Nem történt semmi

            Beléptem az ajtón. Meglepett a mély csend. Az első pillanatban azt hittem, senki sincs itthon, aztán megjelent a konyhaajtóban. Úgy nézett rám, mint aki nem számított az érkezésemre, mint akit váratlanul ért, hogy egyszeriben ott talál. Pedig tudta, hogy jövök. Később megmagyarázta zavarát. Nem ugattak a kutyák. Furcsa, pedig másokat be sem engednek, engem meg igen, még így ismeretlenül is. Abban az első percben azonban, amikor ott ácsorogtam a küszöbön – se kint, se bent – csak álltunk némán, s néztük egymást. Nem szólt egy szót sem. Éppen úgy szegeződött rám a számomra mindig is kissé titokzatosnak és megfejthetetlennek tűnő tekintete, mint akkor, tizenhét évvel ezelőtt, amikor először ráztunk kezet. Ez a szerelem az égben köttetett, viccelődött gyakran – mármint azzal, hogy szeret. Aztán évekkel később elgondolkodtam rajta, mégis mennyiben volt ez az indirekt, de rendszeres szerelmi vallomás egyfajta gyermeteg tréfálkozás, s vajon mennyiben volt nagyon is komoly, bohózat mögé bújtatott beismerése érzéseknek, melyeket akkor egyikünk sem mert ennél behatóbban tanulmányozni. Fiatal voltam, soha nem vettem komolyan. Nevettem és sütkéreztem a vágyódó tekintetében, élveztem, hogy eljátszhatom a megkaphatatlant.

            Nem tudom, ő is azt látta-e meg elsőre bennem, amit én benne. Az őszbe forduló hajszálakat, a mélyülő ráncokat, az évek súlya alatt enyhén görnyedő hátat, a kissé megereszkedett hasat a sötétzöld pulóver alatt, meg azt, hogy lassabb, bizonytalanabb az a mozdulat, ahogy a bögrét az asztalra helyezi, mielőtt közelebb jönne hozzám. De ezek mind csak pillanatnyi benyomásokká lettek, mert utóbb úgy emlékszem, hogy először a szemébe néztem, majd a szája sarkán játszó szégyenlős mosolyra siklott a tekintetem, s abban a momentumban, csak egy pillanatra, talán a másodperc töredéke volt az egész, én azt hittem, megint tizenhét évvel ezelőtt van, s mi most fogunk először kezet. Csakhogy ezúttal nem a kezem után nyúlt. Ezúttal megölelt, pedig mi még soha nem öleltük meg egymást. És akkor éreztem valamit, amit hosszú ideje már senkivel nem. Igen. Megöleltük egymást. Igen, éreztem valamit.

*

            Amikor ezt elmondom, úgy nézel rám, mintha halálhírt közöltem volna veled. Mintha azt mondtam volna, haldoklom éppen. Mintha megszűnnék létezni a szemedben. Aztán egyszerre leszel dühös, csalódott és sértett, mint egy kisgyerek. Értelek, mondom. Jogos minden, amit érzel vagy gondolsz, s nem tudsz olyat a fejemhez vágni, amiért ne köptem volna már arcon magam a tükörben, amiért ne lett volna lélekszaggató bűntudatom, amiért ne ültem volna több éjszakán keresztül is a konyhaasztalnál tépelődve, értetlenül. Talán az én hűségem is annyira törékeny, mint a legtöbb emberé, mondom félszegen, s nem mentségnek szánom, csak próbálom megérteni a megérthetetlent, felfogni a felfoghatatlant. Talán az én hűségem is többnyire csak a saját lelkiismeretemről szól, és semmi köze ígéretekhez. Sőt, az érzéseid tiszteletben tartása is jóval kisebb szerepet játszik benne, mint elsőre hittem. Azért gondolom így, mert most, ahogy itt állok előtted, hirtelen rájövök, nem az fáj, hogy téged bántalak, sokkal jobban mar, hogy saját magamban csalódtam. Hogy úgy tűnik, nem az vagyok, akinek hittem magam. Hogy úgy tűnik, számomra mégsem annyira fontos, hogy tartsam a szavam, pedig mindig is igazán becsületes embernek hittem magam.

