 450. évfordulóján
a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége.
Drávaszögi emlék, amely elválaszthatatlan része a magyar történelemnek. Ha választanom kellene a hétszázhetvenhét címszó közül, igencsak zavarban lennék, a sepsei Bádog Krisztus rozsdás korpuszában vagy a fölöttébb keserű magyarok címszóban lelném-e meg a lexikon lényegét. Alighanem így együtt, egymást kiegészítve szép és kerek ez a műalkotás, ez a tudósi életpályát megkoronázó kötet, melyben a Horvát-Szlavónországban élő magyarság életének hétszázhetvenhét freskója szól arról a nagyszerű eposzról, amelynek utolsó fejezetét talán éppen most írja a történelem. Lábadi Károly könyveivel, hatalmas életművével rendet teremtett a horvátországi magyarság kallódásnak indult értékrengetegében.
