A megtört léleknek szilárd eszményekre van szüksége

Úgy fáj minden, minden idebenn! A szó, s a mondat, s a csend is fáj, Minden, mi általreszket szívemen, Legyen az ember, muzsika, táj, Úgy fáj már minden, minden idebenn.[1]   Reményik Sándor Úgy fáj minden… című versében megszólaló fájdalomban az 1920-as évek elején szinte minden magyar ember osztozott; író és költő, tanító és tanár, hivatalnok és egyházi méltóság, szántóvető parasztember és tisztességes iparos döbbenten nézett maga elé, miközben próbálta megérteni, mi is történik vele és körülötte. Még ki sem heverte a Nagy Háború okozta szenvedéseket, s máris az összeomlott ország romjai között találta magát, idegen katonák fosztották ki otthonát, rabolták meg a közjavakat és az intézményeit – hazája, Magyarország csavargó rablók zsákmánya lett. Az átélt döbbenetet Reményik Sándor egy másik, a Válasz egy nagyon messziről jött levélre című versében így fogalmazta meg: „Mint bedőlt tárnából az ottfelejtett mécs, / Most úgy dereng fel / Szelíd – halványan az emlékezés.” Mire is kellett emlékezni 1920-ban: egy vesztes háborúban összeomlott a polgári rend, idegen nagyhatalmak diktátuma nyomán hatalmas területeket szakítottak ki a szuverén Magyarország testéből, sok millió magyar a szülőföldjével együtt idegen hatalmak uralma alá került. Az utódállamok határainak megvonása egyrészt politikai és közgazdasági, másrészt szellemi téren teljesen készületlenül találta az erdélyi, a délvidéki és a szlovenszkói magyarságot. Trianonban egész nemzeti történelmünk gyarmatáru lett, amely fölött kéjelegve osztozkodtak a kalandorok. Sokan látták úgy, hogy 1920-ban az alkotó-teremtő magyar emberek évezredes összefogása nyomán megalkotott haza egyszerre romba dőlt. „A világháború véget ért. Az egyik oldalon örömmámorban úsznak a győztesek országai. A másikon gyász, nyomor és kétségbeesés. S az egész helyzetben a legnyomorúságosabb viszonyok közt szegény Magyarországunk, megtámadtatva minden szomszédjától, elhagyva mindenkitől” – írta Domanovszky Sándor A magyar kérdés történeti szempontból tekintve című könyve bevezető soraiban. A velünk együtt élő nemzetek részéről évtizedek óta gondosan megtervezett izgatás folyt a magyarság ellen a nyugat országaiban, hogy irredenta mozgalmaikat népszerűsítsék, s hogy elszakadási törekvésükhöz nagyhatalmi támaszt leljenek. „Azt állították rólunk, hogy Magyarország nemzetiségeinek elnyomásával a jövendő béke veszélyeztetői vagyunk.”[2] Pedig valójában ők hintették el évszázadra a békétlenség magvát. A romok láttán a katasztrófa részesei Pesten és Budán, Kolozsvárott és Nagyváradon, Kassán és Beregszászban, Szabadkán és Nagybecskereken két kérdésre keresték a választ: 1. mik voltak az okai a nemzeti tragédiának, és 2. a nagy összeomlásban mik a nemzetéhez hű polgár teendői? Szekfű Gyula Három nemzedék és ami utána következik (1934) című munkájában tette a legátfogóbb kísérletet a történelmi Magyarország összeomlásához vezető tragikus politikai tévedések leírására-összefoglalására, ugyanakkor vele egy időben a történészek és politikusok sora foglalta írásba a nemzeti újjászületésről alkotott egyéni véleményét, meggyőződését. Közéjük tartozott Kornis Gyula római katolikus pap, piarista szerzetes, (1938-ban rövid ideig a képviselőház elnöke volt), aki 1929-ben megjelent Nemzeti megújhodás című tanulmányában a magyarságért, a magyarság sorsa javításáért munkálkodók hazaszeretetének jelentőségét hangsúlyozta. Ennek a hazaszeretetnek az alapja a múlt, a közös történeti hagyományok s a közös történeti sors tartalmi lényegének az alapos ismerete – amely ismeret fölszabadító erőként munkál a lelkek mélyén. Úgy látta: a világháborút követő politikai változások – a területvesztés, a magyar nemzet földarabolása, a gazdasági erőforrások elvesztése – az új nemzedék tagjait erőteljes építő-újjáépítő munkára feszítik. „Új tervre, új módszerekre, új alkalmazkodásra van szüksége a nemzeti léleknek”[3] – írta tanulmányában a történetíró szerzetes.