            Szerettelek-e valaha, most azt kérdezed. Persze hogy szerettelek, felelem nemes egyszerűséggel, s tényleg ezt gondolom, mert tényleg így volt. Egy ölelés, de még csak az ölelést kísérő bizsergés sem törli ki az időt, amit együtt töltöttünk mi ketten. Sem a mi első csiklandós kézfogásunkat, sem a mi saját bizsergető ölelésünket. De azt a tényt sem, hogy ebben a kapcsolatban mindig is hárman voltunk. Te, én és ő. Értetlenül meredsz rám. Hiszen tíz éve már lassan, hogy nem beszéltél vele, üvöltöd az arcomba. Állom a haragod. Nem riaszt meg. Számítottam rá, felkészültem. Magam is meglepődöm, mennyire higgadt vagyok ahhoz képest, hogy talán most hullik darabokra minden, amit az elmúlt tizenhét évben gondos odafigyeléssel és gyakran nem kis áldozatok árán építettünk fel. Egy pillanatra magam sem tudom, mi ütött belém.

            Mi ütött belém, visszhangzik szádból a gondolatom. Tizenhét év hozadéka ez is, hogy gyakran éppen ugyanarra gondolunk. Mindig is azt hittem, kamu az egész, de aztán gyakran előfordult, hogy ugyanazon a logikai ösvényen indultunk el mindketten, majd éppen azokat a kérdéseket és megállapításokat érintve ugyanoda is jutottunk a végén, nagyjából egyszerre. A hűtlenség nem oltja ki sem a berögződött szokásokat, sem a közösen begyakorolt reflexeket. Nem tudom, fogalmam sincs, mi ütött belém, válaszolom. De közben azért van sejtésem. Nem veled van bajom, mondom végül, mire szemforgatva csak fújtatsz dühösen, s megint csak jogosan, mert olyan sablonos ez a válasz, olyan közhelyes, pedig tényleg ez van. Mert az igazság az, hogy saját magamat untam meg. Magamat, meg azt, amivé lettem ebben a közegben, ebben a sűrű masszában, amivé keveredtünk a kicsit több mint másfél évtized alatt mi ketten. Hogy nincs már bennem semmi izgalmas, semmi érdekes. Nemcsak te nem találsz annak, de én sem találom különlegesnek magamat. És akkor jött ő. Jött és a nőt látta meg bennem. Legalábbis úgy tűnt, így hiszem. A nőt látta. Mindenféle egyéb szerepek meg feladatok nélküli nőt. A nőt, akit már én sem igazán ismerek, de aki azonnal válaszolt arra az ölelésre. A nőt, akit valahol, valamikor elveszítettem, de azonnal felragyogott bennem, mikor testem köré fonódtak a karjai. Azt a nőt látta bennem, aki tizenhét éve voltam. Akibe tizenhét éve te is belehabarodtál. Különlegesnek tart – a te szemedben már régóta nem látom azt a csillogást, mint amikor még meggyőződésed volt, hogy a gondolatok a fejemben megismételhetetlenek, egyediek és csak az enyémek. Amikor még ittad a szavaim, amikor még érdekelt, miről mi a véleményem, amikor még számított, súlya volt annak, ha azt mondtam, hiányzol. Amikor még éreztem a hiányod. Egy ideje már nem érzem. Valami más után sóvárgok – ezt érezhette meg. És kitöltötte az űrt szavakkal, amiket te már nem ismételgetsz, filozófiákkal, amiket már nem osztasz meg velem. Igen, megöleltem. Igen, éreztem valamit.

