1. rész
Napilapunk, a Magyar Szó az idén ünnepli megjelenésének 80. évfordulóját – érdemes számot vetni a történelmével. Történtek erre kísérletek az elmúlt évtizedekben is, a politikai méltatásokon túl tudományosan is értékelhető munkának mindösszesen Kalapis Zoltán A Magyar Szó fél évszázada – Adalékok a jugoszláviai magyar napilap történetéhez című, 1994-ben megjelent munkája tekinthető. Érdeme, hogy meglátásai megfogalmazásában segítették őt egykori, főszerkesztői tapasztalatai is. Tanulmányomban napilapunk jugoszláviai történetének méltatására vállalkoztam, melynek során megkerülhetetlen volt a politikai körülmények áttekintése is.
A megjelenésének 80. évfordulóját ünneplő napilap ma elismert, hiteles, tudományos körökben sokat hivatkozott forrása a magyarság közéleti eseményeinek – szerte a Kárpát-medencében tevékeny részese a nemzetépítő munkának. Hosszú és küzdelmes volt az út, amíg az újságírás mai nemzedékének tagjai eljutottak a nemzeti újjászületés kiemelkedő fórumának megteremtéséig. Munkámmal szeretném megköszönni a sok évtizedes, Magyar Szó nyújtotta megszólalási-megjelenési lehetőséget. (M. F.)
Szabad Vajdaság (1944–1945)
1944 dermesztő telének utolsó napjaitól kezdődően a Jugoszlávia területén berendezkedő titói hatalom sorra teremtette meg a szigorúan ellenőrzött, gondosan válogatott újságírók által készített magyar nyelvű sajtótermékeket: a Szabad Vajdaság – később Magyar Szó – első száma 1944 decemberének utolsó napjaiban, az Ifjúság Szava 1945. október 5-én, a Híd folyóirat kettős száma pedig 1945 októberében jelent meg. 1946. április 5-én – a „szabadság és béke második évében” – az olvasók kézbe vehették a vajdasági Népfront új hetilapját, a 7 Napot is, nem sokkal ezután, 1946 augusztusában pedig megszületett a jugoszláviai magyarság mezőgazdasági szaklapja, A Föld Népe, amely 1950 őszén előbb az Új Falu című hetilap melléklete, majd a Magyar Szó belső rovata lett. A Vajdasági Dolgozó Nő 1946 októberében indult, 1947. január 1-jén pedig megjelent a Pionírújság is, és ugyanazon esztendő (1947) novemberében a Dolgozók címmel kikerült a nyomdából a szakszervezeti közlöny is. Az újsütetű lapok sorában utolsóként, 1950. október 3-án látott napvilágot a Vajdasági Testnevelési Szövetség magyar nyelvű hetilapja, a Sportújság. „A dolgozók az új Jugoszláviában annyi és olyan sajtóterméket állítanak elő, amennyire és amilyenekre szükségük van – hirdette hivalkodóan címoldalán a 7 Nap első száma. – A szükségletek kielégítésének akadályai egyedül anyagi természetűek: annak a kérdése, hogy van-e elegendő papír, nyomdagép, festék, betű, ólom és más ezer dolog, ami egy lap előállításához szükséges.” Ez pedig akkortájt kizárólag az újjáépítés kérdése volt. „Annak a kérdése, teremt-e magának a munkásosztály fegyelmezett, megfeszített munkával, új munkamódszerekkel, erejének és a gépek teljesítőképességének észszerűbb kihasználásával mindenből eleget. A dolgozók anyagi és szellemi jóléte kizárólag a dolgozókon múlik. Anyagi és szellemi javakból annyink lesz, amennyit termelünk magunknak. A 7 Nap is Jugoszlávia dolgozói erőfeszítésének, az ország hallatlan lendülettel folyó újjáépítésének immár beérett gyümölcse.”1 Honnan támadt volna egyszerre tettre kész, jól képzett magyar írástudó sereglet – a lapcsinálásban járatos szakembergárda – nyolc-tíz magyar sajtótermék előállítására? Volt-e szellemi ereje, lelki kondíciója a jugoszláviai magyarságnak biztató üzenettel megtölteni az új lapokat? Vajon a jugoszláviai magyarságot szolgálta-e a partizánhatalommal megteremtett „lapcsalád”?