Az összeomlás pillanatáig hosszú évszázadokon át egy hatalmas monarchia dinasztiájával szemben kellett a magyar érdekeknek megfelelő politikát folytatni; Trianon után egyszerre legalább öt környező nemzet ellenséges indulataival és szövetségeseik politikai-katonai erejével kell számot vetni. A katasztrófa utáni helyzetben a nagyvilág előtt immár egyedül kell védelmezni a nemzeti érdekeket, egyedül kell új barátokat szerezni a magyarságnak. „Sohasem állott annyi konstruktív feladat a magyar ész előtt, mint ma; sohasem lehettek e feladatok oly méltó becsvágy és kitartó munka tárgyai, mint mostani tragikus korszakunkban. Ha valaha, ma valóban teljesülnie kell a nemzeti érdek feltétlen parancsának: ne személyek, de programok tárgyi harca uralkodjék a politikában.” Kornis Gyula meglátása szerint 1920 után a magyar nemzeti politikának két fronton kell harcolnia: „egyfelől az elcsatolt területek kisebbségi magyarságának védelmében a bennünket körülvevő népek nacionalizmusa ellen, másfelől az internacionalizmussal szemben, mely a munkásságot világszerte a szociáldemokrata és kommunista pártba tömöríti”.[4] E kétfrontos küzdelem sikeres megvívásához erős magyar gazdaságra van szükség, hiszen anyagi erők híján nincs sem nyugodt társadalmi rend és béke, sem magasabb szellemi kultúra nem fejlődhet ki. A történelmi Magyarország egységes gazdasági erejét azonban Trianon darabokra tépte. Kornis Gyula Klebelsberg Kunót idézi, aki szerint a magyar gazdaságot feltétlenül erősíteni kell, „nehogy egy szellemi Trianon felé vigyük a magyar nemzetet”. A kultúrpolitikai erőfeszítések nyomán remélt szellemi aratás „csak hosszú évek múltán következik be, az iskolákra, kutató intézetekre, ösztöndíjakra fordított invesztíciók hosszabb lejáratúak”. Mi tesz naggyá és ismertté egy nemzetet? „Irodalma, tudománya, művészete, technikája, jogrendszere, főképp erkölcsi ereje: mind a kultúra elemei. […] Minden nemzet a maga sajátos kultúrájában jut öntudatra: itt a legmélyebb összefüggés kultúrpolitika és nemzeti élet között. A kultúrpolitika a nemzeti öntudat formálója, de egyben ennek szolgálója is.”[5]