            Arcod a tenyeredbe temeted. Megsemmisülten ereszkedsz a konyhaszekrény előtti rongyszőnyegre. Ülsz, és bár nem szólsz egy szót sem, némaságod válaszokért kiált. Magyarázkodásba fogok, mert kezdem érezni a helyzet súlyosságát. Nem az ölelés kellett nekem. Nem egy másik testet keresek, nem egy darab húst. Nekem az a bizsergés kellett, amit akkor éreztem, amikor először mondta, hiányzom neki. Pedig abban nem volt semmi udvarlás. Tudom, tudom, lehetett volna, de ha ismernéd a kontextust, értenéd, hogy tényleg semmi, de semmi nem volt benne, hogy ártatlan volt az egész. Ha ismernéd a kontextust, értenéd, hogy… De téged nem a kontextus érdekel, vágsz közbe, hanem a konklúzió. Most mégis mi lesz? Semmi, gondolom, de csak annyit mondok, mi lesz, mintha tőled várnék választ arra a dilemmára, amit eleve én magam cipeltem be ebbe a házastársi kötelékbe.

*

            Éreztük mindketten. Az ember valahogy megérzi. Olyan ez, mint a friss szerelmesek telepátiája. Amikor nem keresi az ember a másikat, de azzal a gondolattal, nem is, meggyőződéssel fekszik le éjjel, hogy tudja, reggel ott lesz a hajnali kettő óra negyvenhárom perckor érkező üzenet, ami nem a tartalma miatt különleges, hanem a tény miatt, hogy elalvás előtti utolsó gondolat vagyunk valaki fejében. Hogy ott vagyunk vele akkor is, amikor testi valónkban nem vagyunk mellette. S aztán ez is attól válik izgalmassá, hogy akkor ezek szerint bármikor ott lehetünk a másik fejében, s ő bármikor megkereshet bennünket, mert ki tudja, miről fogunk legközelebb az eszébe jutni.

            Végtelenül hosszúnak tűnt az a néhány másodperc, amit egymás karjaiban töltöttünk el. Megjegyeztem az illatát. Nem viselt parfümöt, nem is arra gondolok. A bőréből kipárolgó illatra gondolok, arra az illatra, ami a tudomány szerint amúgy is nagy szerepet játszik a párválasztásban, s bizonyára így is van, mert az a rég elfeledett, bizsergető érzés akkor kezdett az addig szorongásnak vélt gyomortáji görcsből valami mássá változni s tovább futni a testemen, amikor az arcunk egy pillanatra összeért, s megéreztem azt az édeskés illatot. Aztán jó ideig csak néztük egymást, mint valami szerelmes kamaszok. Kerestük a szavakat. Végül csak megállapította a nyilvánvalót – itt vagy, mondta. Itt vagyok, feleltem, majd leültünk a kis asztalhoz, s főzött nekem egy forró teát. Ültünk szemtől szemben, s kerültük egymás tekintetét. Egyrészt azért, mert már nem volt meg bennünk az előző évtized szemtelen szemérmetlensége, másrészt meg talán azért, mert egyikünk sem akarta belátni a nyilvánvalót, hogy történt valami az előbb abban a szoros és mohó ölelésben. Hogy volt ott rajtunk kívül még valami szikraszerű érzés, valami, amiről az ember azt hinné, csak az első szerelmeseknek jár.

            Hazafelé menet aztán váratlanul tört rám a sírás. Úgy zokogtam, hogy meg kellett állnom egy pillanatra, mert nem kaptam levegőt. Nem történt semmi, ezt mondogattam magamban. Hiszen nem történt semmi. És ez igaz is volt, meg nem is. Mert bár tényleg nem történt más azon a barátinak is bélyegezhető ölelésen kívül, az igazság, a vitathatatlan és tagadhatatlan valóság az, hogy minden megváltozott. Mint amikor egy bolygó pólust vált, s hirtelen északon lesz dél,  délen észak, s megzavarodnak az áramlatok, eltévednek az állatok, felbolydul a világ, bennünk is megfordult valami.