1944. december 24-én – akár egy szomorú karácsonyi ajándék – Újvidéken, a szerb fegyveres csapatok bevonulását követően a Slobodna Vojvodina tükörpárjaként,2 Szabad Vajdaság címmel megjelent a titói Jugoszlávia első magyar napilapja, a későbbi Magyar Szó elődje. Néhány nappal korábban négy kiválasztott embert – a napilap főszerkesztésével megbízott – Kek Zsigmondot, illetve Lévay Endrét, Majtényi Mihályt és Gál Lászlót az új hatalom pártszigorral rendelte Szabadkáról Újvidékre. Azokban a napokban, alig száz kilométerrel nyugatabbra, a Duna bácskai oldalán megmerevedett fronton a Petőfi brigád négy zászlóaljába besorolva mintegy 1200 „önkéntesnek” kinevezett jugoszláviai magyar katona éppen az utolsó, sorsdöntő rohamokra készült. 1945 januárjában Tito hadseregének egy része a szovjet csapatok több alakulatával és a bolgár hadsereg egységeivel együtt Szlavóniából vonult a Dráva vonalához, ahol februárban és márciusban már elkeseredett harcok folytak a Balaton-vidéki nagy ellentámadása idején jelentős erősítéshez jutott német csapatokkal. A jugoszláv szempontból döntő ütközetre 1945. április 11-én, a Dráva jobb partján, Bolmán, Újbezdán és Eszék környékén került sor, ahol – a túlélők visszaemlékezései szerint – az értelmetlen áttörési kísérletek során a besorozott bácskai magyar bakák százai pusztultak el. Később, a partizáncsillag tündöklésének idején az a hír járta, hogy ők voltak azok, akik mártírságukkal megváltották a magyarság belépőjét a jugoszláv népek testvéri közösségébe, a Petőfi brigád elesett katonáinak vére mosta tisztára a magyar becsületet. Ütközeteikről és pusztulásukról a Szabad Vajdaság már az Agitprop hírei alapján számolt be.
A napilap „legendás” indulásáról az azt követő fél évszázad során sokan beszámoltak,3 a legrészletesebben talán éppen az egyik korai szerkesztője, Lévay Endre, aki a Megélt élet című visszaemlékezései második kötetében, a 2002-ben megjelent Holnapvárókban foglalta össze a történteket.4 1944 novemberében Kek Zsigmond – a bizalmi ember – levelet kapott Újvidékről, a párt tartományi vezetőségétől: „Azzal a felhívással fordultak hozzánk, hogy a tartományi székvárosban magyar nyelvű napilapot kell indítani. A feladat teljesítését megnehezíti az a körülmény, írták, hogy ott magyar újságíró nincsen.” Persze hogy nem volt. Az emlékirat nem említette a legendás Reggeli Újság megszűnésének okát: tulajdonosát és főszerkesztőjét, Andrée Dezsőt az Újvidékre bevonuló szerb partizánok akkor már letartóztatták, s öt nappal a Szabad Vajdaság első számának megjelenése után, 1944. december 29-én az új hatalom halálra ítélte és kivégezte. Akik pedig az elmúlt évtizedekben vele alkották meg a lapot, szétszéledtek, elmenekültek. Jovan Veselinov-Žarko tartományi párttitkár és felesége, Stanka Veselinov úgy vélte, hogy a baloldaliként ismert Híd című folyóirat egykori munkatársai – akik közül néhány különféle beosztásokban akkor már a szabadkai Népfelszabadító Bizottságban tevékenykedett – alkalmasak a bizalmi feladat elvégzésére. Néhány nap múlva a négy „meghívott” káder megérkezett Újvidékre, ahol a Slobodna Vojvodina szerkesztőségében kellett jelentkezniük. Másnap kora reggel indultak a Futaki út felé. „A járást jól ismertem – írta Lévay Endre –, mert az egykori Uránia Nyomdában nemegyszer jártam Szabó Sípos Ferencnél és Csuka Zoltánnál, amikor irodalmunk útjait egyengettük közösen, olyan egyetértésben, mintha saját gyerekünk útját akarnánk járhatóvá tenni. Magát a volt tulajdonost, Komlóst is ismertem, akit családtagjaival együtt elsodort a háború szele.” Az emeleten lévő tágas szobában berendezett szerkesztőségben négy íróasztal állt, és mindössze két magyar billentyűzetű írógép, egy régi Royal és egy Continental – az Uránia Nyomdaipari Vállalat egykori tulajdona – várta az érkezőket. „Négyen kell hogy vállaljuk a munkát, s ehhez a Slobodna Vojvodina minden egyes száma és hírforrása rendelkezésünkre áll. […] Már az első naptól kezdve úgy