A kultúra elsősorban mint erkölcs, mint jellemformáló erő válik a nemzeti megújhodás alapjává. Az erkölcsi értékek mindenkor csak önmagukban érvényesek: népek és korok felett állók, attól volt oly pompázatos a XIX. század virágzó magyarsága, hogy meglelte erkölcsi lényegét, s ha Mohács népe újjá akar születni, először erkölcsében kell megújhodnia. Gróf Bethlen István gondolatait idézve Kornis Gyula kiemelte: „akkor következik be a nemzet erkölcsi megújulása és fölemelkedése, ha az erények a magyar lélekben tipikussá válnak, mivel minden népnek az az igazi fénykora, amikor a nemzeti erények egészen személytelenek, mert a nemzeti közösség minden tagjában egyenlő mértékben élnek, és ezúton az egész nemzet energiáit képesek hatványozni”.[6] Klebelsberg neonacionalizmusa a nemzet életének sikeres fordulatát a cselekvés, a határozott feladatvállalás, a bölcs munka, a megfontolt alkotás, a teremtő lendület együttes erejétől remélte, ezeket tekintette az „életfejlődés”, a „nemzeti evolúció” mozgató-fölemelő erőinek. A nemzeti megújulásért végzett munkához a kulcsot a történelemben látta, ahol a nemzet múltjának valódi értékeit lelte meg. Klebelsberg Kunó számára a hanyatló történelmi korok szolgáltak tanulságul ahhoz, hogy kidolgozhatta az új nemzetnevelés, a sikeres nemzetpedagógia, az újmagyar embertípus alapvetését. „Azt látta, hogy magyar államférfiú mind a múltban, mind a jelenben csak fantasztikus szívósággal, törhetetlen munkakedvvel tudott érdemlegeset alkotni.”[7] Az igazán progresszív ember örömét leli a tevékenységben, érzi, hogy az egyén nem pusztán önmagáért van, elsősorban a közösségért, a magát halhatatlannak akaró-remélő nemzetért munkálkodik; ezért egyéni erőit a közös célok alá tudja rendelni, s a nemzet kollektív akaraterejébe harmonikusan beleilleszteni. A nemzetéért cselekvő ember hazafisága hittel teli meggyőződés, igazi életformája a teremtés, az alkotás. Szellemi valóját a teremtésben, az alkotásában éli meg. A nemzetéért cselekvő ember mindenkor fölismeri, megérzi a nemzet szükségleteit, tudása és teremtő ereje megtalálja azt az alkalmas formát, amellyel nemzetének a javát szolgálhatja. „Alkotóképesség és fanatikus tetterő – ez a konstruktív lélek titka. […] Egy nép – mondja Klebelsberg – csak azzal szerez jogot ahhoz a földhöz, amely a hazája, ha ezt halhatatlan művekkel magához, nemzeti géniuszához kapcsolja. A haza földjére ontott véren kívül a művek és alkotások azok, amelyek révén a nemzet magát a haza földjével elválaszthatatlanul jegyzi el.”[8] Kornis Gyula szerint a nemzet javára végzett munka maga az igazi eleven hazafiság. „A történeti tudatosság teszi lehetővé, hogy a magyarság ne a jelen pillanataiban, hanem évszázadokban gondolkodjék, olyan történeti feladatok és nemzeti aspirációk tervszerű gondolatai hassák át, amelyek a nemzet fennmaradása és fejlődése szempontjából századokat karolnak át.”[9] A magyarság múltjának és lelki lényegének ismerete teszi lehetővé, hogy a munkájával teremtő ember tekintete folyamatosan olyan nagy, állandó célokon és ideálokon nyugodjon, melyek függetlenek az egyes nemzedékek váltakozásától. A történeti tudatosság nyomán elmélyül a nemzeti érzés, ebben hatalmas szerepe van a magyar irodalomnak, a magyar művészetnek és a tudománynak. Irodalmunk a XIX. század közepén annak köszönhette pompás fölvirágzását, hogy a magyar népi hagyományokon, a nemzet szellemi erején épült fel.

A nemzeti tragédiától megtört magyar léleknek szilárd eszményekre van szüksége, mert valójában addig él egy nemzet, „amíg vannak szentnek és felfüggeszthetetlennek hitt ideáljai”. Az eszményekbe vetett hit adhat egyedül a nemzeti életnek tartalmat és lendületet, „az ideálok termékenyítő ereje serkenti a nemzetet a benne rejlő energiák kifejtésére”, ez emeli föl, ez kölcsönöz a nemzet lelkének „szellemi önállóságot, független gondolkodást és áldozatkészséget”. Annak a nemzetnek, amelynek lelkében nem élnek szilárd és megsérthetetlen erkölcsi erények és normák, annak a nemzetnek nincs jövője.[10] A trianoni magyarok sötét kétségbeesésükben, szívükben a legsötétebb pesszimizmussal keresték a nemzeti szerencsétlenség okát, sokan közülük a nemzethalál katasztrófáját vizionálták. Kornis Gyula szerint azonban lehetetlen, hogy egy részleteiben jól kidolgozott, bátor nemzeti program ne tudná sugalmazni és újra a magasba emelni a magyart, a lelkesedés és lendület népét. „Nagyszabású és tervszerű nemzeti munkaprogram, ennek fokozatos megvalósítása, a közvélemény ilyen irányú állandó formálása, szervezett munka és fegyelem: ez a neonacionalizmus kátéja.”[11] A hazafiság nem új változatainak kiagyalására, hanem az örök nemzeti gondolatnak a tervszerű cselekvésbe építésére van szükség.

(Folytatjuk)