éreztük, egyek vagyunk, akár egy család, és amit csinálunk, az valamennyiünk közös célja.”5 A szedő- és tördelőteremben a nyomdászok között is sok ismerős akadt: Lévay Endre a szabadkaiak közül egy bizonyos Borkovicsot és Fischer Imrét – a szabadkai Fischer Móric fiát6 –, Majtényi Mihály pedig a Zentai Újság nyomdájának egyik szedőjét üdvözölhette. Az elvtársak a lapterjesztést Szakáll Károlyra bízták, aki a háború előtt Fenyves Ferenc Szabadkán megjelenő Naplója terjesztőhálózatának a lelke volt.7 Az indulás napjaiban egyébként „hozomra” adták a lapot, abban a hiszemben, hogy hamarosan eldől a lap árának a kérdése is. Az égető papírhiányt pedig Mara Jenő egykori lapjának, a nagybecskereki Torontálból lett Híradónak volt munkatársa, Kollin József oldotta meg.8 A magyar napilap tehát a romokból indult, és később – a kommunista hatalom összeomlásáig – Magyar Szóként sem vállalt semmilyen közösséget a két háború között virágzó, a közösségépítésben, a magyar irodalom és kultúra ápolásában kimagasló teljesítményű polgári újságírással. Ez annál is feltűnőbb, mert az elkövetkező másfél évtized során – az 1960-as évek elejéig – a délvidéken minden magyar sajtótermék körül a „polgári újságírás” neveltjei bábáskodtak. Soha ennyi meghasonlott, kontraszelektált ember nem tolongott az íróasztalok körül!
(Folytatjuk)
* A tanulmány részlet a Magyar sajtó a Délvidéken 1914–1989 című terjedelmesebb munkámból, mely a Magyar Média- és Hírközlési Hatóság Médiatudományi Intézetének felkérésére készült. Megjelent: A határon túli magyar sajtó Trianontól a XX. század végéig – Fejezetek a magyar sajtószabadság történetéből című kiadványban; Budapest – Médiatudományi Intézet, 2014.
1 Beköszöntő; 7 Nap, 1946. április 5. 1. p.
2 A Slobodna Vojvodina első száma 1942. november 15-én (vasárnap) jelent meg Újvidéken, az illegalitásban működő Svetozar Marković, a JKP Vajdasági Tartományi Bizottsága politikai titkárának szervezésében. Lásd: Dušan Popov: A Slobodna Vojvodina első száma – A vajdasági sajtó negyven éves jubileuma; Magyar Szó – Kilátó, 1982. november 6. 13. p.
3 Bori Imre irodalomtörténetében fél mondattal intézte el az eseményt: „Közvetlenül a háború után a szellemi élet már jelt adott magáról: a Szabad Vajdaság, a mai Magyar Szó elődje 1944. december 24-én megindult, a Híd 1945-ben újraindult – immár kilencedik évfolyamát kezdve meg, az első könyv pedig 1947-ben került ki a nyomdából.” – In: Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2007. 127. p.
4 Lévay Endre Holnapvárók című könyve az 1980-ban megjelent első rész, a Terhes örökség után huszonkét évvel, 2002-ben jelenhetett meg, ugyancsak az újvidéki Forum Könyvkiadónál. Első méltatóinak egyike, Fekete J. József így fogalmazott: „Érzésem szerint Lévay Endre emlékezéseiben többet hallgatott el a megélt történelem közös nevezőjéből, mint amennyit elmondhatott volna.” (zEtna elektronikus folyóirat) A kései olvasó – az ideológiai elszíneződéseken túl – a nevek és események faktográfiájának megismerésekor mégis őhozzá fordul segítségért.
5 Lévay Endre: Holnapvárók – Emlékezések; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2002. 179. és 184–185. p.
6 Rájuk nagy szeretettel emlékezett Csuka Zoltán kései emlékiratában: „Mert vén Szabadka áldalak…” – Emlékezés életem két korszakára; Szabadka – Életjel, 1971. 53–54. p.
7 Szakáll Károly „úgy ismerte a Vajdaságot, mint a saját tenyerét. […] Nemcsak hogy egy vicinális, de még egy járgány sem járt arra sokáig. De ő ment: szekéren, kerékpáron, útközben néha elkapott katonai kamionon, s aránylag rövid idő alatt, meglepő eredménnyel szinte beszervezte a vidéki lapterjesztőket, a lapárusokat: nagyobb helységekben a rikkancsokat.” Uo. 191. p.
8 Kollin József életében a jugoszláviai magyar sajtó tájékán az anyagbeszerzőtől kezdve az újságírón és a lapszerkesztőn át a rikkancsig már minden volt. Uo. 202–205. p.
Nyitókép: A 7. vajdasági brigád bevonulása Újvidékre 1944 októberében / Wikipedia
